Erős volt bennem a késztetés, hogy otthon maradjak. Egy ilyen hosszú nap után (8 óra az Akadémián, és 1 óra fiatal angoltanárommal kicsit sok már a jóból) általában zokni vagyok, de három kávé után sikerült összeszednem magam. (Ezek az angol kávék pocsékak...) Beugrónak kellek egy táncelőadásra, és nem mondhattam nemet, hiszen ha nemet mondok egyszer, többször nem hívnak. Nekem pedig minden pénz kell...
A zongora mögött lapozgatom a kottát, és idegesen igazítom meg a nyakkendőmet. Egyszerű darab lesz, és ismerem is. Egyetlen táncost fogok kísérni valami puccos helyi művészeti iskola tehetséges diákját. Csak a zongora és ő. Ami különleges lesz az előadásban, az, hogy én is a színpadon vagyok, pedig a zenészek általában a zenészárokban foglalnak helyet... A zongorista is.
Már ideje volt, hogy megérkezzen. Mivel be kellett ugranom, egyszer sem tudtuk elpróbálni a jelenetét... bár nekem nincs sok szerepem, a zenén kívül. Mégis, kicsit aggódtam emiatt. Ráadásul most is késik... A függönyön túl már gyülekeznek a nézők, én meg egyedül ülök a zongora mögött! Na mindegy. Összeszedem a kottáimat, és végül felállok a zsámolyról. Levonulok a színpadról, elballagok hátra, az öltözőkhöz. Kivonulok még egy utolsó cigire.
Ekkor látom meg, hogy az esőben a hátsó bejárat felé szalad egy lány.. Valahogy érzem, hogy ő lesz az emberem. A tető alatt nem ázom, meggyújtom a cigit.
- Csak nem Miss O'Devan? - kérdem. A beszédemen érződik, hogy nem az angol az anyanyelvem, érezni az erős francia akcentust. Derűsen hunyorgok rá. Eléggé elkésett, bár van még hátra 17 percünk körülbelül, az előadás kezdetéig...

Ez nem lehet igaz! Nem késhetek el! De persze mindig az ilyen fontos eseményekről kell, hogy elkéssek! Na jó...lehet, hogy elég sűrűn megesik velem. De most oda kell érnem! Ez lesz az első igazi fellépésem. Kiskorom óta erre a napra vártam, és pont lekésni készülök! Miért nem mentem bele, hogy anyáék elvigyenek? Egy igazi idióta vagyok! Csak magamnak köszönhetem, hogy elrontom az első esélyem! Pedig ez egy nagyon nagy megtiszteltetés, hiszen nem én voltam az egyetlen esélyes erre a fellépésre. Hát akkor? Miért kellene feladnom? Ha nagyon sietek még odaérhetek gyalog is. De mit fog szólni anya ahhoz, hogy itt hagytam a kocsimat? Valószínűleg ő is a fellépést választaná! Az autónak meg úgyis mindegy! Ellopni aligha tudnák, kivéve ha az illető autószerelő. Azt viszont kétlem!
Magamhoz veszem a táskám majd az esernyőért nyúlok. Aztán gondolkozás nélkül kiszállok a tragacsomból, kinyitom az esernyőt és futni kezdek. Talán odaérek tíz perc alatt és marad időm egy kis gyakorlásra. Ha jól tudom kicserélték a zongoristát. Az utolsó pillanatban! Hát milyen ostoba ötlet volt ez? Csak nő az esélye, hogy elrontok valamit. De nem! Minden rendben lesz! A pozitív dolgokra kell koncentrálnom! Nem veszíthetem el a fejem az utolsó pillanatban. Le fogom nyűgözni a közönséget és utána ünnepelhetek. Csak mindent úgy kell csinálnom, ahogy a próbákon.
Az órámra pillantok, ami remélhetőleg csak siet. Ha így haladok nem lesz időm próbára. Egy igazi szerencsétlenség vagyok! Nem! Nézzük a dolog jó oldalát! Legalább bemelegítek ezzel a kis futással. Mikor megpillantom a célt, leesik egy kő szívemről, de ugyanakkor az idegesség eluralkodik rajtam. Nem szabadna idegesnek lennem! A végén még elfelejtem a lépéseimet.
Mielőtt még beléphettem volna az ajtón megszólal mellettem egy fickó. Aki történetesen tudja a nevem. Honnan tudja...már így vártak rám? Mennyit késhettem?
- Öhm...ismernem kellene magát? - Kérdezek vissza idegesen és egyben bocsánatkérően. Fogalmam sincs ki ezta srác, életemben nem láttam még. De valószínűleg valami oka csak van annak, hogy tudja a nevem. Na meg, hogy idekint vár a bejáratnál. - Rám várnak? Mennyit késtem? - Valószínüleg ő is észreveszi idegességemet, hiszen csak úgy folynak belőlem a szavak. Ez az egyik rossz tulajdonságom az ilyen esetekben.

Szegény! Kicsit megsajnálom. Bár ha táncos, szeretnie kell a mozgást. Nos, én gyűlölöm. Az úszástól begyullad a fülem, a futástól megfájdul a térdem, kondiba eszem ágában sincs menni, egyedül a tenisz az, amelyet olykor szívesen művelek. Na meg a szex... az is sport, nem?
- Nem! - felelem. - Én vagyok a zongoristád - váltok rögvest tegezésre, hisz én csak udvarias akartam lenni a Miss-megszólítással. Vagy épp komikus. Különös, nem ilyen látványra számítottam, hanem valami csúnya arcú, darázsderekú szőke libára (hisz ilyenek ezek az angolok... csúnyák). Ez a lány voltaképpen bájos.
- Sence vagyok - mutatkozom be. - Nyugodj meg, még van... kilenc perced - közlöm, miután ránéztem a zsebemből sebtében előhalászott telefonom órájára. - Menj csak be, megyek utánad mindjárt - igyekszem megnyugtatni. Kicsit ráijeszthettem, meg persze amúgy is ideges lehet! Rámosolygok, kinyitom neki az ajtót és beterelem. Szívok egy utolsót még a cigiből, aztán magam is visszamegyek az épületbe. Franc se akar megázni.
- Öltöző a lépcső után jobbra! A színpadnál várlak! - szólok utána.

Mondhatom, hogy pechem volt. De igazából szerencsém is, hiszen csak idejutottam. Na meg áldom a csöpp kis eszem amiért betettem az autóba az esernyőt. Normális esetben nem annyira zavarna ha eláznék. Csakhogy ez most nem éppen normális eset. Valószínűleg nem kevés időbe telt volna míg megszárítják a hajam. Hát csak nem léphetek a színpadra úgy mint egy ázott kutya. Valószínűleg elmerülne jó mélyre a nevem...még mielőtt a felszínre tört volna. Erre mondják azt, hogy ,,minden rosszban van valami jó!". Nekem pedig a jó tulajdonságom az, hogy mindig találok valami pozitív dolgot a negatívban. Minden helyzetben tudok találni kiskaput. Legalábbis eddig így volt.
- Óh...sajnálom, nem tudtam. - Valószínűleg most, szokásomhoz híven tiszta vörös a fejem. Nagyszerű! - Te vagy a beugró? Mondtak valami olyasmit, hogy új lesz. - Hadarom el mikor úgy érzem arcom visszanyerte eredeti színét. Mivel alig pár évvel tűnik idősebbnek nálam én is átváltok tegeződésre. Nem is értem miért magáztam le az imént. Azt hiszem az reflexszerűen tört ki belőlem. Pedig nem igazán szeretek magázódni senkivel. Jó...persze egy tanár más. De ha másról van szó, akkor úgy érzem, hogy távolság van köztem és a másik fél között. Lehet, hogy ez egy nagy őrültség, de nem tehetek róla.
- Örvendek! Brianna, bár ezt már tudod. - Eleresztek egy halvány mosolyt, majd egy újabb kő esik le rólam. - Nagyszerű! Pont elég lesz a felkészüléshez. És köszönöm! - Most már inkább egy vigyor jelenik meg arcomon. Máris jobban érzem magam! Na meg legalább tudok pár szót váltani az új zongoristával. Jobb mint a semmi!
Ahogy kinyitja nekem az ajtót, besietek majd elmormolok egy "oké"-t, meg egy "köszönöm"-öt , és már szó szerint futok is az öltözőbe. Szinte egy szempillantás alatt sikerül átöltöznöm, ugyanennyi idő alatt megvan a hajam és a smink is. Egy utolsó pillantást vetek még magamra a tükörben és egy elégedett bólintás kíséretében indulok a színpadhoz.
- Kész vagyok! Mennyi időnk van még? - Kérdezem egyre idegesebben. Talán nem ártana átvenni pár részt...de biztos nincs rá időnk. Nem baj! Nagyszerűen fogok táncolni ma. Jól fogom érezni magam a színpadon, elvégre imádom ezt az egészet. Amikor felveszem ezt a ruhát és táncolni kezdek, olyan mintha egy egészen más emberré válnék. Egyszerűen csodálatos érzés, és ezt nem hagyom, hogy bárki vagy bármi elvegye tőlem!

Percről percre szimpatikusabb a lány, még a mosolyom is őszintévé válik udvariasból, főleg, mivel el pirul.
- Nem probléma - mondom. Más, frappánsabb és sokkal nyugtatóbb szöveget is mondanék, ha ismernék kifejezéseket, úgy mint "ne aggódj, nem tudhattad" vagy ilyesmi, de nem vagyok magabiztos nyelvhasználó még. - Igen... Jason... rossz lett a gyomra... - próbálom magyarázni, nem ismerem az angol kifejezést a rémséges hányásos-hasmenéses vírusra, de azt hiszem, ennyiből is megérti a lényeget.
- Örvendek - ismétlem el az üdvözlőformulát, melyet használt, így biztos udvarias, el is teszem későbbre. Hát, ha elég lesz, az jó! Elmosolyodva intek utána. Fura lány, de karizmatikus, az egyszer biztos. Ritkán látni a balerinák közt ilyet, valahogy mind oylan... egyformák. Ritkán tűnik ki közülük bárki, bár neki se biztos véletlenül van önálló műsora.
Körülöttem világosítók és színpadtechnikusok szaladnak el, miközben zsebre dugott kézzel lassan odasétálok a színpad széléhez. A függönyökön át kukucskálok, várom a lányt, nem nézem az órám. Így, hogy megérkezett, teljesen nyugodttá válok. Elszívnék szívesen még egy cigit, de visszatart az időhiány és az eső is, úgyhogy inkább lehunyom a szemem és hallgatom a kinti közönség halk moraját. Gyülekeznek. Kinéztem, mikor érkeztem, nem nagy a nézőtér, de 80 fő befér, ahogy elnéztem...
- Egy perc! - hallok egy színpadtechnikust, vagy talán valami szervezőt. Megérinti a vállam, amint elhalad mellettem és megborzongok ettől. A lány még sehol... Áh, de. Ott jön.
- Nincs már időnk - villantok rá egy feszült mosolyt. Átlapozom a kottákat, és veszek egy mély levegőt. Ránézek.
- Csinos vagy - bókolok neki, ennél rövidebb és frappánsabb idegnyugtató nem jut most eszembe, amivel szolgálhatnék neki. - Jó leszel. Menjünk - intek a színpad felé. Még mindig le van eresztve a függöny. Kint elhallgat a pusmogás lassan.
Határozott léptekkel kisétálok a zongorához, leülök és megigazítom fekete ingem.
Felemelkedik a függöny, felizzanak a fények. Felnézek a táncosomra, és ha jelez, hogy kész, játszani kezdek.

Arra már az első pillanatban rájöttem, hogy nem angol. Ha a hallásom nem csal, akkor az előttem álló úriember francia. Bár a francia tudásom elég gyenge. Vagyis én nem is nevezném semmilyen tudásnak, a köszönést, vagy hogy tisztában vagyok még egy két szó jelentésével. De neki jól áll az akcentus, valahogy...vonzóvá teszi. Főleg ha mellé el is mosolyodik. Legtöbb lány ettől szokott olvadozni, és még ha nehezemre is esik, bevallom én sem messze állok attól, hogy itt szétfolyak előtte. Hiába tudom, hogy az égő fejem hozta ki belőle azt a mosolyt. Ugyan mi más?
- Hát az nem igazán jó. De szerintem megoldjuk ezt a fellépést. - Széles mosolyra húzom ajkaimat. - Bár az tény, hogy jól jött volna egy próba. Ez is az én hibám...ha ideértem volna időben, még beszoríthattunk volna valamit. Csak sajnos nem vagyok autószerelő. - Megforgatom szemem. Még mindig ha arra a csotrogányra gondolok, csak fokozódik az idegsségem. Szóval legjobb lenne ha majd az előadás után töprengenék ezen. Még a végén összeesek itt. Így is egész nap alig sikerült pár falatot ennem, egyszerűen nem csúszott le semmi a torkomon. Remélem ebből nem lesz problémám.
Nincs időnk? Jajj! Ez azt jelenti máris színpadra kell lépnem? De még arra sem volt időm, hogy legalább fejben végiggondoljam a lépéseimet! Miért nem jutott ez eszembe amíg odakint futottam? Akkor lett volna időm! Mi lesz ha...NEM! Még csak eszembe se jusson ilyesmi! Bókját hallva, egy halvány mosolyt eresztek el, miközben folyton valami mozgást kell végeznem. Vagy toporzékolni, vagy a kezemmel szöszmötölni, mindegy a lényeg, hogy nem tudok megnyugodni.
- Köszönöm! - Nagyon remélem, hogy nem lett megint egy paradicsom a fejemből, mert abba belehalok. - Remélem. És azt is remélem, hogy te is. Bízok benned. - Szemeibe pillantok, majd most először végignézek rajta, úgy rendesen, amíg ő a kottákat bújja. Megállapításom az, hogy nem rossz. És ez nálam már a tökéletes megfelelője.
- Rendben. Menjünk. Sok sikert neked is. - Mondom, miközben igazítok még egy utolsót ruhámon majd utána indulok. Abban biztos vagyok, hogy neki is elkél a szerencse, elvégre nem könnyű zongorázni. Ha engem odaültetnének elé, nem is tudom mit kezdenék vele. Valószínűleg össze-vissza nyomkodnám a billentyűket. Az pedig nem túl sikeres.
Mikor megállok a helyemen, veszek egy mély levegőt és lassan kifújom, felveszem alapállásom, majd mikor elhúzzák a függönyt jelzek a zongoristámnak. Ahogy elkezd játszani, én is belekezdek a táncba. Nem tudok másra figyelni csak a lépésekre. Szinte magam előtt látom azt az önmagamat aki épp egy próbán van. Így hát csak annyit kell tennem, hogy leutánzom. Egyre magabiztosabban mozdulok, és egyre felszabadultabban érzem magam. Ez pedig jó!

Mennyit beszél! Pedig az angolok zordak és mizantrópok. Na jó, ideje levetkőznöm végre az előítéleteimet, hiszen semmiféleképpen nem alkalmazhatóak az egyénekre a tömegre vonatkozó megfigyeléseim... És a beilleszkedésemnek is jót tenne végre, ha nem volnék én se elutasító, hanem inkább befogadó. Hiszen miért kellene ellenségesnek és védekezőnek lennem, ha nem támadnak? Noha vagyok elég paranoiás ahhoz, hogy azt gondoljam, csekély nyelvtudásom mosolyogtatja meg ennyire, ezt a gondolatot inkább nem ültetem el a saját fejemben. Van ott gaz így is éppen elég.
- Autószerelő? Lerobbant a kocsid? - kérdezem, amint rájövök, mégis mit akart mondani ezzel. Ah, érteni őket nagyon, nagyon nehéz...

Abban a pár percben, míg a táncosomra várok, van némi időm átszellemülni. Játszottam már a darabot, tudom, hogy hol játszottam gyorsabban, mint ahogy a kotta előírja, hol lassabban és érzelmesebben... de azt hiszem, most nem volna jó, ha önkényesen tempót váltanék. Igazodnom kell a lányhoz, és ő biztos másként próbálta Jasonnel... Talán meg kellene kérdeznem. El is döntöm, hogy megteszem, de amint megjelenik mellettem, inkább leteszek róla. Így is nagyon ideges! Nem akarom ilyen nüansznyi apróságokkal összezavarni. Valószínűleg úgysem tudná megmondani. Ez zene... ő viszont a tánchoz ért.
Viszonzom a mosolyt.
- Nyugalom, jól ismerem a darabot - mondom, remélem, jó nyelvtannal és remélem érti majd, mit is jelent ez. Kék szemeim viszonozzák a pillantását. Ne félj... jól teszed, ha bízol bennem...
Belépdelünk, és csend fogad bennünket: néhány köhintés. Ez így is marad, ficeregnek még. De a zongora első hangjával néma csendet teremtek. Ebben a kinti csendben olyan, mintha elzárnánk magunkat a közönségtől mi, akik a színpadon vagyunk, pedig ez nem igaz. Ezért is nézek föl, miközben játszom (hisz ahogy nincs olyan táncos, aki a lábait nézné, nincs olyan zongorista, aki az ujjaira figyelne játék közben), hogy kapcsolatot teremtsek a lánnyal, és kapcsolatot a közönséggel is.
Komoly arccal szoktam játszani. Ez azonban nem egy komoly darab. Tulajdonképp játékos, mégis finom, olyan, mintha apró angyalok kergetőzését hivatott volna kísérni, nekem legalább is mindig ez jut eszembe. És ahogy a lányt nézem, ez a képzet csak erősödik bennem. Könnyed, mégis lendületes, élénk, mégis finom, tündérszerű, bájos, kecses. Ahogy kisandítok a közönségre, bár nem sokat látok belőlük a reflektor miatt, azt hiszem, nekik is ugyanannyira tetszik, mint nekem. Már ha értenek hozzá. Bár pont nemcsak az avatott szemnek élvezhetőek ezek a mozdulatok (sőt, ha jobban értenék a baletthez, mint amennyire értek azok után, hogy jópár órát kísértem már játékommal a Balettintézetben Párizsban, láthatnám azt is, hogy azért akadnak technikai hibák), hanem pont hogy a laikusoknak is. A nem-műértőknek mindig fontosabb, hogy a tánc magával ragadja őket, és ez a lány...!

Nem is kifejezés rá, hogy lerobbant! Egyszerűen meghalt. De persze nem tudott volna öt perccel később meghalni! Eddig még szerettem az én kis kocsimat, de azt hiszem ezentúl buszozni fogok. Bár nekem az nehéz lesz mivel fogadni mernék nap mint nap lekésném. Szóval nincs más választásom mint autózni és várni, hogy mikor robban le újra.
- Hát igen. Ezért kellett futnom. De legalább megvolt a bemelegítés. - Egy halvány mosoly kíséretében megrántom vállam.
Az tényleg megnyugtató, hogy ismeri a darabot, de mi van ha ő nem úgy tudja ahogy mi gyakoroltuk? Vagy mindenki ugyanúgy tudja? Elvileg minden zenésznek megvan egy saját stílusa, nem? A gond az, hogy fogalmam sincs. Talán nem kellene minden hülyeségen végigrágnom magam. Valószínűleg ő jobban ért a zenéhez mint én, és tud követni is. Az én dolgom csupán annyi, hogy azt csináljam amit a próbákon. Na meg, hogy ne hasaljak el. Bár az egyik résztől kimondottan félek. Jóformán csak az utolsó két próbán sikerült tökéletesen megcsinálnom. Most is véghez kell vinnem valahogy!
- Ez megnyugtató. Ha végigcsinálom anélkül, hogy elhasalok akkor ma buli lesz! - És ezt komolyan is gondolom. Az elmúlt hónapokban egyfolytában csak a gyakorlás és a gyakorlás. Mellette meg tanulás. Egyszóval belefáradtam. Szóval este muszáj lesz kieresztenem a gőzt. Már nem is emlékszem a napra, hogy mikor szórakoztam igazán jól...
Pillantásától valahogy nyugalom árasztja el testemet. Mintha csak átvágták volna idegességem. Nem értem, hogyan és miként de ez nagyon jó érzés. Persze mikor a színpadon állok teljesen egyedül, már újra eluralkodik rajtam az idegesség. Egészen addig míg bele nem lendülök a táncba. Tény és való, hogy sokat köszönhetek ma a zongoristámnak. Talán jobban örülök neki, mint Jasonnek. Ő is jó, meg rendes de mégis más. Sence...ha jól tudom ezt a nevet mondta, ő meg tud nyugtatni egyetlen pillantásával. Nekem pedig most pontosan erre van szükségem.
Lassan a vége felé tartunk, és mindjárt itt a rész amitől annyira tartok. Ahogy a tanáraim emlegették: a szenzáció. Hát mit mondjak? Nem hiába nevezik szenzációnak. Nagyon nehéz és én vészesen közeledek hozzá. Hogy mi is lesz ez? Egy ugrás...egy olyan ugrás amit előtte soha nem csináltam. De mindent meg kell egyszer élni. Nemde?
Egy utolsó pillantást vetek zongoristámra, ezzel pedig két dolgot is teszek. Az egyik, hogy jelezzek neki, a másik pedig, hogy újra megnyugtasson pillantásával. Mikor eljön az ideje annak a mozdulatnak, ismét magam elé képzelem azt a pillanatot mikor a próbán hibátlanul megcsináltam. Megpróbálom leutánozni ismét saját magamat, és nagy örömömre megcsinálom. Szinte el sem hiszem! Legszívesebben kiugranák bőrömből! Sikerült! És mennyit szenvedtem vele...

Bólogatok neki, hiszen tényleg nem árt a bemelegítés, mondjuk rosszabb lett volna, ha annyira szalad, hogy kimegy a bokája... Akkor mindenki, a közönség és én is lemaradtunk volna erről az előadásról.
- Menni fog - ismétlem, és rávillantom a szemeimet. Buli! Vajon hogy bulizik egy hozzá hasonló lány itt Angliában? Leissza magát és mezítlábas manótáncot lejt egy ragacsos asztalon valami pubban? Vagy megiszik egy pohár pezsgőt, és hazamegy, hogy minderről beszámoljon twitteren? Ki kell majd derítenem, de egyelőre nem most hívom illetve hívatom meg magam arra a beígért buliba, de a tekintetem azt ígéri, hogy szaván fogom fogni. Csupán azért nem mondom ki, mert fogalmam sincs, miként kellene ezt angolul szavakba öntenem. Ah, mennyivel egyszerűbb a csevegés nyelvi akadályok nélkül! Bár van, aki azt mondja, hogy az ember személyisége akkor is lerí róla, ha meg se szólal, sőt főleg addig, míg meg nem szólal, lásd politikusok. Azok még akkor is hazudnak, ha kérdeznek, bár ami azt illeti, nem tudom, az én attitűdömben mennyi a tettetés és a pozőrség, és mennyi a tényleges jellemem. Alighanem teljesen más vagyok bizonyos emberekkel... idegenekkel, mint például Scottal. Vajon milyennek lát most ez a lány?...Ki fogom deríteni. És ha kell, meg fogom változtatni, addig, míg magamnak tetsző képet nem kapok.
A kép, amelyet róla kapok azonban, igen beszédes. Szerintem sok táncosnak fogalma sincs, milyen nagyszerű megfigyeléseket lehet tenni abból, ahogy mozog. A kecsesség, a könnyedség, vagy épp a dinamizmus, a merevség, mindez látszik rajtuk, és mindez a táncos lelkivilágáról árulkodik. Legalábbis úgy gondolom.
Ujjaim harmonikusan, olykor zaklatottan simogatják a fekete és fehér billentyűket a dallam kívánta ütemben. Ha ez az én lelkivilágomról árulkodna, úgy tűnne első pillantásra, hogy minden a legnagyobb rendben... pedig korántsem, de ezt csak az értheti, aki elég mélyre tekint és elég hosszan.
Szünet. Ujjaimat a következő billentyűk felett tartom, majd a kottáról a táncosomra emelkedik kék pillantásom. Érzem, hogy engem néz, úgyhogy pillantásom kellemes, erőt sugárzó, ahogy rávillantom.
Aztán ujjaim a billentyűkre ejtem, és ő ugrik. Felharsan a taps a nézőtéren, bár bátortalan, hiszen meglepettségből született. Alighanem erre a momentumra utalt, mikor azt mondta, reméli, nem fog elesni, de nem is esett el. Mennyire bájos ez a sugárzó mosoly! Hallod a tapsot?Elmosolyodom tőle, pedig nem nekem, neked szól.
Lassan a darab zárása közeleg: ez volt a tetőpont, innen már csak a levezetés következik, egyre jobban és egyre halványabban közelít. Leütöm végül az utolsó hangokat. Megteszi az utolsó lépéseket. Karjainak harmonikus mozgását még épp elkapom, ahogy felnézek rá ismét. Elmosolyodom szélesen, még ha nem is tekint rám. Ez igen! Szinte ide hallom, hogy ver a szíve, bár nincs is olyan messze. Elfog az előadás utáni eufória, az öröm, hogy valamit alkottam, valami közös örömöt adtunk ezeknek az embereknek.
Megint kezdődik a taps. Mintha egy üvegburát emeltek volna el a fejünk felől, úgy tör rám hirtelen minden hang. Felállok, és a zongora elé lépve meghajolok, majd Brianna felé fordulva csatlakozom a közönség tapsához. Hiszen ez mind az ő érdeme, be kell ismernem, én csak kísértem.

Tényleg nem tudom mi történne itt velem nélküle. Alig pár perce ismerem, de máris megkedveltem. Ha nem lenne itt, talán már elmenekültem volna. Általában egy egyszerű iskolai fellépésen nem vagyok ennyire ideges. De ez más...számomra többet jelent mint egy átlagos fellépés. Az első alkalom lesz, hogy magam fogok a színpadra állni. Ami természetesen más, mintha csoportban vagy akár párban lennénk. Akkor tudunk egymásból meríteni erőt és vezethetjük is egymást. De én ma csak magamra számíthatok.
Bíztató szavaira csak bólintok, egy halvány mosoly kíséretében. Mást már nem is tudok mondani rá. Maximum még tízszer, vagy százszor megköszönök mindent neki. Csakhogy félő, azzal tényleg elijeszteném magamtól. Én pedig nem szeretném ha úgy maradnák meg szemében mint egy idióta. Bár nem tagadom, tényleg elég idióta tudok lenni. Talán éppen ebben különbözök az itteni lányoktól. Egyszerűen, csak nem szeretem a komolyságot. Ha van rá lehetőségem muszáj egy kis színt varázsolni a szürke, unalmas hétköznapokba. Meg kell tanulni élni! Ebben pedig segíthet az a buli is amit az előadás utánra szervezek. Még az is megeshet, hogy elhívom magammal Sencet is, elvégre jobb mint egyedül üldögélni a pultnál és várni a pillanatot mikor már magamról sem tudok. Társasággal jobb várni. Viszont nem vagyok benne biztos, hogy szívesen velem tartana. Lehet, hogy van valami dolga fellépés után. Na de azzal nem veszítek semmit ha rákérdezek. Csak megvárom ennek az egésznek a végét. Egyenlőre azzal kell foglalkoznom, hogy ne rontsak el semmit odakint a színpadon, nem pedig egy olyan bulizással, ami még nem is biztos, hogy lesz.
Hatalmas megkönnyebbülés telepedik le rám lepelként, mikor megcsinálom a nagy szenzációt. A folytatáshoz pedig már a közönség tapsa is erőt ad. Viszont annál nincs jobb érzés mikor meglátom anya büszke mosolyát. Talán még nem is láttam soha ilyen őszintének ezt a mosolyt. Mivel ő nem csak az anyám, hanem egyben egy profi táncos is, sokat adok az ő véleményére. Nagyon sokat tanulhattam tőle az évek alatt, ami igazából nem jó. Elvégre miért lennék sikeres, ha pontosan úgy csinálok mindent, mint valaki más. Éppen ezért szereztek be három tanárt is nekem. Igaz, hogy fárasztó a sok gyakorlás, de több tanártól, több tapasztalatot is szerzek.
Az utolsó lépéseimet már teljesen fellelkesedve teszem meg. Legszívesebben tovább folytatnám a táncot, de a zongora elhallgat. Így kénytelen vagyok befejezni én is a mozgást. Egy utolsót fordulok még, majd a közönség felé meghajolok. Szinte majd ki csattanok az örömtől a taps hallatán. Ha nem hagyják abba hamarosan örömkönnyek fognak folyni. Azt pedig nem igazán szeretném. Szerencsére a függöny lassan behúzódik, én pedig hirtelen zongoristámra pillantok. Legszívesebben karjaiba vetném magam. De talán az már tényleg sok lenne. Hiába érzem úgy, hogy már évek óta ismerem. Mert ez nem így van! Nem akarom letámadni. Egy hatalmas vigyorral, sietek oda hozzá.
- Ez...ez fantasztikus volt! - Hadarom el lelkesen. - Nagyon jó voltál. Sőt! Jobb is mint az elődöd. - Kapkodok mostmár levegőért, mivel a nagy boldogságtól még lélegezni is elfelejtettem.
- Ezt tényleg muszáj lesz megünnepelnem! - Oldalra billentem fejem, kicsivel nyugodtabban. - Esetleg...van kedved velem tartani? - Kérdezem enyhe idegességgel, de még mindig nem tudom letörölni azt a vigyort arcomról.

Néhány tapsütést követően, és miután meghajol, leeresztem a kezeimet. Figyelem, ahogy hálásan tekint körbe a nézőtéren, látom, tekintete megakad valakin, egy bizonyos valakin. Keresem, ki lehet az, de nyilván nem találom meg.
Mindenesetre, amint a függöny legördül, a hajamba túrok. Kicsapódik belőlem a feszültség, és remegni kezd a karom, ahogy odafordulok a zongorához, csak azt érzem, hogy le akarok ülni. A zongorára támaszkodva nézek aztán Brianna felé, elmosolyodom.
- Nagyon jó voltál - dicsérem meg. - Köszönöm. Te is. Ugyan... - nevetek halványan. - Attól az ugrás-félétől féltél? - tudakolom, mutatva a levegőben a szökkenés ívét, hátha nem érti teljesen a kérdést.
Lassan, ahogy elfogy belőlem a szereplés okozta extázis, sápadttá válok, de a szemem csillog. Megsimítom a karját, valamiért vonz a teste, erős és egészséges és életteli és egyszerűen vibrál körülötte a levegő az energiától. Elképesztő ez a széles mosoly az arcán, és ahogy néz... Nem tudom levenni róla a szemem.
- Ez természetes! - felelem igenlően rögvest, gondolkodás nélkül. - Persze! Meg kell ünnepelnünk a sikeredet. De most leginkább cigarettára vágyom - vallom be, és visszahúzom ideges, hideg kezem. Megdörzsölöm az ujjaim végét. Egy rövid pillanatig még gyönyörködöm benne, aztán elfordulok, összeszedni a kottáimat. Felkapkodom a lapokat, az egyiket leszórom persze... lehajolok érte, bosszankodva igazítom őket egybe, és aztán felnézek Briannára.
- Nem tudom... hová szokás menni itt - vallom be. - Rád bízom magam. Vigyél valahová - elmosolyodva, miközben leterelem a színpadról. Eszembe jut, miközben a sötétbe érünk a függönyök mögé, hogy valami ismerőse ott volt a nézőtéren.
- Vár valaki odakint? - érdeklődöm. - Más is jön? Ünnepelni? Megvárlak kint - indítványozom, a művészbejáró felé intve a fejemmel, ott jöttünk be. Tudom, neki még át is kell öltöznie.

Dícsérete természetesen, nagyon jól esik. De kinek nem? Mindenkinek tetszik ha megdícsérik. Magabiztosabbá tesz vele. És hát eddig a magabiztosságom, valahol jó mélyen el volt ásva a földbe. Még mindig alig hiszem el, hogy sikerült. Talán ez segíthet abban, hogy a következő évben az egyetemen lehessek. Hiszen mindenképp nézik a tapasztalatot. Na nem mintha ezzel most nagyon tapasztaltnak érezném magam. Elvégre ez volt az első jelenésem. Jó...persze az iskolában volt pár fellépés, de azt csak a diákok meg pár tanár láthatta. Szóval jól jött nekem ez a mai előadás. Szörnyen jól éreztem magam a színpadon! Egy pillanat alatt elmúlt az idegesség...amit részben Sence-nek is köszönhetek.
- Köszönöm! - Mondom majd nevetve meghajolok előtte, úgy mint egy hölgy. - De komolyan jobb voltál. Először kicsit meg voltam ijedve a váltástól, viszont bíztam benned. És jól is tettem. Szörnyen jól játszol... - Dícsérem meg én is egy mosoly kíséretében. - Igen. Attól. Rengeteget szenvedtem vele a próbákon, mire sikerült megcsinálnom. - Mondjuk nem lett volna túl szép látvány ha itt élesben is elesek. Jobban félek maga az eséstől, a leégéstől, mint a sérüléstől. Hiszen aki táncra teszi fel az életét az kénytelen eltűrni bármilyen sérülést, mert elég sűrűn előfordul egy rossz lépés, vagy ugrásból való érkezés. Még a profiknál is. Egyedül a töréstől félek. Mert egy lábtörés nem minden esetben gyógyul meg maradéktalanul.
Érintésétől átjárja testemet egyfajta melegség. Legszívesebben magamhoz szorítanám, mint aki nem tud beélni az érzéssel. Szerencsére azért tudom még magam tartani és nem járatom le magam teljesen.
- Rendben. Még úgyis át kell öltöznöm. Azért így nem mehetek. - Mutatok magamra egy fejrázással. Érdekes is lenne ha bárhová bemennék ebben a ruhában. Valószínűleg mindenki idiótának nézne, vagy azt hinné maszkabálból jöttem.
- Óh nyugi! Én ismerek itt majdnem minden helyet. Az egyik épp itt van az utca végén. Szóval rámbízhatod magad. - Megindulok kifelé, de ismét megszólal.
- Nem hiszem. Legalábbis nem tudok róla. Hacsak anya nem akar velünk tartani. Bár azt kétlem. Más meg nem volt itt. - Megrántom vállamat majd újra megindulok. - Rendben. Csak átöltözök és már mehetünk is. - Befordulok az öltözőbe és a ruháim után nyúlok. Mikor sikerül átvedlenem hétköznapi, de mégis elegáns ruhámba, vetek egy utolsó pillantást magamra a tükörben és egy elégedett bólintással indulok meg a hátsó ajtó felé.
- Kész is vagyok. - Ugrok mellé egy széles vigyorral. - Gyere! - Mondom majd lassan megindulok, közben pedig végighúzom ujjaimat karján, ezzel jelezve neki, hogy jöjjön.

Pukedlije láttán felnevetek. Röviden és diszkréten ugyan, de akkor is nevetés. Különös, mert én csak akkor kacagok, ha valakit gúnyolni kell, vagy cinizmusból, vagy öniróniából. De most egyszerűen csak kedves hozzám, hát én is az vagyok hozzá. Így reagálok rá és nem tudom miért... Előhozza személyiségem egy olyan oldalát, melyet amúgy nem szoktam nagyon villogtatni: az őszintét. Nem azt a belédkötök-mert-annyira-őszinte-vagyok típusú őszintét, hanem azt, amelyik szívből tud nevetni.
- Igen, tudom - villantok egy vigyort. Tisztában vagyok vele, hogy jól játszom... és a brácsajátékomat még nem is hallotta! Bár azt nemigen szokták méltatni, a brácsa túl elvont hangszer a populáris zongorához képest. Meg akarom kérdezni, miért olyan nehéz, olyan egyszerűnek tűnik a mozdulat, bár persze mindig a légiesen könnyű és szépnek látszó mozdulatok lehetnek a legtechnikásabbak... például egy egyszerű piruet is rengeteg gyakorlást igényel.
Érzem kezem alatt, hogy megborzongatja az érintésem, jóleső értelemben. Örülök ennek, de betudom az előadás okozta izgalom utóhatásának még.
- Párizsban nyugodtan viselhetnéd - jegyzem meg. Ott a divat érdekes vargabetűket képes tenni, és senki nem lepődik meg azon, ha valaki kirívóan öltözködik, vagy épp nevetségesen... Azon töprengene a tömeg, hogy melyik tervező legújabb kreációját látja, és vajon hol, mennyiért szerezhette be...
- Oké, örömmel - bólintok. Nekem bármely hely megfelel, teljesen mindegy, ami neki jó, az jó lesz. Ő is rám bízta magát tánc közben. Én is rábízom magam most, mikor már nincs tétje a dolognak. Mármint, professzionális szinten nincs, de ki tudja, talán nagyon kellemes estét tudok eltölteni vele. Ha nem többet is.
Anya...? Az anyja is velünk tartana? Kicsit meglepődöm, de aztán rájövök, nem ezt akarta mondani, hanem éppen azt, hogy nem.
- Jó, csak nyugodtan. Kint várlak.
Míg ő öltözködik, én is összeszedem a cuccaimat. Mivel nem volt már időm hazavinni a holmim, nálam van a mélyhegedűm egy kicsivel nagyobb méretű hegedűtokban. Összerendezem a kottáimat, megnézem, mennyi pénz van nálam (hát nemigen vagyok még mindig eleresztve, de talán erre-arra meg tudom hívni). Felvértezve mindezzel lépek ki a hátsó ajtón és gyújtok rá. Már nem esik, csak nyirkosak az utcák. Merre lehet az a hely, amit említett? Épp ezt sasolom, mikor felbukkan. Hogy szökell, mint egy kis zerge! Igen vidám lehet. Rámosolygok, és szabad kezemet, melyet végigsimít, utána is nyújtom reflexből, de megfogva a kezét végül. A tenyerem hűvös, ujjaim a rövid idő alatt is átfáztak, hiába, nem ehhez a klímához vagyok szokva. Cigimből még pár utolsó slukkot szívva zárkózom fel mellé és követem, akárhová is vezessen.

Kimondottan örülök annak, hogy sikerült megnevettetnem. Persze nem mondom, hogy eddig nem mosolygott vagy nevetett fel egyszer kétszer. De azok nem tűntek teljesen őszintének. Viszont ez teljesen szívből szólónak hallatszott, és nagyon jól esett hallani. Hogy is mondják az ilyet? Fülbemászó? Pontosan. Éppen ezért döntöm el azt, hogy próbálkozni fogok még pár ilyen kacaj kicsikarásáért. Mellettem aztán senki nem maradhat meg nevetés nélkül! És akinek ez nem tetszik: hátra arc.
- Ó! Szóval ott bujkál benned is az egó? - Nevetek fel pimaszul. Mondjuk melyik srácban nincs egy kis egoizmus? Szívesen megismerkednék ám vele. Bár bevallom néha belőlem is ki tud törni egy önimádó, mindent tudó liba. Olyankor hiszem azt, hogy tökéletes vagyok...de ez szerencsére csak a gyengébb pillanataimban bújik elő belőlem. Egyébként pedig a teljes ellentéte vagyok ennek. Vagy mégsem? Valószínűleg nem ismerem magam eléggé, ha még ezt sem tudom.
- Párizs? Még soha nem jártam ott. Biztos érdekesebb és kevésbé esős mint London. - Utálom mikor azt mondják hozzá lehet szokni az időjáráshoz. Meg egy frászt lehet hozzászokni! Én itt éltem világ életemben és mindig ugyanúgy gyűlöltem. Mi abban a jó, hogy reggel indulok suliba...meg lehet fagyni olyan hideg van, hazafelé indulva már süt a nap, de félúton hirtelen beborul és zuhogni kezd az eső. Szinte az egész ruhatáramat magammal hordozhatnám, plusz mellé az esernyő. Egyszerűen idegesítő ez az időváltozásos dolog. Szívesebben laknék egy olyan helyen ahol meleg tengerpart van. Például egy Olaszországi városban, vagy Hawaii...uhh! Mit álmodozok én ilyenről? Az életben, még csak el sem fogok jutni ezekre a helyekre, nemhogy ott éljek.
Ahogy hozzámérnek ujjai, ismét azt a megmagyarázhatatlan meleg érzés uralkodik el testemben. Bár nem értem teljesen miért meleg, mikor jéghideg a keze. Értelem hol van? Valami nincs rendben velem. Beteg lennék? Vagy ha már itt tartunk...ő lenne beteg? Miért ilyen hideg a keze? Valószínűleg megint kezdem a hülye fantáziálásomat és csak sokat képzelek a helyzetbe. Tuti nincs semmi baja. Amúgy is lehet, hogy csak fázik. Igaz, hogy nem esik már az eső, de attól még hideg lehet, főleg este.
- Hideg van. - Jegyzem meg mellékesen, egy halvány mosollyal, mikor már csak alig pár lépés választ el minket a helytől. Mikor odaérünk, megállok az ajtóban és várom, hogy ő is ugyanezt tegye.
- Hát itt lennénk. Nem a legjobb, de nekem megfelel egy estére. Remélem neked is. Viszont ha valami gond van, nyugodtan szólj és már itt sem vagyunk. - Elvigyorodok, majd kinyitva az ajtót, besétálok. - Van kedved egyet koccintani? - Pillantok fel rá ártatlan mosollyal.

- Nem bujkál - válaszolom. Egyáltalán nem. Ideje villantani némi negatívumot, mielőtt túlságosan elolvadna tőlem. - Elég sok ego van, ha zenéről van szó - felelem. Utálom, hogy nem tudok olyan frappánsan fogalmazni angolul, mint ahogy franciául tenném, de türelmes vagyok. Nagyon jól tudom, hogy a tanulási folyamat lassú és küzdelmes. Zenét tanulnom könnyű volt, ahhoz van tehetségem, de a nyelv egész más.
- Párizs gyönyörű - válaszolom szenvedélyesen. - A szerelmem! Ott éltem, mielőtt idejöttem egy hónapja - magyarázom, bár ezt bizonyára kitalálta.
Milyen remekül festene ez a lány Párizs romantikus utcáin, macskaköveken, hidakon, ablakokon kihajolva! Remek festmények születhetnének vele. Itt azonban csak az esernyős lányként lehetne megfesteni. Bár ebben is van valami báj...
Érzékelem, milyen meleg az ő keze az enyémhez képest. Hideg van, borzasztóan, legalábbis nekem, melegkedvelő riviéraszökevénynek, és mikor megerőltetem az ujjaimat egy hosszabb játékkal, mindig kihűlnek, valami keringési zavar. Nem is számít. Lehet, el kellene kezdenem hordani a kesztyűmet, bár még túl korainak találtam, de erre a kézre vigyáznom kellene. Jobban. Okosabb lehetnék.
Ő is észreveszi, mennyire fázom, meg is jegyzi.
- Igen, eléggé - válaszolom, majd megállunk. Megnézem a helyet, a nevét, vetek egy pillantást az árlistára, de jobb, ha most nem garasoskodom.
- Nekem teljesen jó - felelem. - Mi baj lenne?
Megelőzöm, és kinyitom az ajtót, és be is megyek előtte (hisz így illik, legalábbis a kontinensen, hogy a kocsmába és az ehhez hasonló vendéglátóhelyekre a férfi lép be először). Egy fal melletti asztalhoz viszem, ahol le tudom tenni biztonságos helyre a brácsámat, meg nála is sok a cucc, fellépőruha, cipő... Na meg a női táskákban lapuló túlélőkészlet, kézitükör, sál, esernyő és ki tudja még mennyi ezerféle dolog domborítja azt a nagy koffert, amit cipel.
- Persze - felelem, és a tárcámat elővéve, zsebre téve indulok Briannát bevárva a pult felé. Egy bárszék üres két ücsörgő fiatal között. Hellyel kínálom az ünnepeltet, aztán a háta mögé lépve teszem a kezem a pultra. - Mit iszol? - kérdem, miközben arra várunk, hogy a pultos felszabaduljon.

Akcentusa kicsit, bevallom megmosolyogtat, de viszont soha nem árt ha van az embernek önbizalma, főleg a szakmája terén. Elvégre én sem úgy állok ki a színpadra, hogy azt hajtogatom magamban, úgysem sikerül. Inkább pont az ellentéte. Persze az idegesség mindig ott lapul, de amennyire tudom, elnyomom jó mélyre. És egy ilyen sikerélmény, mint a mai, segít a további jelenésekben is. Elég csak rágondolnom milyen jól csináltam, és máris megvan a kellő önbizalom. Viszont egy bizonyos, láthatatlan határt nem túl jó átlépni. Azokat az embereket soha nem szerettem, akik egész álló nap képesek magukról áradozni, és a tükörben bámulni magukat. Az tény, hogy én is elég sokat állok tükör előtt, de csupán azért mert ha nem látom magam tánc közben, nem is látom a hibáimat. Így szükségem van rá...
- Az nem is baj. Önbizalom nélkül nem lennénk sehol az életben. - Mondom egy halvány mosollyal.
Párizs. Micsoda szép álom lenne. A gond az, hogy tényleg csak álom. És tényleg csoda lenne oda eljutni. Na de majd ha egyszer híres leszek a tánc terén, talán oda is elvezet az utam. Mindenesetre egyenlőre ez álom marad, ahogy az is, hogy híres leszek. Meglátjuk mit hoz még az élet nekem.
- Egyszer el fogok jutni oda is. - Sóhajtok fel vágyakozóan.
Örülök, hogy tetszik neki a hely...a gond alatt pedig azt értettem, hogy talán nem tetszik neki a hely. Azon belül pedig a kínálat, zene. Jó mondjuk zenész létére, nem hiszem, hogy bármilyen gondja lenne a zenével, de lehet, hogy pont kritikái vannak. Igazából fogalmam sincs mi zajlik le fejében ezen a téren. És nem is kellene ezen gondolkoznom, hiszen ha azt mondja jó lesz a hely, akkor valószínűleg ez így is van.
- Semmi, csak na...ha valami nem tetszik, szólj. - Mosolyodok el szégyenlősen, hülye magyarázatomért, majd szó nélkül vonulok utána. Lepakolok én is mindent az asztalhoz amit erre a célra talált ki, csak a fontosabb dolgokat veszem magamhoz, mint a telefon, vagy pénz, aztán ismét utána indulok. Egy széles mosolyt villantok rá a helykínálásért. Most mit is mondjak? Ez a srác egy igazi úriember. Nagyon ritkán találkozni ilyen emberekkel. Én pedig kimondottan örülök, hogy szerencsém volt hozzá.
- Hmm... - Nézek elgondolkodva az itallapra. - Talán egy koktélt. - Mutatok rá a kedvenc koktélomra. A pultos valószínűleg pontosan tudja melyikre is gondoltam, hiszen nem először vagyok itt. Az tény, hogy nem sűrűn járok ide, de mikor legutóbb itt jártam mély nyomot hagytam mindenkiben. Viszont ezt tovább nem is szándékozom elemezgetni.
- Szóval egy hónapja élsz itt? - Fordulok Sence felé. - És, hogy tetszik a város? - Kérdezem kíváncsiskodóan.

- Önbizalom és tehetség nélkül - egészítem ki saját gondolatommal. Hiszen hiába van valakinek nagy arca, ha teljesen hülye ahhoz, amit csinál. Van egy fodrász ismerősnőm, világéletében hajakat csinált, főleg a sajátját, és nagyon gyakran dicsekszik is azzal, hogy egy neves fodrásziskolánál tanult és egy menő belvárosi szalonban gyakornok (persze ingyen), de egyszerűen nincs érzéke a dologhoz. Egy ideig az ilyesmi gyakorlás kérdése, de egy határon túl már nem segít, csak az, ha eleve erre születtél. Csak akkor lehetsz igazán jó.
Tekintetem körbevillan a pubon, kellemes meglepetés. Eddig az az egy, ahol megfordultam, robosztus volt, nyirkos levegőjű, poros, de ez a hely szellős, a levegője is jó. A zene a szokásos angol rádióadó, némileg önimádó, ami a zeneválasztást illeti, de ez még talán bocsánatos bűn. Igyekszem nem figyelni rá, amúgy sem annyira hangos. Azt már mindenesetre tudom, hogy bagózni odakint tudok csak, ez kicsit kellemetlen, de hát istenem.
- Minden oké vele, ne félj - mosolygom meg ismét kis szeleburdiságát. Csak kedves, előzékeny akart lenni. Talán zavarban van? - Gyakran jársz ide? - teszek fel egy kérdést, inkább erről csacsogjon, mint valami másról zavarában.
Ahogy felül a magasított bárszékre, adja magát a mozdulat, hogy átfogjam a derekát és a vállához hajoljak, de ismeretségünk még túl friss, semminthogy ez beleférjen. Pedig szépek a lábai, megnéztem a színpadon is. A dereka biztos csupa izom, nem hiszem, hogy puha fogdosnivaló akár egy deka is lenne rajta.
A pultos srác pont akkor jön oda, mikor Brianna kiválasztotta az italt. féloldalas, csalafinta mosollyal üdvözli a lányt és mögötte engem alig vesz észre.
- Hello, szépségem... Sex on the beach? Csak meg ne vadulj tőle, mint a múltkor - célozgat. Felvonom a szemöldököm.
- Mi történt múltkor? - érdeklődöm, de a srác rákacsint Briannára.
- Semmi különös...! Na és neked mit adhatok?
- Csak tonikot, kösz.
- Csak tonikot? Gin nélkül?
- Csak így - ismétlem meg magam. Vajon itt ha tonikot kérnek az emberek, egyből meg is löttyintik nekik egy kis Beefeaterrel? Hát remélem nem.
A pultos fiú elfordul, hogy megkeverje Brianna italát, én pedig előkészítem a tárcát, azzal a kezemben támaszkodom a pult szélére.
- Igen, nagyjából. Ez a város borzalmas! - bukik ki belőlem a panasz. - Gyönyörű, és nemes, de nagyon komor és az emberek is azok - próbálom lefesteni benyomásaimat csekély szókincsemmel. - Londoni vagy?

Na mondjuk az tény és való, hogy tehetség nélkül nem lehet megmaradni. Persze azt mondják, mindenki valamiben jó. Csak ott a probléma, hogy van aki nem ismeri fel azt a tehetséget és rossz szakmát választ magának. Mondjuk, én merem remélni, hogy nem bánom meg a táncolást, állítólag nagyon jó érzékem van hozzá. De például van egy-két ember az iskolában akiknek tényleg iszonyatos a tudásuk. Hiába próbálkoznak, még egy legalapvetőbb lépéssel is. Mert ha nem elrontják, akkor csak simán nem áll jól nekik az egész...Szóval szerintem van igazság abban amit mond. Így hát szó nélkül bólogatok neki, hogy tudja, igazat adok mondandójára.
- Ó rendben, nem félek. - Húzom én is mosolyra a számat. - Hát az túlzás, hogy gyakran...de jártam már itt párszor. - Párszor...csakhogy az a pár alkalommal is jó mély benyomást hagytam az emberekben. Mert hát az igaz, hogy ritkán járok el szórakozni, de h elmegyek akkor ott ember nem marad józanon. Bár ez most nem kellene, hogy így történjen. Valószínűleg egy egész életre elijeszteném magamtól ezt a srácot, ha neki kellene rám vigyáznia egész éjszaka. Szép kis bemutatkozás lenne...
George, a pultos természetesen emlékszik rám. Ezt szavaiból gyorsan le is szűröm. De miért kell egyből a legutóbbi itt töltött éjszakámat felemlegetni? Hogy fogom magam kimagyarázni, Sence előtt? Mert már biztosan elindult a fantáziája, hogy miket is csinálhattam, ittas állapotban.
- Igen! Azt kérnék...viszont ma csak egyet.- Elvigyorodok. Sence, kérdésére lázasan gondolkozni kezdek valami egészen elfogadható válaszon. -Hát...igazából, semmi különös, tényleg. Csak ünnepelni jöttünk akkor is, és kicsit több ilyen koktélt ittam a kelletinél, tudod...bemutattam a tánctudásom. - Pillantok fel rá szégyenlősen.
Kicsit meglepetten pislogok szavai hallatán. Bár jól tudom, hogy nem mond hülyeséget. Én is borzalmasnak tartom a várost. Sokkal jobban szeretném, ha nem lenni ilyen szörnyű az időjárás.
- Azt hiszem, nekem innen a napsütés hiányzik. Az máris feldobná az emberek kedvét is. - Mondom sóhajtva. - Londoni bizony. Itt nőttem fel. Írígylem az olyan embereket mint amilyen te is vagy. Szívesen utaznék el, akár Párizsba, akár máshová. - Húzom mosolyra lassan a számat, majd a kellő hatásszünet után folytatom. - Egyébként, volt valami oka annak, hogy idejöttél? Persze csak ha szabad ezt kérdeznem. - Nem szeretnék teljesen udvariatlannak tűnni, elvégre megeshet, hogy nem akarja elárulni idejöttének okát, és ezen nem is kellene csodálkoznom.

- Mennyi az a pár? - faggatózom, talán indiszkrétté válva, de hát ez végül is nyelvi probléma is, hiszen mit tudhatom, mit jelent a briteknél a "pár"?
Igyekszem nem nagyon gyanakodva méregetni a pultos és Brianna szóváltását. Ugyan a fickó hadar és egyáltalán nem beszél olyan szépen, mint a lány, nagyjából értem, miről van szó. A fantáziám persze máris meglódul, elképzelem, amint zárás után Briannát a pultra fekteti és jó alaposan... nos, kielégíti, de a fantáziám francia, ahogy én is, és kissé túlságosan sok szex van benne.
A magyarázat azonban némi pironkodás kíséretében ugyan, de megérkezik. Széles vigyorra húzódik az ajkam, és nemcsak azért, mert ő is mosolyog. Tündöklő a mosolya.
- Hol? Az asztalon? - kérdezem.
- Nem... a bárpulton! - szól oda a pultos fiú. Rázni kezdi a mixerpoharat, miután a tetejét ráüti az aljára. A szeme szikrázik, ahogy Briannát nézi. Nos meg tudom érteni, de attól még nem tetszik különösebben. A jégkockák kopogásától mindenesetre most kiszorul kissé a beszélgetésből.
- Hasonlítasz a napsütésre ebben - tekintek végig rajta. - Energikus és fényes - teszem hozzá. Na meg szép is és égető is, de ezekre már nem találom a megfelelő szavakat. - Jártál már... máshol Anglián kívül? - kérdezem, keresve a szavakat még.
A csávó abbahagyja a rázást. A koktélos pohárba tölti az italt, és szívószálat dugva bele Brianna elé tolja. Rá is kacsint, miközben elém egyszerűen odalöki a tonikos poharat. Hát, akárhogy is, ő sajnos a pult mögött marad még hajnalig...
Felemelem a poharam, hogy koccintsak Briannával.
- A sikeredre! - pillantok a szemébe, majd beleiszom az italomba. Keserűen pezseg a számban.
- Hát... Ösztöndíjat kaptam a művészeti iskolában - vonok vállat. - De nem ez az igazi indok. Te miért akarsz elmenni innen?

Nem igazán tudom eldönteni, hogy miért kérdez vissza. Azért mert nem tudja mi az a "pár", vagy mert kíváncsi, hogy pontosan hányszor jártam itt... és egyben hányszor iszogattam a pultos, George-al. Vagyis ha jobban belemerült a gondolkodásba rájött, hogy kicsivel többről volt szó, mint iszogatás. Nagyszerű! Mostmár tényleg fogalmam sincs, hogy mit gondolhat rólam. Na de ez is csak az én hibám. Ha nem ide hoztam volna, most egy kedves, aranyos kis szentnek gondolna, aki még életében nem rúgott be, és még életében nem tett olyat amit megbánt volna...
- Hát... egyszer, talán kétszer. - Vagy többször. De ezt már nem szívesen kötném orrára, így is eleget tud, vagy inkább sejt rólam.
Következő kérdésére, ismét törni kezdem a fejem, hogy valami értelmes, és kevésbé félreérthető választ adjak, de a pultos ismént megelőz, én pedig szájtátva és fejet rázva, emelem rá tekintetem, ami szó szerint villámokat szór.
- George! - Szólok rá egyre idegesebben. - Befejezted? - Kérdezem morogva, majd kissé félve attól, hogy mit fogok látni, Sence-re pillantok, és mondatától ismét mosolyra húzódnak ajkaim.
- Energikus még csak-csak, de fényes? - Felnevetek, majd végignézek magamon. - Nekem nem igazán tűnik fel. - Csak vigyorgok rá, mint egy idióta, egy teljesen zakkant, mintha csak nem érteném a szavai valódi jelentését. Pedig nagyon is tisztában vagyok vele. Viszont néha jobb hülyének tettetni magunkat. Nem mindig jó bemutatni egy fiúnak, hogy mennyire is vagyunk okosak. De ezt is csak a nők érthetik.
- Egyszer. Spanyolországban, nyaraltunk. Viszont szinte nem is emlékszem rá, rég volt... - Sóhajtok fel, pár pillanatra elmerülve abba a kevés emlékbe ami megmaradt a legalább tíz évvel ezelőtti nyaralásomból.
- Nem ez az igazi indok? - Kérdezek vissza értetlenül. - Én... nem szeretnék örökre elmenni. Csak... jól jönne már egy kis szórakozás. Az elmúlt években jóformán mást sem csináltam, mint táncoltam. Fárasztó tud lenni. - Bukik ki belőlem egy kis önsajnálat. Viszont tényleg a "négy tükör között" nőttem fel, és ez unalmas tud lenni. Egy kiruccanás teljesen feltöltene, és ugyanazzal a lelkesedéssel tudnám folytatni a táncot, mint amivel elkezdtem.

Egy vagy kettő. Ez tényleg egy párnak tűnik.
Az a helyzet, hogy a pultos (George) és Brianna is egy párnak tűnnek, elég bizalmas a hangnem, melyben a fiú odaszólogat neki. Ez összességében még nem szegné a kedvem mondjuk.
- Talán rossz szó volt - ismerem el. Hagyjuk is inkább! - Franciául jobban megy az udvarlás - vallom be vállat vonva. De a mosolya édes. Nem is erőltetett. És én mégis, mégis pokolian fáradttá válok hirtelen ebben az ismerős szituációban ebben az ismeretlen városban.
- Szeresd a táncot, jól csinálod - tanácsolom. Beleiszom a tonikba, de még ez sem az igazi. Felfordul tőle a gyomrom is.
Töprengőn figyelem a poharam, végül döntök.
- Ne haragudj. Kimerültebb vagyok, mint gondoltam. Mennem kell.
George úgyis gondját fogja viselni, azt hiszem. Megsimítom a hátát, eltűnődöm, egy baráti puszira azért odahajolhatok-e hozzá, végül megteszem.
- Még látjuk egymást remélem - mosolyodom el halványan, és miközben fizetek, és összeszedem a cuccom, alig várom, hogy végre kint lehessek, és rágyújthassak egy cigire.
Vajon hány randiról fogok még elmenekülni?
Pedig milyen bájos volt!

~

Nagyon sajnálom, hogy ilyen soká várattalak! Nagyon élveztem a játékunkat és remélem, egyszer összefutunk még valahol!
Köszönöm a játékot!