A 90-es évek elején születtem Jacksonville városában, Floridában. Mindig is egyke gyerek voltam, ennek meg is volt az oka, de erről később fogok beszélni. Akkoriban apám régiségkereskedő volt, míg anyám tanárnő. Ugye milyen izgalmas? El tudom képzelni, hogy milyen romantikusan teltek el a randevúik: "És tegnap megtanítottam nekik a szorzást." "Ohh, de jó, képzeld én meg eladtam szombaton végre azt a csúnya vázát." Pancser, mindkettő. Tervezett gyerek voltam, örültek mikor összejöttem nekik, és ez az öröm ki is tartott a tizedik születésnapomig. A tanulás nem volt az erősségem, utáltam, képtelen voltam sokáig koncentrálni egy feladatra, inkább azzal törődtem mint sok más gyerek is ebben a korban: szórakoztam, bosszantottam másokat, a haverjaimmal lógtam. A szüleim egy tökéletes, makulátlan, hiper szuper gyereket akartak, de mivel én rám e jelzők közül egyik sem illett, elkönyveltek hiperaktívnak, betegnek. Úgy gondolták, hogy azért nem tudok, akarok tanulni mert valami bajom van, és ez nem gyógyítható. Hát öcsém, szerintem akinek ilyen gondolatai vannak a saját kölkét illetően...na, annak vannak gondok az agyában. Természetesen nem volt, és nem is lesz semmilyen betegségem, normális vagyok. Miután ezt bebeszélték maguknak, hogy elment az eszem, vagyis sose volt, leadtak a nagyszüleimnek. Leadtak, átadtak, kidobtak, lepasszoltak. Ennél szebben nem tudom megfogalmazni a nemes tettüket. Többet nem is lett gyerekük, rájöttek, hogy nincs szükségük rá. A dédapám Argentínában született, élt, halt meg, a nagyszüleim még csak az "él" fázisban jártak, de ők is ugyanott laktak. Oda költöztem hozzájuk. Elárulhatom a város nevét, ami Rosario, de kétlem, hogy ez bárkit is érdekelne. Ott nem mindenki beszél angolul, legalábbis ahova én jártam suliba nem ez volt a legnépszerűbb nyelv. Megviselt, hogy a szüleim elhagytak, kidobtak mint egy selejtes állatot, ezért eléggé magamba fordultam. A nagyszüleim próbáltak jobb kedvre deríteni, programokat szerveztek nekem, nem akarták, hogy egyedül maradjak. Fiatal korom ellenére megfordult a fejemben, hogy véget vetek az életemnek, eldobom, ahogy velem tették, de sose volt elég bátorságom ahhoz, hogy ezt meg is tegyem. Kicsit megváltoztam idő közben, már nem kerestem az emberek társaságát, inkább tanultam, olvastam, amiért sokan utáltak is. A régi rossz tanulóból jó tanuló lett, ezért sem szerettek igazán az osztálytársaim. Voltak barátaim, nem voltam teljesen magányos, hiába éreztem magamat annak. A szüleim nem érdeklődtek utánam, még a nagyszüleimmel se tartották a kapcsolatot. Ez nem csak engem, hanem a nagyanyámat is nagyon megviselte. Nem akarta elhinni, hogy a lánya egy ilyen....gonosz ember.
Elvégeztem az általános iskolát, és elkezdhettem a gimnáziumot. A "menőcsávók" ilyenkor kezdtek el csajozni, ahogy én is. Az már más kérdés, hogy ez nem igen ment nekem. A gimis évek alatt összesen két barátnőm volt, mindegyikkel fél év után szakítottam. Na jó, ők velem, de most ez mindegy. Már ekkor vonzott a fotózás, amit az iskola mellett hobbiként űztem. A jó jegyeim itt is megmaradtak, de a magatartásom már nem volt olyan hű de tökéletes. Voltak balhéim, dehát kinek nem? Mikor már sikerült túl jutnom a szüleimen, elfelejteni őket, a nagyapám meghalt szívrohamban. Az utolsó gimnáziumi évem előtt. Azokban a hónapokban jártam a leglázadósabb korszakomban, a nagyanyám engem hibáztatott, hogy miattam halt meg, és, hogy egy hálátlan kölyök vagyok, pedig befogadtak. Megszoktam, hogy ok nélkül hibáztatnak, szóval próbáltam nem figyelni rá, úgyis csak a szomorúság beszélt belőle. A különböző egyetemek néztem, az volt a célom, hogy bejutok valamelyikre, akárhol is legyen az. Eljött a nagy nap, leérettségiztem. A nagyanyámmal megszűnt a hadakozásunk, sőt, pénzt adott nekem, hogy tudjak magammal kezdeni valamit. Tádámm, ez pont jókor jött, mert bejutottam álmaim egyetemére. Igaz, kicsit messzebb volt a kelleténél, de egyáltalán nem tántorított el. Londonba mentem, lett egy albérletem is, ami nem túl nagy, de úgyis egyedül élek benne.
Meg is érkeztünk a jelenbe. Azt nemtudom, hogy mit hoz a jövő ennyi peches év után, talán jót, talán rosszat, majd kiderül.