Már vagy fél órája bökdösöm a papírt a tollammal. Az egész úgy néz ki, mint valami béna absztrakt mű. Értelmetlen posztmodern tollmunka. Van egyáltalán ilyen? Igazából halvány lila fogalmam sincs a képzőművészetről. Egyesek megmosolyognak, amiért inkább papírra vetem a sorokat, mint hogy a laptopomba pötyögném, de még a magam számára is megmagyarázhatatlan okokból sokszor inkább ezt módszert választom. Most azonban még egyetlen szót sem sikerül lekörmölnöm. A szomszédos szobából dübörög a zene, képtelen vagyok gondolkodni. Miért akarok író lenni? Ez a téma… Oh a francba, de komolyan! Egy teljesen szimpla kérdés, melyre a válasz zsigerből kellene, hogy jöjjön. Csak rázni a szavakat a papírra, mintha nem létezhetne ennél semmi természetesebb. Ezt akarom csinálni. Ez tesz boldoggá. De ezt képtelen vagyok most értelmesen megfogalmazni. Magamról miért nem megy soha rendesen az írás? Túlságosan elkalandozok. Te jó ég, tényleg! Képtelen vagyok összeszedni a gondolataimat. Az az átkozott dübörgés! Élesen fújom ki a levegőt, és ahogy felpattanok az íróasztal mellől, ugyanazzal a lendülettel majdnem le is sodrom a papírosaimat az asztalról. Feldühödött vadmacska módjára suhanok keresztül a szobán, majd a folyosón, és olyan erővel kezdem el ütni az ajtót, hogy másodpecek alatt sajogni kezd a kezem.
- Adam, az istenit, halkítsd már lejjebb ezt a sz*rt! – próbálom túlordibálni a zenebonát. – A füleden ülsz? Esküszöm, a saját gondolataimat sem hallom tőled. – Épp egy újabb sorozatot készülök rásorozni az ajtóra, amikor az feltárul.
- Hé, Ree! – vigyorog rám a bátyám azzal az elégedett, kölyök képével, komolyan, mint egy nagyra nőtt, jóllakott csecsemő. Cseppet sem zavarja, hogy épp rá akarom szabadítani a poklot. Agh, dühös vagyok! De egyben tudom, hogy ez nem fog sokáig tartani. Vele nem. Nem tudok sokáig haragudni rá. Fizikai képtelenség. Maximum rövid úton annyira fel fog idegesíteni, hogy spontán röhögésben török ki. Onnan meg nincs visszaút.
- Most meg minek örülsz így? Hogy elcs*szed az esszémet?! – még mindig fújok rá, de már nem ugyanolyan hévvel, és ezzel ő is tökéletesen tisztában van.
- Milyen színt szeretnél a fejednek? A lila megfelel? Mert akkor feljebb tekerem a kedvedért a hangerőt… - Az arcom viharosan veszi fel az említett színt. – Ugyan, Reina, ne kapd fel a vizet! Tudod, hogy menni fog az a házidoga, vagy mi, ne görcsölj rá… - a tekintetén épp csak átsuhan a komolyságnak és a szeretetnek egy kisebb árnya, amit nyilván csak az olyan szakavatott személyek vehetnek észre, mint én. Azok számára viszont, akik nem ismerik eléggé az ikremet, úgy tűnhet, hogy szüntelenül bambán vigyorog, mint akinek ez az alap arcberendezése. Sóhajtok. Tudom, hogy igaza van. Nála nem is ismerhet senki jobban. Gyakran képes vagyok olyan módon rágörcsölni a dolgokra, hogy azzal rontok el mindent. Sokszor úgy tűnik, nagy szám van, nagy arcom, pedig emögött leginkább gyenge, imbolygó önbizalom és alacsony önértékelés lapul. És mi van ennek a hátterében? Egy alaposan elcs*szett kapcsolat egy tőlem közel tíz évvel idősebb pasival, aki mellett rájöhettem, hogy mennyire oltárian naiv és megvezethető vagyok, mégsem tudok továbblépni. És erről csak Adam tud, akinek időnként újra és újra könyörögnöm kell, hogy tartsa meg a titkomat. Az önbizalmi kérdést illetően a magamban felépítgetett 'harmóniavár' egyik csodálatos alappillére az írás is, de ez nem olyan dolog, amit meg szeretnék osztani a tanárommal... vagy bárkivel, akinek keze ügyébe kerülhet majd az esszém, így más oldalról kell megközelítenem a témát. Ismét sóhajtok, ezúttal sokkal mélyebben. Adam továbbra is türelmesen farkasszemet néz velem. Képtelen abbahagyni a mosolygást? Igazából nem zavar, mert a tekintete sokkal többről árulkodik. Ott van benne az a szavak nélküli biztatás, amire szükségem van, és amit csak tőle kaphatok meg. Morranok egyet, aztán én is elmosolyodom.
- Csak halkítsd kicsit le, oké? – választ már nem várva fordulok sarkon, hogy visszatérve a szobámba újra az asztalom fölé görnyedjek. Pár másodpercen belül a szomszéd szobából zubogó zajok teljesen megszűnnek. És csak a toll halk neszezése hallatszik, ahogy lassan, de megállás nélkül végigszánt a fehér felületen.