Sötét fellegek gyülekeztek az égen, a szél pedig egyre többször és nagyobb erővel kezdett beletépni egy-egy sötét szoknyába, s repítette távolba népes társaság központjában álló férfi monoton mormogását. A világ más (legalábbis délebbi) pontjain talán baljósnak mondhatnánk a helyzetet, itt Londonban viszont a legjobb szó az unalmas lenne rá. Tökéletes egy temetéshez.

Az egybegyűltek igyekeztek minél távolabb állni tőlem, már amennyire a tömeg engedte, csupán a húgom kapaszkodott belém, s fúrta arcát mellkasomba, mikor rázúdult az első lapát föld a koporsóra. Érdekes, mindig is gyűlöletes személynek tartottam, aki elnyomás alatt tartja minden ismerősét, mindig rájuk erőszakolja akaratát, s állandóan forrongó, haragos viselkedésével vagy akár egyetlen szavával elmarja maga mellől az embert, mégis, egyetlen egy rossz megjegyzést sem hallottam róla, mióta megérkeztem. Tudom, halottról jót, vagy semmit, de én arra tippeltem korábban, hogy az utóbbi fog győzedelmeskedni. Meglepő, mily sokan tették tiszteletüket, az pedig főként, hogy a Suzie szinte követelte, hogy én is velük tartsak. Úgy tűnik, a vér nem válik vízzé.
Átkoztam is magam minden egyes percben, amiért végül rábólintottam a dologra, hiába is próbáltam nyugtatni magam azzal a gondolattal, hogy a pokolban is bosszúságot okozhatok neki a megjelenésemmel – legalábbis fordított esetben én sem nézném jó szemmel, hogy az is elkísér utolsó utamra, aki még arra se méltó, hogy James helyett Apának szólítsam.

Suzie viszont pont az ellentétem volt, imádattal tekintett mindig rá, s lelkesen itta magába minden egyes szavát, kezdve a lefekvés előtt felolvasott meséktől (nos, igen, velem ellentétben neki ez is megadatott) egészen a legszigorúbb parancsokig. „Nem gitározhatsz, az az utcazenészeknek való!” s helyette készségesen elkezdett zongorázni. El kell ismerjem, igazán tehetséges, nagyszerű  érzékkel áldották meg hozzá, viszont lehet, a gitárral még többre vitte volna. Azokkal barátkozott, akik társaságát ő nagy kegyesen engedélyezte, s végül amellett állapodott meg, akit az üzlettársai köréből választott neki. Elég szerencsétlen döntés volt részéről, ugyanis azt pletykálták többen is, hogy máris szeretőt is tart, pedig még csak másfél éve vannak együtt. Persze nem hibáztatom egyiküket sem, nincs is semmi jogom hozzá, főként, mert máshol pont én töltöm be a hitvány harmadik szerepét - Jamest is csak megszokásból.
Csupán az nyugtat, hogy én is megkeserítettem az életét legalább annyira, mint ő az enyémet. Ha egy légtérbe kerültünk, mindig éreztem magamon a gyűlölködő, megvető tekintetét, mintha nem is a fiát látta volna bennem, hanem valami férget, amit el kell taposni (bár szebben hangzana, ha azt mondanám, „egy lovat, melyet be kell törni”), ezért igyekeztem minél több okot adni neki, hogy így érezzen. Nosztalgikus belegondolni, milyen kellemes élményekkel tudtuk megajándékozni egymást, s milyen vörös árnyalatú lett a képe az otthonról való szökésem előtti éjjelen. Mi is történt? Nos, ez maradjon az én titkom…

Azonban egyre inkább kezdett eluralkodni rajtam a pánik. Suzie ahelyett, hogy megnyugodott volna valamelyest, miután hozzám bújt, egyre fájdalmasabban zokogott. Sosem láttam még ilyennek ezelőtt, minden csapást ugyanolyan méltósággal viselt – ezt is apánktól örökölte, de míg Jamest gyűlöltem ezért, a húgomra büszke és valamelyest irigy is voltam. Ő képes volt elviselni a zsarnokságot és felülkerekedni rajta, én viszont alulmaradtam a küzdelemben és vesztesként kullogtam el. Most mégis ő hullat könnyeket kettőnk helyett is, azért az apáért, akit elvesztett, én viszont soha nem éreztem annak. Nem is kellett volna megjelennem, s nem az én, hanem a férje karjai közé kellett volna menekülnie, akkor mégis miért?
Hirtelen hasított belém a tudat, hogy talán nem is James miatt akarta, hogy eljöjjek, hanem maga miatt. Sajnos nem épp a megfelelő embert választotta támasznak, ha nem karolt volna át ilyen erősen, kétségbeesetten menekülnék a helyről és a hirtelen feltörő idegen érzések elől. Főként az üresség elől, mely kegyetlen módon nem a gondolataimat uralta, hanem a lelkem. Sosem éreztem úgy, milyen jó lenne, ha láthatnám Jamest, őrülten boldog voltam, hogy otthagyhattam a családi fészket, most viszont őrültnek tartottam magam, amiért annak a hiányát érzem, aki sosem tartozott hozzám.

Valahogy mégis sikerült megálljt parancsolnom az ösztöneimnek, melyek általában mindig elérik, hogy továbbálljak bárhonnan, akár rosszul érzem magam, akár boldog vagyok. Vagyis igazából nem én bírtam maradásra magam, hanem… Noah. Tudom, minden más gondolat illendőbb lett volna egy temetésen, legyen szó akár egy jó könyvről, zongorázó macskákról, vagy bármiről, én mégis csak vele tudtam elterelni a figyelmemet. Felderengett, ahogy gitározás közben falat von maga és a külvilág közé, melyen csak a nyugalom képes szellemszerű lényként áthatolni. A sápadt, már-már hófehérnek mondható bőre, mely hűvösnek tűnik, mégis szinte égek, ha hozzáérhetek. A hasonlóan fagyos, kék szeme, amint ködösen pillant rám, vagy egy távoli univerzumba miközben… No, ez viszont már tényleg nem temetésre illő gondolat, arra viszont bőven elég volt, hogy valamelyest megszüntesse a menekülési kényszeremet, s inkább Suzie nyomorával foglalkozhassak helyette.

- Nyúlj a belső zsebembe! – duruzsoltam a füléhez hajolva, miközben közelebb vontam magamhoz, hogy ne legyen olyan feltűnő a mozdulatsor. Rövid kutakodás után a meglepettség és felháborodás vegyesen tükröződött tekintetén.
- Ez ugye nem… Te elloptad Apa óráját? De mégis mikor? Csak azt ne mond, hogy…
- Bűn lett volna hagyni, hogy eltemessék vele… ne nézz így, James úgysem veszi már hasznát, Te viszont igen – Hát még ÉN mekkora hasznát vettem volna, ha eladhattam volna hónapokig nem kellett volna éheznem és bárki ágyát melegítenem, aki pénzt vagy fedelet kínál érte. Ő viszont már hamarabb szemet vetett rá, kiskorában szinte megbabonázva bámulta az arany Rolexet, s néha arra is el tudott szenderedni, ha csupán a ketyegését hallgatta. Muszáj volt neki felajánlanom először, pedig ha belegondolok, mit is kezdhettem volna az érte kapott pénzzel…
- Ne kéresd magad, gyorsan döntsd el, hogy kell e vagy sem, mielőtt még meggondolom magam! – morogtam rá türelmetlenül. Végül úgy hozta a sors, hogy nem ez volt a monogámista időszámítás kezdete az életemben, ugyanis végül tétován kiemelte a zsebemből a jómódom kulcsát.
- Irigyellek – hallottam meg hosszú óráknak tűnő idő – igazából talán fél perc- múltán váratlanul a hangját, de talán láthatta az értetlenségemet az arcomon, így nem kellett rákérdeznem, hogy folytassa – Egy hete vettem neked ezt az öltönyt, de máris bő rád. Ez nekem még az aerobic-edzőmmel se sikerült volna.
- Ó, tehát mégis van valami, amiben tehetséges vagyok? Mindjárt elérzékenyülök. De mondd hangosabban, talán James is meghallja, és előmászik újdonsült otthonából, hogy bocsánatot kérjen, amiért azt mondta, semmihez sem értek. Áu, ezt miért kaptam? – nyögtem fel a kelleténél kicsit hangosabban miután hasba könyökölt, amiért néhány rosszalló tekintet és megjegyzés lett a jutalmam – De ha szeretnéd, jutányos áron átadhatom neked a tudásom, hamarosan úgyis szükséged lesz rá, jól gondolom?
Ha eddig a pillanatig nem is voltam biztos benne, a hirtelen enyhe pírt kapott arca, valamint az óvatosan hasára vándorló tenyere azonnal elárulta, hogy jövőre újabb taggal bővül a családnak aligha nevezhető társaság.
- Még nem mertem elárulni senkinek sem…
- Nos, akkor amíg nem gyűjtöttél össze elég bátorságot hozzá, a kettőnk kis titka marad – kacsintottam rá biztatásként. Ha már az apánkat nem tekintem annak, legalább ez legyen közös…