- Natalie! Natalie, hallod, amit mondok - kiáltja anyám a ház másik oldalából. Egy pillanatra lemerevedek, majd egy nagyot sóhajtok. Nem tudom, hogy anyám mit akarhat, de semmi jót. Biztosan megint össze akar veszni velem, a pénz miatt. Igen, a pénz miatt. Ez az egyetlen dolog, ami megakadályoz az álmaim megvalósításában. Tehetséges vagyok, mindenki ezt mondja. Sőt, jövőm is lehetne, de anya folyton azt hajtogatja, hogy nincs rá pénz. Oké, én ezt elfogadom, de meg sem próbálja előteremteni. A nagyszüleim Oroszországban biztosan segítenének, ha mást nem, akkor a repülőjegyet állnák.
- Natalie Sasa Ivanova azonnal gyere ide! - kiabál most már teljes erőből.
- Megyek - sóhajtok egy nagyot, majd ellököm magam az ablakpárkánytól, hogy elinduljak lefelé.
Ahogy kilépek a kis padlásszobám ajtaján akarva, akaratlanul, de becsapom magam után az ajtót. Ezt követően megtorpanok egy pillanatra, de semmi. Anya nem kiabál, hogy ne dühöngjek, nem szid le, meg se szólal. Ez nekem gyanús. Ahogy lassan és elcsigázottan haladok lépcsőfokról, lépcsőfokra elkezdek gondolkozni. Vajon mi történhetett? Vagyis inkább mit követhettem el megint? Most nem hagytam rejtett utalásokat anya gépén, nem írtam levelet, sőt, a szüleit sem buzdítottam fel arra, hogy támogassanak engem. Mind ezen kívül; reggel megetettem a lovakat, kiengedtem a bárányokat, kitakarítottam, amit kellett és el is mosogattam, valamint mindenből megvan a négyes. Egyszóval minta gyerek és minta diák voltam. Az első gondolatom, miszerint megint a pénzről van szó elvetettem a második szólásra, mivel akkor már nem csak idegességet, de némi izgalmait is fel véltem fedezni a hangjában, ami rá csak akkor jellemző, ha titkol valamit.
- Kislányom si…
- Itt vagyok - léptem be a tágas nappaliba, ahol legnagyobb meglepetésemre anya mellett két ismert, mégis ismeretlen ember ült. Apa szülei. Nem láttam őket 10 éve, pontosan az óta, hogy apát eltemették. Leveleket és ajándékokat küldtek, sőt, azt is felajánlották, hogy utazzak ki hozzájuk egy-egy nyárra, ami persze nem olcsó mulatság, elvégre Ausztrália a világ végén van, de sosem mondtam igen, mert nem hagyhattam itt anyát a farmmal és az állatokkal, de már mindegy. Most már itt van neki Carlos, a spanyol barátja, aki egy hónapja ideköltözött a „tündéri” lányával. Persze, ezt is én tudtam meg utoljára, hogy pontosan mikor? Aznap, amikor beköltöztek. Igen, pontosan az nap. Tök jó, nem?
- Ülj le kicsim - mutatott anyám a velük szemben lévő fotelra. Én nem mondtam semmit, csak bólintottam, majd helyet foglaltam és vártam, hogy mi is lesz ebből.
Ahogy ott ültem a néma, és kicsit kínos csendben szemügyre vettem a nagyszüleimet. A nagyanyám kicsinek és törékenynek tűnt, vékony szőke hajával és halovány kék szemével. Ezzel ellenben a nagyapám magas volt, erős és nem látszott rajta, hogy nyolcvan éves múlt. Barna haja még most sem őszült, barna szemével pedig magabiztosan nézett előre, miközben jobb keze a nagymamám vállán nyugodott.
- Nos - köszörülte meg a torkát anyám. - Elmondjátok neki ti, vagy mondjam én? - nézett a nagyszüleimre.
- Mondom én - bólintott a nagyapám, miközben megállapítottam, hogy a hangja pontosan olyan, mint a kinézete. Erős és határozott. - Anyád egy hete felhívott minket, hogy elmondja mik is a terveid a jövődet nézve. Balett. Mit ne mondjak, nem a legbiztonságosabb szakma, a az ember kevesebb, mint 30 éves koráig kell. Én már csak tudom, láttam, ahogy anyám teljesen leépül, de gondolom ezt apád elmesélte.
- Igen - bólintottam, de azt nem tettem hozzá, hogy pont a dédnagymamám egy fényképe miatt kezdtem el táncolni három éves koromban.
- De a te döntésed, és le sem tagadhatnád, hogy az anyámra emlékeztetsz, ahogy halottam elég makacs vagy - mondta, miközben egy halvány mosoly futott át az arcán. - Így egy rövid mérlegelés után úgy döntöttünk, hogy támogatunk téged.
- Úristen! - ugrottam fel a székből egyből a nagyszüleim nyakába. - Mehetek a Royal Balettba tanulni. Tényleg elmehetek?
- Igen, apád egy kisebb vagyont hagyott rád, amihez ugyan csak 21 éves korod után kéne hozzájutnod, de kivételes esetekben fel lehet használni a letétet és ez gondolom ez egy ilyen, viszont van egy kis baj.
- Mi az? - kérdeztem gyanakvóan, mert, amikor az emberek azt mondják, hogy „egy kis baj” az többnyire hatalmas problémát jelent.
- A Royalban lejárt a felvételi ideje, ami azt jelenti, hogy csak jövőre próbálkozhatsz újra. Viszont… Jaj, ne vágj ilyen szomorú arcot, még nem fejeztem be a mondatot. Szóval van Londonban egy művészeti iskola, ami addig is szinten tartja, sőt, talán még képezheti is a tudásodat. A nevét nem tudom, de tessék, itt van minden. Repülő jegyek, beiratkozási lapok és tájékoztatók - nyújtott felém egy dossziét, amit egyből át is vettem.
Először bizonytalanul néztem végig a temérdek lapot. Először el sem akartam hinni, hogy ez tényleg igaz, hogy én Londonba megyek és megvalósíthatom az álmomat. De amint a lapokat néztem észrevettem valami, amit szóvá is tettem.
- Miért van egy külön, kétágyas kollégiumi szoba foglalva?
- Mert anyád külön kérte, mivel állítólag a kis mostohatestvéred is megy Londonba tanulni.
- Tessék? - kérdeztem meglepve. És egyszerre megbántva.
Most, hogy az én kedves, okos, aranyos szép és tökéletes „mostohatestvérem” is Londonba megy, anya úgy döntött, hogy elenged. Remek, mindenesetre úgy döntöttem; nem hagyom, hogy ez elrontson mindent anyám indoka és a kis tökéletes kislány. Inkább örülök annak, hogy végre megvalósíthatom az álmom és nézzük a jó oldalt. Megyek Londonba! Megyek táncolni!