Még mindig nem igazán tudom, hogy mi vett rá erre az egészre. Miért lettem én tanár? Még ha szeretném a gyerekeket... de épp ez az, hogy nem. Na jó, mondjuk azt nem tagadom, hogy egyes diáklányok nem vonzanak, de egyébként utálok tanítani. Talán csak azért csinálom, hogy valamiből megéljek, mivel a szüleim már rég kihúztak az örökségből. Viszont egyszerűen irritál, hogy egyfolytában a pofámat kell jártatnom ezeknek az üresfejű idiótáknak, arról, hogy befogják a szájukat az órám alatt. Csakhogy jól tudja már mind, hogy nekem aztán nem esik nehezemre megbuktatni valakit. Az tény és való, hogy szigorú tanár vagyok... mármint a fiúkkal. A lányokkal hajlandó vagyok tárgyalni azokról a jegyekről, ha felkínálnak a jobb érdekében valami igazán izgatót. És szó szerint izgatót!
Végigpillantok a kis társaságon akik éppen dolgozatot írnak, közben megakad valakin a tekintetem, aki éppen engem néz. Sam! Sam, az akinek rohadt nagy szüksége lenne a jobb jegyre, az ösztöndíj érdekében. És akár gonosz vagyok, akár magamnak való idióta... de én ezt egy ideje már kihasználom. Sam, nagyon szép lány és igazán megmozgatja a fantáziámat. Tudom mire képes és egy ideje már húzom az agyát a rossz jegyekkel. Amivel természetesen elértem a célom. Felajánlott valamit, amit akkor nem fogadtam el, de csak, hogy ne tűnjön fel neki semmi. Ám de most eljött az én időm.
- Samantha! - Szólok oda neki mikor megszólal az óra végét jelző csengő, és a diákok elkezdenek kiszállingózni a dolgozatokkal. - Maradjon egy percet. - Mondom, majd becsukom az ajtót ~be is zárom~, mikor az utolsó srác is kivonszolja magát a teremből.
- Csak kíváncsi lennék valamire. - Lassan elmosolyodok, aztán megindulok a lány felé, aki már valószínűleg pontosan tudja mit is akarok tőle, mivel kezei remegni kezdenek, és úgy néz rám mint aki szellemet látott. - Még mindig... áll az az ajánlata? Tudja... a jobb jegyért. - Válláról lehúzom a táskát és a földre dobom. Lehet csak nekem tűnik úgy, de már nem látszik annyira magabiztosnak a kicsike. De sajnos ami egyszer kicsúszott a száján, már nem vonhatja vissza... én pedig nem felejtem el. És nem is menekülhet már el.
- Nem... nem tudom. - Mondja a lány remegő hangon, de mielőtt még folytathatná a további ellenkezését, megragadom egyik kezét és magamhoz rántom.
- Ugyan! Maga is jól jár mivel meglesz az az ösztöndíj, és ráadásul a következő órát is megúszhatja. Na meg én is jól járok. - Végigsimítok arcán. - Egyébként is, hogy éreznék magukat a szülei ha megtudnák, hogy nem járhat többet ide? - Jól tudom mivel támadjam ezt a lány. Tudom, hogy a szüleinek egy fityingje sincs. Még kenyérre is alig jut nekik, nemhogy az iskoláztatásra egy ilyen helyen. Szóval tisztában vagyok vele, hogy bele fog egyezni előbb vagy utóbb.
Hallgatását én beleegyezésnek veszem, ~Tudjátok, hogy van: "hallgatás, beleegyezés"~ eltüntetek egy hajtincset arcából, majd kezemmel végigsimítok hátán, fenekén és combjánál megállva, megemelem és a tanári asztalra ültetem. A következő pillanatban már ajkaim a száján pihennek, és a beengedést várják oda. ~A folytatást pedig a képzeletetekre bízom... ~