Nos, elérkezett a várva várt "buli". Most, hogy őszinte legyek szívesebben maradnék itthon, és hallgatnám három unokatestvérem rohangálását, ordibálását és veszekedését. Meg, persze nagybátyám és a felesége civakodását, de már elígérkeztem, ezért eleget kell tennem az elvárásoknak. Így hát, nagy nehézségek árán, de ráveszem magamat, hogy valami értelmesnek tűnő ábrázatot csináljak magamnak. Besétálva a szobámba, megállok a szekrény előtt, ami fekete farmerokat, és bőrdzsekiket rejt. Hát, nem mondhatnám, hogy bő a ruhatáram. Úgyhogy, felveszem félig meddig kopott farmeromat, fekete v nyakú póló, és, a változatosság kedvéért a bőrdzsekimet, melynek szárát a könyökömig feltűröm. Kiegészítőnek pedig előhalászom a dögcédulás nyakláncomat. Végül, de nem utolsó sorban, hosszú nehézségek árán bezselézem a hajamat, és késznek nyilvánítom magam. Minden szempontból. Fájdalmas búcsút veszek a családtól, majd felkapom fekete bakancsomat, és elhagyom a házat. Pár pillanatig csak állok az ajtó előtt, zsebre vágom a kezem, majd elindulok a megadott klub felé. Hát, igazán kíváncsi vagyok rá, hogy milyen is lesz az a buli, amit drága jó diáktársaimmal fogunk összehozni. Bár, azt erősen kétlem, hogy olyan stréberek megjelenjenek, akik elrontják az egészet, de azért a nagy többség bulizási szokásaira is nagyon kíváncsi leszek. Végül is, azért London nem egy Las Vegas, ahol legalább valami izgalom is történik a bulikon. Mert hát, azért kétlem, hogy itt olyan esze veszett állatok járnának klubboka, mind drága jó szülővárosomban. Végül, különböző gondolatokkal leterhelve, de odaérek a buli helyszínére. Alaposan szemügyre veszem a klubbot, majd megrántva vállamat, besétálok. Körbetekintve megállapítom, hogy valószínűleg túl hamar jöttem, azért ilyen lapos még a hangulat. Vagy ki tudja, lehet, hogy később se lesz túl jó a társaság. De, hogy őszinte legyek, már meguntam az életem ez alatt a tíz perc alatt, amióta itt vagyok, úgyhogy kilépek az épületből. Zsebre vágom a kezem, majd a parkoló felé araszolok. Neki dőlve az épület oldalának, nézem, ahogy különféle, érdekesebbnél érdekesebb alakok sietnek befelé. Na, hát az száz százalék, hogy röhögni jókat fogok, de a szórakozás még koránt sem biztos. Így hát, elnézve a diákokat, előhalászoom a zsebemből a cigis dobozt, majd rágyújtok egy szálra. Körülbelül így tervezem az egész estémet. Kint a "friss" levegőn, cigivel, és majd a bentről kihozott piákkal. Mennyei élmény lesz.
Michele Flym
Korom : 28
Itt vagyok : † London - Arts School
Munkám-hobbym : † tánc
Humor : † hahaha....
Tanítási órák száma : 171
Tárgy: Re: Parkolók Szer. Jún. 26, 2013 5:01 pm
Jeremy & Mich
Úgy vártam már a mai napot! Egész héten készültem a tanévnyitó bulira aminek tulajdonképpen semmi köze a sulihoz, hisz kívülállók is eljöhetnek. Nem értem miért tulajdonítok olyan sok mindent az estnek, mindenesetre egész héten lázasan jártam a boltokat ruha után kutatva, hogy mibe is menjek. Valami nem túl átlagos de még sem kirívó cuccot szerettem volna amit az egyik kedvenc boltomban meg is találtam és hát persze, hogy haza vittem magammal. Hazudnék, ha azt mondanám el sem tudom képzelni nélküle az életet és belepusztultam volna, ha nem kapom meg mivel valaki sokkal jobban elcsavarta fejem mint ez a türkizkék cucc. És, ha már itt tartunk akkor meg is van a válasz, hogy miért vártam már annyira az estét. Legalábbis részben.. Jeremyvel megyek bár tudom semmi kedve hozzá. Pedig azt hittem nagy party arc, igazi bulizós vagy csak a mi angolok bulijához nincs kedve. Nah majd én meghozom neki a vidámságot mert mellettem aztán nem fog ücsörögni és nézni ki a fejéből. Kötelességemnek érzem, hogy felrázzam és hát mikor is szoktak nekem nemet mondani? "Lázas" igyekezettel rohanok a fürdőbe. Letusolok, hajat mosok stb.. egyszer csak a párával telített szobából kirohanok. Te jó ég mennyi az idő??? -Elkéstél kedvesem..- Szólal meg egy hang. Amber az. A ruhámat megpillantom az ágyamon, s mellette katonás sorrendben a cipőmet és táskámat stb.. -Köszi, imádlak!- Sikkantom örömömben mivel nekem a keresgéléssel így már nem kell vesződnöm. Egy pici puszi arcomon csattan, majd becsukja a szobám ajtaját. Nem mindig jó a viszonyunk, mivel nagyon anyáskodó de azért imádom a nővérem! Gyorsan magamra kapok a ruhám, becsatolom cipőm táskám kezembe veszem és már el is illanok a királykisasszonyos rezidenciámból. -Apa, apa, apaaaaaaaaaaaaaaa- Ordítok kissé ideges vagyok, mert utálok késni és akármennyire is gyorsan fogok odaérni már késő. Aput sürgetve szaladok ki a kocsihoz, majd bepattanva már indulunk is Night Club névre hallgató helyre. Útközben elhallgatom ahogy apa aggódó hangon hegyi beszédet tart nekem. Szem forgatva hallgatom ahogy felhívja figyelmem a party drogokra és arra, hogy ne bízzak senkibe. Mikor megérkezünk puszit nyomok arcára és kijelentem nem lesz semmi gond, majd jövök. Számára nehéz a búcsúzás, nekem áldás, hogy megérkeztem. Körbenézek Jeremy sehol. Talán el sem jött. Elindulok befelé mikor megpillantom a parkolóban a falnak támaszkodva és természetesen cigivel kezében. Irányt váltva felé indulok a lehető legszélesebb mosollyal arcomon. -Szia!- Köszönök, majd megállok előtte csípőre tett kézzel.
Hosszas szenvedést követően, de ráveszem magam, és elkezdek öltözködni, arra a hatalmas bulira. Hát, hogy őszinte legyek, most még az is érdekesebbnek tűnik, ahogy nézem, hogy hogy nő a hajam, de hát, már megígértem Michnek, hogy elmegyek, úgyhogy csak nem hagyhatom cserben. Szóval, hosszas vonakodást követően, de megállok a szekrény előtt, és előrángatom a szokásos, de jól bevált öltözékemet, fekete farmer, póló, és egy bőrdzseki, melynek ujját feltűröm. Hát, ennyi változatosság azért nem árt. Végül a dögcédulás nyakláncomat is előkeresem, megcsinálom a hajamat, és megállapítom, hogy elkészültem. És ez, belefért tíz percbe. Ezek után fogalmam sincs, hogy a nők mit szerencsétlenkednek másfél órát azzal, hogy felöltözzenek, megcsinálják a hajukat. Bár, átöltöznek még vagy nyolcszor, mivel az egyik túl színes, a másik meg túl fekete. Meg még ugye, a tíz kiló sminket is fel kell kenni, és az se fél perc. Véleményem szerint tök felesleges annyi cuccot magukra kenni, anélkül és jól néznek ki, de hát, ez a női logika. Minél több a smink, szerintük annál jobban néznek ki. Végül felkapva a cipőmet, elindulok a Night club felé. Ó istenem, de nincs kedvem ehhez az egészhez... Kétlem, hogy az angolok olyan "party állatok" lennének, de azért erősen próbálkoznak ezt megcáfolni. Remélem azt azért tudják, hogy az itteni bulik azért az amerikaiak nyomába se ér. Voltam már itt is páron, de hát, fél óra után el is mentem, mivel olyan lapos volt a hangulat, hogy az szavakkal el se lehet mondani. Ezek után nagyon kíváncsi vagyok arra, hogy pár gimnazistával és egyetemistával mit fogunk összehozni. Bár tudom, hogy kívülállók is bejöhetnek, és szórakozhatnak, de kétlem, hogy amikor egy egész iskola ellepi a klubbot, olyan sokan akarnának ott lenni. De, azért nem iszok előre a medve bőrére... Talán mégis elviselhető kis party alakul ki. Majdnem bele telik egy órába, mire odaérek, de azért lássuk be, még így is túl hamar érkeztem. Nem tudom, hogy mostanság mi van velem, de nem szoktam késni, olyannyira nem, hogy mindig, egy negyed órával a megadott időpont előtt érkezek. És, ez így nagyon nem oké... sokan örülnek, hogyha hamarabb érkezek, de én akkor vagyok megelégedve, hogyha több perc késéssel érek oda. Tudom, furcsa vagyok... Pár perc tétovázást követően rászánom magam, hogy benézzek a klubba, hátha találok valakit, akit ismerek. Amikor belépek, fintorogva veszem észre, hogy lassan hét óra, sehol senki. Na, ezért szar, hogyha az ember a megadott időpont előtt érkezik. Egy lélek sincs, és addig el kell kötnie magát valamivel. És ez most velem is így lesz. Kilépve az épületből rögtön a cigim után kutakodok, majd, miután a parkolóhoz érek, rá is gyújtok egyre. Miközben a cigimet élvezem, az érkező diákokat elnézve, széles mosoly ül ki az arcomra. Hát, a tizenéves lányok milyen ruhákat tudnak felvenni... Biztos kutakodtak anyuci szekrényében, és ez volt a legjobb választásuk. Végül, miután kellőképpen kiröhögöm magam, meglátom, ahogy Michele széles mosollyal az arcán közelít meg. Elnyomva a cigimet, halványan elmosolyodok. -Szépségem, késtél. -mondom előhalászva a telefonomat. Hát, hét már bőven elmúlt, az is biztos. Kezdem azt hinni, hogy tényleg szerepet cseréltünk. Az az ő szokása, hogy mindenhol fél órával előbb ott van, késni meg én szoktam negyed órákat.
Michele Flym
Korom : 28
Itt vagyok : † London - Arts School
Munkám-hobbym : † tánc
Humor : † hahaha....
Tanítási órák száma : 171
Tárgy: Re: Parkolók Csüt. Jún. 27, 2013 5:55 pm
Jeremy & Mich
Miközben szuszogva ülök a kocsiba egyfolytában azon pörög az agyam, hogy milyen lesz az este. Jeremy vajon jól fogja érezni magát? Jó lesz a hangulat? Nem lesz balhé és, ha még is mekkora és ki miatt? Az is érdekel tetszeni fogok-e neki, mert lássuk be annál rosszabb nincs mikor azt mondja a barátod, hogy szívem érdekesen nézel ki... Annyi felé cikáznak gondolataim szokás szerint és csak nézek ki a fejemből várva, hogy érjek már végre oda. Apa löki vezetés közbe a rizsát minek felét meghallom, felét nem. Csak foszlányok ragadnak meg bennem a többi süket fülnek talált. Ahogyan az italokba csempészett kábítószerekről a veszélyes alakokról beszél teljesen a falnak tudok mászni. Miért kell az ember hangulatát csökkenteni? A hab a tortán amikor felhozza Jeremy-t is. Még nem igazán volt alkalmam bemutatni őt a családomnak, de tudnak róla. Amúgy is rájöttek volna, hogy miért vagyok mostanság olyan kivirult (nem mintha máskor szomorkodnék, de nah – ez más..) és addig faggattak volna míg el nem árulom a nevét. Anya és Amber örült, apa nos a mostani monológja szerint kétlem, hogy különösebben örülne. Azt hiszi, hogy ezzel elveszít, pedig nem fog csupán nem 7 éves vagyok aki őt szeretgeti, hanem 17 aki szerelmével foglalkozik. Nos mint mondtam attól készültem ki útközben a legjobban mikor felhozta őt. -Kicsim, bármi történik tudod, hogy felhívhatsz!- Szem-forgatva könyökölök neki a kartámlának és nézek ki az ablakon hümmögve. Aztán elkezd kérdezősködni arról, hogy szűz vagyok-e. -Apaa! Hagyd ezt abba, kikészítesz és nem akarok kedvetlenül bulizni! Te sem akarod, hogy bánatos legyek, igaz?- Vágom rá szavaira majd jelzem, hogy megérkeztünk és megáll a kocsival. Elbúcsúzóm tőle elmondom körülbelül mikor érek haza, de azt is hozzáteszem, hogy ne várjon meg, mert...nos ne és kész! Számára olyan ez a „búcsúzás” mintha egy hétre elmennék otthonról számomra pedig megváltás, hogy végre megszabadultam tőle. Még jó, hogy nem könny áztatott zsebkendőt lobogtat utánam. Megvárom míg elhajt, mivel hajlamos arra, hogy megvárja míg bemegyek aztán bejön és körbeszaglászik. Miért nem készít fel minket senki a lányos apák féltésére???? Mindegy, most, hogy már „szabad” vagyok teljesen visszarázódom party hangulatba és már alig várom, hogy egy jót táncolhassak, olthassam valami jó koktéllal szomjam. Körbepillantok, tekintetem Jeremy után kutat. Tudom, kicsit elkéstem...kicsit nagyon, de talán elnézi nekem. Megörülök mikor észreveszem a parkolóban. Hogy őszinte legyek tartottam attól, hogy meggondolja magát és nem jön el tudván, hogy nem sok kedve van most ehhez. Las Vegas-ban biztos menőbb helyeken, menőbb a szórakozás és lehet számára ez lapos lesz, de a kedvemért legalább eljött. Sietve caflatok át a parkolóba ahol cigizik. Köszönök neki mosolyogva ő pedig kijelenti, hogy késtem. Ajjaj...sokat várhatott? -Tudom, tudom...de megérte várnod?!- Pillantásom kacérrá válik, majd közelebb lépve hozzá lehelek rövidke csókot ajkaira. -Bemegyünk?-
A tanévköszöntő buli napja. Nem tudom, ki találta ki ezt az elnevezést, mindenesetre teljes idióta az illető, hiszen pár stréberen és szerencsétlenen - akiknek nem adatik meg, hogy élvezzék a nyarat - kívül senki nem várja azt a fáradalmakkal teli tanévet. Oké, mégsem nevezhetjük úgy, hogy 'megint kezdődik a suli, nincs több szabadság'-buli, de a 'tanévköszöntő' szó valami ilyesmit takarhat. Az Oxford Streeten végig, azután jobbra, majd kanyar az első bal oldali utcába. Az Oxford Streeten végig, azután jobbra, majd kanyar az első bal oldali utcába. Bells hangját idézem, és a lakcímét ismertető mondatát mormolom. Előre hajolok, és elmondom a sofőrnek is. - Igen, uram, már mondta, nemsokára már oda is érünk - zeng fel a mély hangja. Talán túlizgulom a dolgot. Elvégre három perce úton vagyunk, bizonyára a vezető is tudja, merre kell menni. Ezredszerre pillantok a kezemben pihenő vörös rózsaszálra. Vajon szereti a rózsát? Mi van, ha allergiás a virágokra? Hat perc múlva tizenkilenc óra. Lehet, hogy már rég kint vár rám ezen a hideg londoni estén? Ááá, csak egy kicsit vagyok ideges. A fenébe is, én vagyok Jared Thorp, minden tökéletesen fog menni! Minden tökéletesen fog menni. Minden tökéletesen fog menni... Az autó megáll. A vezetőülés felől motyognak valamit, jelezve, hogy itt vagyunk, megérkeztünk. - Most vagy soha - suttogom magam elé, majd kiszállok a kocsiból. Állok a ház előtt, habozok. Emelem a kezem, hogy megnyomjam a csengőt, majd újra visszahúzom. Magamban szidom ezt a gyáva énem, de végül az igazi Jared győz, és megnyomom a gombot. Bells nyit ajtót, ahogy végignézek rajta, tátva marad a szám. - Gyönyörű vagy - mondom őszintén, és átnyújtom a rózsát. A kezemet nyújtva levezetem a pár fokos lépcsőről, és kinyitom neki a kocsiajtót.
A parkolóban állva Bellsre pillantok. - Be akarsz menni?
Most? Nem! Most? Áhh nem...És most? A fene! Már legalább tíz perce a nappaliban ülök és hallgatom, hogy melyik autó fog megállni. De valahogy mindegyik tovább suhan és még csak le sem fékez a ház előtt. Lassan kezd elemészteni az idegesség, hogy nem jön. Mióta lezajlott az a bizonyos duett másra sem tudok gondolni, csak...RÁ! Ráadásul ha vele vagyok, folyton vigyorgok, mint valami fogyatékos. Egyet viszont nem értek. Miért pont én? Miért engem hívott el az évnyitó bulira? Több száz lány közül választhatott volna. Gondolhatnám azt, hogy Jared-et is valamilyen szinten megérintette az a közös duett, de félek beleringatni magam ilyen álmokba. Az tény, hogy mostanában valamiért ~ a fene tudja miért ~ elég kedves velem. Az utóbbi napokban, hetekben többet beszéltem vele, mint a szüleimmel, akikkel össze vagyok zárva. Ha már a szülőknél tartunk, valószínűleg elkergettem őket a folytonos kérdésekkel. Ezért nincs a közelemben senki. De mi van ha nem jön? Abba belepusztulok! Pedig Jaredet ismerve, képes rá, hogy játszadozzon velem. - Na jó! Isabella, most állítsd le magad! - Szólok magamra a fejemet rázva. Nem szabadna rosszra gondolnom. Az csak bajt hoz. A következő pillanatban ismét egy autó közeledik. Ami csodák csodájára, megáll. Örömömben ugrok egyet, majd a táskámért nyúlok. Mire a csengő megszólal már az ajtóban állok. Veszek egy mély levegőt, kifújom azt és kinyitom az ajtót. - Köszönöm, te is jól összekaptad magad. - Mosolyodok el bókjára, majd mikor meglátom a rózsát kezében, igazán nem sok hiányzik, hogy elsírjam magam örömömben. Hogy lehet valaki ilyen aranyos? - Ó...de kedves vagy! - Nyögöm ki nagy nehezen a meglepettségtől, miközben elveszem tőle a virágot, majd beülök az autóba. - Azt hiszem. - Pillantok szemébe, egy halvány mosoly kíséretében. - Te felkészültél? - Kérdezek vissza.
Néha bekopog hozzám a duett előtti Jared. Kérdésekkel bombáz, tulajdonképpen rám van szállva ilyenkor, és nem lehet lekoptatni. Mit látsz ebben a lányban? Nem őt nevezted 'nyominak'? Nem ő a 'szürke kisegér'? Miért lógsz vele? Miért hívtad el? Ilyenkor szinte meggyőz, már-már elhiszem, hogy elveszítettem az eszem. De aztán régi-Jared lelép, én visszacsöppenek a való életbe, ahol újra meg újra rájövök, hogy csak rá kell néznem, hallanom kell a hangját, és minden kérdésre választ kapok. Számtalan csajjal jártam már, így nem vakon állítom, hogy Bells most más. Őrület. Az egész elhívás is egy őrület volt, még mindig fogom miatta a fejem. Augusztus végén írtam neki egy e-mailt, ahol megbeszéltem vele, hol és mikor találkozzunk. Eddig még oké. A bökkenő az, hogy elírtam a dátumot, 11 helyett 1-re szerveztem a találkozót, aminek következtében én vártam két órát, Bells érkezésekor pedig már majdnem leordítottam a fejét. Sikerült magamban tartanom, és végül elhívtam. Szegény nem nagyon érthette, miért vagyok olyan nyúzott és ideges, de végül 'teljesítettem a küldetést', szóval mindegy. Pár srác röhögve halad el mellettünk, némelyik a tipikus filmes 'nem csináltam semmit-fütyürészést' produkálja. Összehúzott szemmel figyelgetem őket, amint kimennek a parkoló másik végébe és megállás nélkül vihognak. Tekintetem visszavándorol Isabellára. - Igen, felkészültem - bólintok egy féloldalas mosoly kíséretében. Elballagunk a bejáratig, ahol megragadom a kilincset. Nem igazán akar kinyílni. Szinte már rángatom, de beragadt. - Öööh, csak én vagyok a béna, vagy ez az ajtó zárva van? - pillantok a mellettem álló Bellsre. A parkoló sarkából sokkal hangosabb nevetés csendül fel, és hirtelen mindent felfogok. Azok a majmok a bejárat felől jöttek, bizonyára ők szórakoztak. Fáradtan sóhajtok, majd szerencsét próbálunk a hátsóajtóknál. Az épület mögött rángatunk minden kinyitható dolgot, még a szellőzőt is próbáltam. Ilyen is csak velünk történhet. Odabentről dübörög a zene, hallatszik a ricsaj, mi pedig itt állunk szerencsétlenül. Baleknak érzem magam. Az egyetlen olyan tanévköszöntő bulin, ahol egy olyan lánnyal jelenek meg, aki talán megkaphatja az 'Ő' vagy az 'igazi' címet, kint ragadok. Azon töprengek, hogy vajon Bells is baleknak tart? Bizonyára igen, hiszen a parkolóban állunk, kilincseket rángatunk, és az istenért sem akaródzik kinyílni az egyik rohadt ajtó sem. Ideges sóhajjal a falnak dőlök, és igyekszem a lehető legtöbb bocsánat-szinonimát küldeni Bellsnek a tekintetemmel. Szóban egyenlőre még nem kérek elnézést, félek, hogy abból szóokádás lesz, és nem igazán akarom rázúdítani a gondjaimat - főleg, hogy a legtöbben ő is benne van. Ezt persze nem úgy értem, hogy bajom van vele, inkább úgy fogalmaznám, hogy magammal van bajom miatta.
Miután felkaptam magamra a ruhadarabokat, kellőképpen késznek nyilvánítom magam ahhoz, hogy elindulhassak abba a marha jó buliba. Szavakkal elmondhatatlan, hogy mennyire nincs kedvem ehhez, de, már megígértem Michnek, hogy ott leszek, és annyira köcsög még én se vagyok, hogy előtte egy órával lemondjam, mondván, hogy rosszul vagyok, vagy valamilyen más ésszerű ötlettel előállva. Igaz, hogy már többször csináltam ilyesmit, meg is kaptam utána a magamét, de most úgy döntöttem, hogy, mivel Mich fontos nekem, nem hagyom faképnél. Akikkel csináltam már hasonlót, azokat a hátam közepére se kívántam, azért cselekedtem így. Meg hát, hogyha megyek valahova, mindig az van, hogy mennyire nincs kedvem hozzá, aztán elmegyek, és vagy tényleg nincs hozzá se hangulatom, vagy pedig jobban sikerült, mint azt gondoltam volna. Általában az első szokott valóra válni, ezért érthető, hogy mért nincs kedvem, holmi Angol bulizási módot tesztelni. A Las Vegasiakhoz hozzá voltam szokva, néha már azért untam meg, de úgy, hogy most teljesen mással nézek szembe, a maradék kedvem is elment a bulitól, és az élettől is. Mert hát, belátom az ágyam minden erejét belevetve próbál közelebb csalogatni magához, de nekem ellen kell állnom, és elindulnom a buliba. Fájdalmas búcsút véve a szobámtól, elhagyom a helyiséget, elköszönök a családtól, figyelmen kívül hagyva minden egyes kérdést, és kilépek a friss levegőre. Hogy őszinte legyek, megfordul a fejemben, hogy visszamegyek, aztán ledőlök az ágyra, és holnap reggelig fel se ébredek. Csak aztán adhatnám a szépet Michnek, hogy megbocsájtson. Abba meg beleőrülnék, mivel nem szokásom emberektől bocsánatot kérni, főleg nem nyolcszázszor, hogy végre hassak is rá. Így hát, minden energiámat bevetve, elindulok a Night Club felé. Fél óra alatt oda is érek, majd bemegyek, hogy meglessem a táncteret. De, amint meglátom, hogy egy lélek sincs itt, grimasz csúszik az arcomra, és azzal a lendülettel, amivel bejöttem, sarkon is fordulok. Hát, keresnem kell magamnak egy olyan helyiséget, ahol ellehetek egész este, és, egy lélek se talál rám. Milyen jó is lenne. Elhihetik, hogy elfoglalnám magam egy üveg piával, és egy doboz cigivel. Csak hogy erre nincs lehetőség, mivel Mich kétlem, hogy partnerem lenne ebben. Én pedig nem tudom más emberrel átvészelni ezt az érdekes estét. A parkolóba érve rágyújtok egy cigire, és programnak a diákok elemzését választom. Mindenkit egytől egyik, tetőtöl talpig végigméreg, és mit ne mondjak, néhányan széles mosolyt varázsoltak az arcomra értelmes kinézetükkel. A srácok a felzselézett hajukkal és a rózsaszín pólójukkal egy rosszabb buzinak néznek ki, a lányok meg a nyolc réteg sminkkel, tizenöt centis sarokkal, és rövidszoknyával pedig, mintha most érkeztek volna a sarokról. Végül, a sok röhejes kinézet után meglátom a tömegben Mich-t, akinek láttán széles mosoly húzódik arcomra. Amint elém ér, elnyomom a cigimet, és megnézem, hogy hány óra van, és, hogy mennyit késett, amit, később tudatok is vele. -Még szép, hogy megérte. -felelem mosolyogva, majd viszonzom a csókját. Halványan mosolyogva nézek tekintek végig rajta. Hát, mondanom se kell, hogy a sok pocsék ember láttán, ő a leggyönyörűbb. -Menjünk? -válaszolom mosolyogva, majd teszek felé egy lépést, és a keze után nyúlok.
Isabella Kamelot
Korom : 27
Itt vagyok : Δ London
Munkám-hobbym : Δ Ének
Humor : Δ Egy csöppnyi..
Tanítási órák száma : 10
Tárgy: Re: Parkolók Kedd Júl. 02, 2013 10:23 pm
Jared & Isabella
Próbálom nem észrevenni...vagy inkább magamra venni, pár idióta srác nevetgélését. Nem tudom, egyesek mit képzelnek ilyenkor magukról. Hogy menők? Vagy érdekesek? Mert a szememben leginkább csak egy idióta barom mind egy szálig. És ebben az a legrosszabb, hogy egészen a duettig, Jaredről is pontosan ez volt a véleményem. De most mit mondhatnék? Tényleg egy idióta barom volt, aki megállás nélkül hülye megjegyzéseket tett rám. Csak nem értem miért nem fáj ez most nekem. Miért nem gyűlölöm őt ezért? Pedig tiszta szívemből utálnom kellene, viszont pont az ellentéte történik. Azt hiszem beleszerettem. És valószínűleg valami, benne is mocoroghat ha már itt áll az oldalamon. Van egy olyan érzésem, hogy pontosan emiatt nevetgéltek itt azok a...ne is mondjam mik. Ahogy a bejárati ajtóhoz érünk, meglepődve figyelem szenvedését. Nem szabadna, hogy zárva legyen. Odalépek az ajtóhoz, miután ő feladta és én is megpróbálom kinyitni. Nem nyílik. - Nem. Ez tényleg zárva van. De ho... - Akad meg a szó bennem, mikor meghallok egy újabb nevetést. Hogy az a...! Legszívesebben most odamennék és mindnek, minimum leordítanám a fejét. Rosszabb esetben még ajándék pofont is kapnának. De mivel nem hagyott még el a józan eszem, jól tudom, hogy ezt nem tehetem meg. Először is, mert ők mind fiúk. Másodszor pedig, hogy részegek. És a "fiú" & "részeg" párosítás nem sok jóra tudna vezetni. Így inkább figyelem, Jared további próbálkozásait, amik természetesen sikertelenek. Mikor feladja és a falat kezdi támasztani, nem tudom mitévő legyek. Nem hagyhatom, hogy ott egye magát, miközben én semmit nem csinálok. A végén még ő megy oda azokhoz az idiótákhoz...én pedig nem akarom, hogy baja essen. Szóval ki kell találnom valamit. Valamit, ami megnyugtatja. - Nyugi. Semmi baj. Nem te tehetsz erről. - Odasétálok hozzá, megfogom egyik kezét. - Különben is, majd kijön valaki. Ha pedig nem, majd itt kint bulizunk. - Elmosolyodok, közelebb lépek hozzá, majd kissé félénken megölelem. - Megmutatjuk azoknak a barmoknak, hogy jól szórakozunk kint is. -
Sokadszorra suhan át az agyamon a gondolat, hogy esetleg odamehetnék és szétverném a pofájukat. Szép kis 'haverok'. Habár tudtam, hogy a menőség ezzel jár. Sosem tudod, kiben bízhatsz meg, és ki várja meg, míg valami szokatlan dolgot teszel, hogy aztán a képedbe röhögjön. De nem. Nem megyek oda, semmi értelme nem lenne. Ha ki is dőlnének, nem nyitják ki az ajtót, és annyi lenne az eredménye, hogy monoklikkal rángatok nyitható felületeket. Halvány mosoly jelenik meg az arcomon, és visszaölelem Isabellát. És akkor megint betoppan a duett előtti Jared. Mit csinálsz? Nem ott kéne szórakoznod azokkal a srácokkal? Vagy mindjárt közlöd ezzel a lánnyal, hogy 'átverés részese lettél!'? Nem, nem nem és nem. Ezt a szót hajtogatom magamban, és nem hagyom, hogy elkábítson a régi Jared. Óvatosan magamhoz szorítom Bellst, majd rámosolygok. - Ebben biztos vagyok - bólintok vigyorogva, és azon tűnődöm, hogy a duett előtt miért nem vettem észre a ragyogó mosolyát. - Na és.. Mit szeretnél csinálni? Lassan eltolom magamtól, megfogom a kezét, és elhívom egy sétára. Már besötétedett, az utcai lámpákon kívül csak a hold fénye segít a tájékozódásban. Az épület másik oldalán lévő parkolóból egyre halkabb a röhögcsélés, talán azok az idióták kidőltek vagy már el is mentek. A nightclubból kiszűrődő zene a ciripeléssel keveredik, mintha a dal részese lenne a ritmusra felcsendülő tücsökzene. Hmm, tücsök mix. Érdekes lenne, de végül is jól hangzik, és biztosan meggazdagodnék belőle. Na, nem mintha olyan csóró lennék mostanság, de így gondolkozik egy néhai üzletember fia, aki ráadásul még zenész is. Jó ég, a tücskökön meg a DJ-ken gondolkozom, miközben kezemben tartom Isabella kezét, és a csillagok alatt sétálunk. Meg kellene találnom önmagamat. Az átmenetet a tücskös-zenés-üzletemberes fickó és a csillagok-alatt-kézenfogva srácot, akit elvakított az a bizonyos rózsaszín köd. Talán a csajok bírják az utóbbi fajtát, de őszintén szólva az nem Jared. Talán egy kis része, de nem a teljes, és nem akarom, hogy Bells így ismerjen meg. A végén még kiszalad a számon a ciripelős üzleti ötletem, ő pedig csodálkozik, hogy lettem hirtelen ilyen. És akkor meg magyarázkodom, hogy... hülye vagyok? Vagy idióta? Bár, igazából.. csak Jared. Na meg aztán.. Simán lehurroghatja az ötletet, olyat meg nem szívesen csinálnék, amit ő ellenezne. Mi van, ha nem is szereti a techno-t? - És.. Milyen zenét szeretsz? - kérdezem megszakítva a csendet.
Nincs vita! Ez életem legjobb pillanata. Soha nem gondoltam volna, hogy itt fogok állni egyszer, egy olyan sráccal mint ő. És ami tényleg a legmeglepőbb, hogy élvezek minden pillanatot. Ő az a fajta fiú akitől minden lány elolvad...el sem hiszem, hogy az én kezemet fogja. Pedig én...én egy senki vagyok. Ez a senki valahogy beleszeretett a valakibe. Tisztára, mint egy mese. Az amikor egy olyan fiú, akibe szerelmes vagy, magához ölel, megmagyarázhatatlan érzés. Végtelen boldogság áraszt el... - Hogy mit? Hmm...hát beszélgetünk, sétálunk és sokat nevetünk. - Pillantok szemeibe vigyorogva. - Megfelel? - Kérdezem miközben nagy nehezen elengedem és hátralépek, de ahelyett, hogy ő is elhúzódna, a kezem után nyúl és összekulcsolja ujjainkat, majd lassú léptekkel megindul előre, én pedig reflexszerűen utána. És természetesen, szörnyen jó érzés mellette állni, vagy ebben az esetben sétálni. Egyszerűen biztonságban tudhatom magam, és tisztában vagyok vele, hogy nem hagyná az idióta "barátainak", hogy akár egy ujjal is hozzám érjenek. Akik nem mellesleg valamiért elhallgattak. De miért? Furcsa. Valamit terveznek. Vagy csak simán paranoiás vagyok. - Azt hiszem mindent meghallgatok. Talán az operákért nem vagyok oda... - Nevetek fel, majd rápillantok. - És te milyen zenét szeretsz? - Kérdezek vissza, de a következő pillanatban sutyorgást hallok meg a mellettem lévő autó mögül. Mielőtt még rájöhetnék, hogy mire is készülnek azok a valakik, az egyik srác szó szerint előugrik, a táskám után nyúl, majd azt elszakítva tőlem, elfut vele. - Hé! - Kiáltok utána és automatikusan utána is indulok, de magassarkúban szinte lehetetlennek bizonyul, így pár lépés után megállok és bámulom a tolvajom árnyékát.
Kérdésére a választ nem tudom rögtön megmondani. Tulajdonképpen minden, ami nem altató. Úgy értem, minek a melankolikus zene? A legvidámabb ember az élet nagy, szomorú dolgain kezd elmélkedni tőle, a semleges érzésű alakokból kihozza a depressziós állapotot, és ha valaki már a padlón van, akkor talán öngyilkosságba fog. Szóval semmi értelme. Sokan mondják, hogy rohadtul passzol ahhoz a percekhez, amikben valami szörnyűséget éltél át, de olyankor nem a boldog dalokat kell üvöltetni? Hm, emberi logika. A következő pillanatban Fred ugrik elő egy bokorból, bambán ránk vigyorog, majd kitépi Isabella kezéből a táskáját és elrohan. Utánakiáltok, és odasprintelek hozzá. Futásban sosem volt jó, főleg, hogy most hullarészeg. Öklét a magasba emeli, ütésre készen, mire megragadom a karját. - Nyugodjál le, ember - mondom idegesen. Kirántja a kezét a szorításomból, majd nekem esik. Bűzlik az alkoholtól, mozdulataiból ítélve 'nagy utcai verekedést' akar. És elszáll belőlem az az érzés, ami akkor jön elő, ha apám elküld hajnalban judozni. Lelököm magamról, kész vagyok a bunyóra. Újra ütni akar, és megint lefogom. Míg a táskát próbálom kicsavarni a kezéből, a bal ökle az arcomat veszi célba. A szám sarkából ömleni kezd a vér, amit nyugtalanul letörlök. Újra felém tart, a földbe akar döngölni, én pedig a karomat magam elé tartva próbálom ellökni. Az egész viadalból egy taszigálás alakul ki. Néha állon vágom, miközben azon agyalok, hogy melyik tanult mozdulatot hajtsam végre ellene. Nem akarom, hogy komoly sérülése legyen, de fájjon neki, annyira, hogy úgy döntsön, békén hagy. Egy harcművészeti órán tanult technikával gyomorszájon vágom, mire hátratántorodik, és egy ideig a szája szélét rágja. Végül morogva elmegy, én pedig sóhajtva indulok vissza Bellshez a gyűrt táskájával. - Tessék - suhan át az arcomon egy halvány mosoly, és átnyújtom neki az ellopott darabot.
Ugyan, mit gondolhatnak magukról az olyan srácok mint ezek? Ha csak egy kicsit is tisztelik Jaredet, nem tesznek ilyen meggondolatlan ostobaságokat. Mert hát, barátság tisztelet nélkül aligha van. Na most derül ki kik az igazi barátai Jarednek. Bár majdnem kételkednék abban, hogy van neki igaz barátja. Elvégre ő egy nagyképű tökfej... illetve sokan ezt gondolják róla. Kivételesen, én már nem. Ahogy figyelem a "harcot", egyre idegesebben toporzékolok, pedig jól tudom, hogy Jared fog nyerni. Már az első pillanatban látszott a hatalmas fölény, főleg mert az ellenfél ~akinek a nevéről fogalmam sincs ~ már hulla részeg. Csodálom, hogy még menni tud. Ám a következő pillanatban mégis egy pillanatra, felülkerekedik az az idióta és sikerül megsebeznie Jaredet. Valahogy úgy érzem, ez az ütés jobban fájt nekem, mint annak aki kapta. Ha jobban vigyázok arra a nyomorult táskára, most nem történt volna semmi ilyesmi. Nem sérült volna meg...miattam! - Köszönöm! - Motyogom halkan, aggodalmasan, mikor a kezembe nyomja táskámat, majd ki is nyitom azt és előhúzok egy papírzsepkendőt. - Jól vagy? - Lépek oda hozzá, és nyújtom át neki azt a zsebkendőt, hogy letörölje magáról a vért. - Én nagyon sajnálom! Nem akartam, hogy bajod essen. Ez mind...miattam van. - Talán legjobb lenne ha haza is mennék. Akkor ő kibékülhet a "barátaival" és bemehetnek berúgni, én pedig csak túljutok valahogy rajta. Én mégegy ilyen szivatást nem fogok végignézni! A következő próbálkozás után, sarkonfordulok és elmegyek. Tényleg nem tudom miért kell elrontani ezt az estét...
Sosem voltam verekedős típus, inkább a... a 'verős'. Ha nagy a harag, beverek az illetőnek egyet, megajándékozom egy pofonnal, és ennyi. A többi legyen a szavak harca. Egy-egy sérülés teljesen elfogadható, ezzel megmutatható a düh súlya, esetleg a végső fegyver a meggyőzéshez egy vitában. A gigászi bunyók nagyrésze ebből, és a verekedés élvezetéből áll. A nagy mafláknál sokszor közrejátszik a 'jaj, de menő vagyok' gondolat, ez viszont már nem érint engem. Én mindenféle összetűzés nélkül is a hierarchia legtetején foglalok helyet, abban a trónban, amit már megszületésem előtt is kizárólag nekem terveztek. És megjegyzések az egoizmusomról ide vagy oda, én ezzel tisztában vagyok, és engem így kell szeretni. És szeretnek is. Azok közé tartozom, akik ismerik a képességeiket, és ezt meg is mutatják, hiszen minek rejtegessék? Szánalmas mindenki, aki titkolja tehetségét, vagy szerénykedik. Egyszer élünk, és ezt ki kell használni. Meg kell mutatni mindenkinek, mit tudunk, és a jövőben mindenkinek ismerősen fog csengeni a nevünk. Minek a fénylő, reményeket tápláló adottság, ha megtartod magadnak? Bár a zenélni vágyók hiába eresztik ki hangjukat, a toplistákat csak halálom után tudják meghódítani. Minden műfajt képviselni fogok (kivétel persze a depresszió-előidézők), a melankolikus világban evezők rászoknak az én dalaimra, a toplisták első három helye pedig egy idő után már szinte előre le lesznek foglalva, a többiek pedig már csak a negyedik helyezésre fognak pályázni. Ó, az édes Jared Thorp uralom. Ahogy Fred vesztesként elballag, megcsap az 'én nyertem'-érzés, ami már annyiszor járt nálam. A hősiesség energiájával lépkedek vissza Isabellához, és nyújtom oda a gyűrődési redőkkel tarkított táskáját. Nevetnem kell sajnálkozásán, úgy gondolom, nincs rá oka, hogy ezt tegye. Ha ő nem lenne, valószínűleg az én tulajdonaimat csennék el, és bár a verekedést Fred kezdte (nem, nem vagyok ovis, de ez igaz), én folytattam, tehát - utálom ezt mondani, de - én is hibáztam. Az 'is' pedig a részeg maflára vonatkozik, és cseppet sem Bells-re. Egy pillanatra elkalandozom, a Freddel való sértegetéseket idézem fel, amiknek egy harmada az előttem álló lánynak szóltak. Igen, talán ő a szürke kisegér. De akkor mi van? Ilyenre is szükség van a világban, ez tény, és el kell fogadni. Hálásan elveszem a felém tartott zsebkendőt, és letörlöm a vért. - Nem tehetsz semmiről - simítom meg az arcát halvány mosoly kíséretében. Élvezem a pillanatot, már-már magával ragad, de tudom, hogy ez nem fog örökké tartani. Pár másodperc, és valami lesz, érzem. Talán visszatérnek azok a barmok, ráadást kérnek, vagy egy másik részeg csapat vonul el mellettünk röhögcsélve. Nem, egyik sem nyert, de a megérzés jó. Az ajtó kicsapódik (belülről miért nyílik?!), és egy vállig lenövesztett hajú fazon lép ki rajta, borostás, mogorva arcát cigarettafüst keretezi. Összevont szemöldökkel pillantok felé, fejét látva nem számíthatunk jó hírekre. Ideges morgással vezeti be szónoklatát. Ösztönösen Bells elé állok, ha esetleg olyan lenne a helyzet, bár el sem tudom képzelni, mit akarhat a pasas. Újabb brummogást hallat, majd belekezd mondandójába. Hangsúlya a dühöt és a megszokottságot tükrözi, amikor választ nem várva kérdezi meg, hogy volt-e itt verekedés. Mielőtt bármit mondhatnék, felemeli a hangját, és halántékán kidagadó erekkel közli velünk, hogy nem bírja a bunyókat, és húzzunk el. Bólintok, majd Isabella kezét megragadva elhúzom a nightclub telkéről.
Valószínűleg, mindenki azt mondaná erre az estére, hogy szörnyű, sőt! Talán még sokkal rosszabb jelzőket is használnának. Mert hát nem elég, hogy kiröhögnek, aztán valamiért nem tudunk bejutni a bulira, most pedig ez a verekedés... de mégis én azt mondom, ez életem legjobb éjszakája. Történjen bármi, ez a vélemény nem változik. Nem számít, hányan fognak még bennünket zaklatni, a lényeg, hogy VELE vagyok. És ennél boldogabb már nem is lehetek. Jól tudom, hogy nem vagyok közömbös számára, de akkor is hihetetlen ez az egész helyzet. A nagy Jared Thorp, megmentette egy lány... khm, azaz a "nyomi lány" táskáját. Valószínűleg erről fog beszélni az egész iskola, így csodálom, hogy Jared még mellettem van. Miattam teszi tönkre magát. Ha velem marad, talán lecsúszik arról a bizonyos létráról. Hát ezt akarom én? Természetesen nem, de attól még őt akarhatom. Ettől most szörnyű embernek kellene éreznem magam? Nem biztos. Elvégre az is lehet, hogy őt nem fogják a barátai kiutálni. Talán pár nap után elavul a bál utóhatása, és mindenki elfelejt mindent. Még azt sem zárnám ki, hogy ezek az idióták már holnap nem fognak emlékezni semmire. - Sajnálom... - Motyogom el mégegyszer bizonytalanul, ám de érintésétől teljesen megnyugszom. Mintha csak elvágták volna a hirtelen rámtörő idegességet és szomorúságot, amiket az iménti verekedés vonzott maga után. Ahogy arcomon végigsimít, újra egy bájos mosolyra húzódnak ajkaim, de mielőtt még túlzottan elragadtatna a pillanat, kinyitódik az az ajtó ami zárva van. És ez igazán érdekes. Hogy... á nem! Nem gondolkozhatok most ilyen hülyeségen. Sokkal inkább az kellene, hogy foglalkoztasson, hogy mégis mit keres itt ez az alak. Hát nem telik el túl sok idő, és beszélni kezd. Most mit mondjak? Egyáltalán nem tetszik amit hallottam tőle. Ha Jared nem ragadná meg a kezem és nem kezdene el húzni, jól megmondtam volna a férfinak a magamét. Felháborító, hogy minket tart felelősnek az egész kis verekedésért. Na de mindegy... jobb is ha elmegyünk. Legalább nem kell azoknak az idiótáknak a nevetgélését hallgatnom. - Gyere velem! - Szólalok meg, hirtelen fellelkesedve, majd egy vigyorral arcomon, kezénél fogva húzni kezdem. - És meg ne kérdezd hová megyünk. Csak... Előre! Keresünk egy olyan helyet ahol nincsenek részeg idióták. Nem ronthatja el semmi az esténket. - Ezzel a mondattal, felbátorodva megállok hirtelen, majd egy száznyolcvan fokos fordulatot veszek, oda lépek hozzá, és megölelem. - Nem engedem, hogy szomorú, vagy ideges, vagy akármi is légy! - Suttogom fülébe, miközben még mindig karjaim között tartom. - Elvégre ennél izgalmasabb estében aligha volt már részem. És merem remélni, hogy csak jobb lehet a következő pár óra. - Szemeibe pillantok, és pimaszul elvigyorodok.
Kezdőlap 
Vas. Okt. 20, 2013 8:48 am by 
