Vörös. Bár nem vagyok a színek és árnyalatok nagy szakértője, első pillantásra számomra mégis inkább pirosnak hat a fal, amit a magát burgundi vörös-ként hirdető vödörnyi festékből mázoltunk ki. Hosszan elgondolkodva nézem az engem körbeölelő falalkat. Döntésképtelenségem végül odáig fajul, hogy magamra förmedek hangosan, nem csupán gondolatban. És ez végre kijózanít. Most komolyan ezen merengek egy  negyed órája?  Mintha számítana bármit is, hogy mi harmonizál leginkább a ’piros-vörössel’…nem vagyok én normális. Dühömben felkapom nagynéném zöldes festményét, a tajtékzó tengerről és a már bevert szögre akasztom.
Körbepillantok és rájövök hogy talán jogos volt a szüleim indoka miszerint segítenének ők beköltözni, hogy ne vesszek el a részletekben én azonban életem első igazán nagy lépésté egyedül kívántam véghez vinni.
Egy normális ember rögtön a helyére kezdte volna tologatni a főbb bútorokat, megvizsgálni a már elhelyezett darabokat több szemszöggből is, megbizonyosodva a felől  az valóban jó helyen van-e avagy sem. Ehhez képest nekem mi volt az első dolgom? Felakasztottam a még tökéletesen üres, leendő hálószobám ajtaja mellé egy képet.  Nevetségesen béna vagyok. Elkeseredettségemben visszaülök török ülésben a még kiakasztásra várü képek közé. Lehet anyuéknak igazuk volt és idén még nem kellet volna annyira erőltetni ezt a költözést. Habár hónapokig bizonygattam őket, rendben leszek egyedül is, már én hiszem ezt a legkevésbé.
Az eddig kezemben szorongatott fából tákolt képkeret egy tompa koppanással landol a jobb lábszáramon, ahogy a szorításom gyengül körülötte. A hangra kiráz a hideg. Ismét fel kell pattanjak mielőtt elfog a pánik roham. Megrázom egyszér kétszer a fejem mire ismét rendesen kapok levegőt.
Egy pillanat erejéig ismét végig fut a maró hideg a hátamon ahogy eszemejut minden. Minden amin az elmúlt 8 évben keresztül mentem.
Próbálok a pakolásra összpontosítani, azonban fáradtnak érzem magam és régóta először, megint hagyom hogy elmém elsüppedlyen a keserű emlékekben.
Tisztám emlékszem még arra a napra, amikor az egész életem gyökerestül megváltozott. Pár hónap volt még a 12-ig szülinapomig és már nagyon izgatott voltam. Én voltam majdnem a legidősebb lány az osztályunkban, ami azt jelentette, hogy szinte mindenki felnézett rám. Nem csak a korom miatt, szép is voltam, -apám orosz génjeit örökölvén- és nem első sorban tehetséges. Első osztálytól kezdve minden alkalommal szerepeltem a sulis színdarabokban, táncoltam és titokban úszni is rendszeresen jártam. Szinte már mondhatni tökéletesnek ható életem volt. Addig.
Most összesen egy keser-édes mosolyra futja tőlem eme gondolatokra… Hiszen tudjuk jól létezik tökéletes élet, varázslattal tarkítva miegymás, de csak a tündérmesékben. Az élet pedig úgy döntött elég a 11 évnyi csillogásból, -van gyerek akinek összesen nem jut ennyi egész élertében- és nem lehetek modern hercegnő.
Aznap készültünk apuval kiválasztani a tortát, amitől mindenkinek eláll majd a szava és elég nagy ahhoz hogy ráférjen 12 gyertya. Borzasztóan izagtott voltam az este alig bírtam aludni, és ha sikerült is biztosan a tortáról álmodtam. Eljött a reggel én pedig már öt órakkor kipattantam az ágyból, felvertem aput, hogy végre indulhassunk. Kisebb csalódottságomra apa közölte, hogy hiába megyünk most bárhova is még nem lesz nyitva egy üzlet sem, ezért maradjak veszteg még pár óráig.
Nem tudom még visszagondolva sem hogy mi üthetett belém, mert sosem voltam egy hisztis türelmetlen, értetlen gyerek, de akkor szinte éreztem ahogy az agyamat elönti a vér. Egy szó nélkül felöltöztem hát, megfogtam a rózsaszín pónis pénztárcámat, amiben lapult kerek 2 font és elindultam gyalog a városba, hogy magamnak megszerezhessem a tortám. Valójában, magam is tudtam, hogy butaságot teszek, de akkor ez volt ami legkevésbé érdekelt. Borzasztó bizonyítási kényszert éreztem az iránt hogy anyuék észrevegyék boldogulok magam is. Pedig nem így volt. Nagyon nem.
Fél hat körüljárhatott az óra, mikor elkezdett világosodni. És mi történik akkor amikor a nap feljön?  Még midnig masszívabb alkoholmámorban fürdőző emberek próbálnak hazahajtani, természetesen autóval az előző napi fergeteges buliból. Pontosan ez történt akkor, aznap is. Hallottam a hangos, szinte már fülsüketítő motorzúgást azonban nem fogtam fel hogy mi is történik.
Mondhatnám, hogy mint akár a filmekben az egész lassított felvételben játszódik le az agyamban, de hazudnék. Alig emlékszem azokból a kínzó percekből valamire, ami az orvosom szerint mondjuk nem is hátrány.
Tehetetlennek, nehéznek éreztem a tesemet, amint felébredtem a kórházi ágyon. Rövid percekig meg is nyugodtam, ahogy megláttam a szüleimet, majd sírtam mert tudtam hogy milyen felelőtlenül viselkedtem. Anyuék arcát néztem, ahogy szótlanul folytak le könnyek az állukig, majd önnan a koszos kórházi padlóra csöppent. Némán sírtak, én pedig biztosra vettem hogy azért mert csalódást okoztam nekik. Megszakadt a szívem a látványra, fel akartam pattani, megölelni, megnyugatatni őket hogy nincs semmi baj. De volt baj.
Amint megpróbáltam a lábaim mozgatni én is rájöttem. Pánikrohamot kaptam, csapkodtam, sikítoztam. Undorodtam a testemtől. A csonktól. Az egésztől. Magamtól.
Hetekig voltam összezuhanva. Nem is csináltam egyebet csak feküdtem a kórházi agyban, aztán miután már nem láttak esélyt hogy elfertűződhet a sebem és hazaengedtek, az otthoni ágyamban feküdtem. És sírtam. A testem vegetált, alig ettem, rengeteg súlyt is vesztettem holott szükségem lett volna az energiára
Tolószékről hallani sem akartam. Az annak a jele lett volna, hogy feladtam. De hát, azt is tettem nem? Mikor már 5. hete az ágyamban feküdtem rájöttem, hogy ez olyan mintha meghaltam volna.  A barátaim, ugyan átjöttek meglátogatni, de nem bírtam volna elviselni ha így látnak, ezért megtiltottam anyának hogy beengedje őket. A 6. hétre szinte teljesen kitisztult az elmém és megkértem anyát hogy minden könyvet hozzon ki nekem amkönyvtárból amit a végtag amputációról vagy a lábprotéziekről talál, illetve hogy beszéljen egy szakemberrel.
Az elkövetkező nyaram abba fektettem, hogy megtanuljak az új műlábbammal élni. Mindenbizonnyal életem legnezebb dolgainak eggyike volt.  Viszont rengeteget tanultam akkor az életről. Nem mondom hogy köszönettel tartozom annak az elmebetegnek aki a lábszáramat az autója orrával a falhoz szögezte, de azthiszem a legjobbat sikerült kihoznom a helyzetből.
Sokáig depressziós voltam, kirekesztett. Nem voltam képes táncórákra járni, hiszem a jobb lábammal még a járás is nehézkesen ment eleinte.  Évekkel később felvételiztem dráma szakra egy művész gimibe. Senki nem hitte hogy bekerülthetek, mert egy ilyen nívós helyre csak a legjobbakat vették fel, és hát hogy leehtne már valaki műlábal a legjobb? De nem lett igazuk, felvettek és jobb helyre nem is jöhettem volna.
A színészkedés az életem. Az első számú ok amiért e mellett döntöttem -a tehetségem mellett- az volt, hogy a színpadon akárki lehetek. Nem magamért szeretnek, hanem azért akit eljátszom. És nekem ez így a tökéletes. Mikor meglátnak, nem az jut eszükbe hogy; ’szegény lány elvesztette a lábát, milyen nehéz lehet az élete’, hanem;  ez igen a lány nagyon ott van a színpadon!’
Utálom a sajnálatot. Sokáig sajnáltattam magam és bőven elég volt belőle. Engem ne sajnáljon senki, nem szorulok rá. Felelőtlen voltam és megfizettem érte. Pont.
Észreveszem, hogy alig kapok levegőt. Eddig fel sem tűnt hogy tudattalan megakasztottam a légzésem, így hangosan fújom ki a bent tartott levegőt.
Ezt nem hiszem el. Nagyon rég volt hogy utoljára elgondolkoztam a történteken. Egy ideje próbálok csak előre és nem hátra nézni.
A tetoválásaim is ezért vannak. Igaz hirtelen ötlet volt, és 17 éves fejjel szeleburdin bele is mentem, de egyenlőre még nem bántam meg őket. Igazság szerint oda vagyok értük, hisz csak eggyel több tényező ami elvonja a figyelmet a lábamról.
Megrázom a fejem és elhessegetem az emlékeket, amik beárnyékolták a tinédzser korom amivel egy komoly időszak lezárult. Mára tökéletesen megtanultam együtt élni a protézisemmel és úgy használom mintha a saját lábam lenne. Most pedig hogy felvettem a volt gimim egyetemére, semmi akadályát nem látom hogy magam mögött hagyhassam a keserű múltam.
Előkapom a farzsebemből a telefonom hogy segítséget hívhassak a költözéshez.
'Anya? Igazad volt, nem boldogulok egyedül.' A túloldalról jövő válasz hallatára elnevetem magam. 'Átjönnél?'