Emelt fővel lépek be a művész gimi ajtaján és lenézően nézek rá a többi diákra. Mint minden suliban itt is úgy mennek a dolgok, ahogyan azt a méh királynő szeretné, aki jelen esetben én lennék. Öntelt képpel nézek végig a diák seregen, de az arc kifejezés hamar eltűnik az arcomról, mikor meglátok valakit. Christopher Evans- ről van szó, a srác, aki már egy jó ideje belém van zúgva és nem is titkolja előttem. Először védekeztem és most is azt teszem, d egy érzem nem fog már sokáig menni nekem ez a dolog, mert azt hiszem tetszik nekem.. vagyis nem tudom mit érzek. Voltak már kapcsolataim, de azok csak felszínesek voltak a suli más nagymenőivel. Az nem szerelem volt, és így visszagondolva az életem eseményeire más soha sem voltam szerelmes. Csak ruhákba és cipőkbe - hála a gazdag, sznob szülőknek, jupí - de az nem olyan, mintha egy srác dobogtatná meg a szíved. Az vajon milyen érzés? Az iskola üdvöskéjeként olyan dolgokat tapasztalhattam meg, mint még soha, de a legjobbakból mégis kimaradtam. Miért van ez? Nem tudom mit vétettem az élet ellen, hogy ez történik velem, viszont tényleg mindenem meg van, de én sokszor nem ezt szeretném. Talán jobb lenne ha nem a Dráma szak közép pontjában élnék, hanem egy átlagos diákként ugyanezen a helyen, hiszen az álmomtól nem fogok soha, de soha elpártolni, miszerint neves színésznő leszek. Igen, ez kell nekem.