Mi a francért akartam én elhagyni a kisvárost? Már ha mondjuk hetvenegyezer embert kisvárosba lehet fogni. Lényegtelen. Ott akkor is csöndesebb volt az egész. És nem arra kelt reggel az ember, hogy a nyomorult metró zúgását hallgassa, ami gyakorlatilag az egész háztömb falait, és ablakait regésre készteti. Szar ügy, de kell valaki, akinek ez jut. Lehet, hogy jobb lett volna egyszerűen beköltözni egy bolondok házába, és kiverni a balhét, hogy a gumiszobába dugjanak. Ott csönd van, és aludhat az ember.

Egyáltalán minek vállaltam fel, hogy tudok festeni? Akkor nem kellett volna Londonba jönnöm, hogy megnyithassák nekem a hülye galériát, a hülye alkalmazottakkal, a hülye városban. Idióta döntés volt. De az embernek akkor is előre kell terveznie valamennyire, amikor egyáltalán nem akar. És bármennyire nem nézné ki belőlem senki, én akarok családot. És ahhoz, hogy valaki egyáltalán hozzám jöjjön, kell pénz. Ha nem is sok, de kell. És hiába kapnék támogatást a már nevetségesen gazdag apámtól, annyit mondana, hogy a saját lábamon kell megállnom, és majd ha ő meghal, lesz elég pénzem az örökségből. De ő soha nem akar meghalni. Ráadásul hiába kapnám meg a pénzét, semmit nem tudnék vele kezdeni. Megszoktam, hogy nincs semmim, és ha akad is, akkor azt gondosan el kell rejtenem, nehogy megint kiraboljanak.

Amikor megmutattam mindenkinek a munkámat, úgy éreztem, hogy hamar le fog áldozni a fel sem emelkedett csillagom. De mindenkinek vannak reményei. Ott álltam a galéria egyik sarkában, és próbáltam visszafogni a lábaim remegését, amit csak én éreztem, és láttam, amikor lepillantottam, hogy ne a képeim körül járkáló embereket figyeljem.

- Nem értenek meg - magyaráztam még aznap délelőtt a macskámnak, Joe-nak. Ő mindig megértett. De minden jó tanács után kért egy csomó kaját. - Feleslegesen mondod, hogy mégis, azt úgysem hiszem el. Mindenki azt fogja mondani, hogy egy nyomorult agyontetovált senki vagyok. - szólalok meg újra, a macskakaja keresése közben. Egészen kiskoromtól kezdve gondok voltak az önbizalmammal olyan téren, hogy mit gondolnak rólam az emberek. És ez csak annak tudható be, még a pszichológusom szerint is, hogy apám nem éreztette velem eléggé, hogy elég jó vagyok neki. Sokkal jobban lefoglalták a ribancai, meg az, hogy minden létező hegyet megmásszon, és magával hurcoljon minden helyre. Szóval gyakorlatilag hamarabb elhagytam a kisvárost, mint eddig gondoltam.

Felültem az ágyon, és ugyanezzel a mozdulattal le is vertem magam mellől legalább három párnát, meg egy nőt. Mi az istent keres még itt? Minden csajnak, akit felszedek, és egy éjszakás kalandra tervezek vele, tudnia kell, hogy nem aludhat velem. Egyszerűen nem. El kell tűnnie, amíg én elalszok. Hallgatom a nyöszörgését, miközben felveszem a nadrágomat. Odasétálok hozzá, és elégedetten nyugtázom, hogy a drága perzsaszőnyeg, amit apám egyik villájából loptam el, még mindig csodálatos állapotban van, és csak úgy bizsergeti a lábaimat, ahogy belesüppedek. – Mit keresel még itt? Mondtam, hogy húzz el innen, lehetőleg még éjszaka… - azonnal látom a megbántottságot a szemében. Szegény kicsi lány. Többre számított. Egy vállrándítással elintézem a szeméből kigördülő könnycseppeket, és a komótosan a konyhába lépkedek, hogy megigyam a szokásos reggeli kávémat. Remélhetőleg már egyedül. A csodálatos batmanes bögrémmel levetem magam az egyik szépen faragott mahagóni székre, ami talán az Ibizai villából van, vagy abból, ami Miamiban van, és kinyitom az asztalon heverő újságot, amit ki tudja ki hozott be. Lehet, hogy van alkalmazottam? Köszi, apu. – Lakást kell találnom… - nézek az ölembe ugró Joe-ra, aki nyávog egyet, valószínűleg egyetértésképp – méghozzá azonnal.