Kétszázegy, kétszázkettő, kétszázhárom… Mellkasom újra megemelkedett, majd zuhant, a levegő úgy menekült a tüdőmből, mintha üldöznék. Légzésem felületes volt, szemeim előtt fekete foltok táncoltak, mikor pedig a kezem próbáltam felemelni, olyan érzésem volt, mintha egy betontömböt próbálnék mozdítani. Hol vagyok? A lámpák fénye elvakít, megfájdul tőle a fejem. Nem tudok gondolni semmire, nem tudok megmozdulni, csak úgy vagyok, miközben körülöttem emberek sürögnek-forognak, hallom a hangjukat, rólam beszélnek, valahol a zúgásban még a nevem is meghallom. Justin. Igen, ez vagyok én, ennyit még tudok. A nevem Justin Ripper Astafiew, huszonhárom éves vagyok és drogfüggő. Drog? Keveset mondtam még. Függök mindentől, amitől csak lehet: alkoholtól, cigitől, internettől, magamtól és másoktól. Csupán a szüleimtől nem. Ez utóbbiak gyűlölnek engem, megvetnek, amiért ilyen utat választottam magamnak és nem másmilyent. A saját kudarcuknak fogták fel, hogy a fiuk, akit korai gyerekkorától gazdag, jól nevelt sznobnak képzeltek el, rossz társaságba keveredett… És ahogy anyám mondaná: aki korpa közé keveredik, megeszik a disznók. Kurvára nem értem, hogy ez a közmondás mit is takar pontosan, de véleménye szerint tökéletesen illik rám, szóval előszeretettel ismételgeti… Aztán meg mindig az orrom alá dörgöli, hogy áldanom kéne őt azért, hogy még nem dobott ki otthonról. Rombolom a családunk jó hírét, ezt apám szokta mindig mondani. Meg azt is, hogy az én helyem nem a város központjában elhelyezkedő luxus apartmanunkban van, hanem a híd alatt, a többi magamfajta drogos, ingyenélő alakkal.
A szorítás a mellkasomon lazul, kiéhezve kapok levegő után, azt hittem, ennek a kínszenvedésnek már sose lesz vége. Valaki keze néhányszor meglendül az arcom előtt, zavartan pislogok, nem értem, mi történik körülöttem. A fény lassan elsötétül, kikapcsolják a reflektorokat, majd kimennek, egyedül hagyva engem a félhomályban. Tekintetem lassan összpontosul a plafonon, már nem ugrálnak a képek, nem látok nem létező színeket. Lassan felemelem a fejem a párnáról, majd a kezem, végül nagy erőfeszítések árán sikerül felülnöm, annyira gyenge vagyok. Sápadt ujjaim görcsösen szorítják az ágy szélét, mikor lábam a hideg, higiénikusan fehér csempéhez ér, majd lassan felállok, mindvégig az ágykeretet szorítva. Minden olyan fehér… Ez itt már a mennyország?
Tekintetem lassan siklik végig a falakon, a plafonon, a padlón, magamon. Csontsovány testemet fehér, kórházi pizsama takarja, ami éles kontrasztban van a hajam éjfekete színével. Végigsimítok a kócos tincseken, szinte a derekamig érnek, mintha remegő ujjaim nem is az én hajamon simítanának végig. Tekintetem megakad a szemben lévő falon, a sötét üvegen, amiből a tükörképem néz rám vissza. Mikor alaposabban megvizsgálom, rémülten hőkölök hátra, ez nem lehetek én, nem, nem, nem! Szemeim alatt sötét karikák éktelenkednek, hajam kócos loboncra emlékeztet, bőröm sápadt, szinte reflektorként világítanak rajta a sötét meggyszínű hegek, amiket még én magam vágtam a bőrömbe.  Nem, ez csak egy rossz álom, amiből fel fogok ébredni… Feketére lakkozott körmeim a legfrissebb vágásba marnak, fájdalmasan felnyikkanok, a vér végigfolyik a csuklómon, a földre cseppen… Aztán az ajtón túlról hangokat hallok.
- Nővér, hívja fel Mr. Astafiew-et. Kiengedjük a fiát.