Belesüppedt a talajba a lábam, a zsenge fű csak úgy cirógatta meztelen talpamat. Élveztem a kényeztetést, mely körülvett a parkban. Itt olyan csendes minden, a kipufogó gázok szaga messzeségben van, csak tompán lehetett hallani a járműveket. Felnézve egy kisgyerek futott el mellettem a járdán, majd felé fordulva, megörökítettem ezt a pillanatot a nyakamban lógó fényképezővel.
1991. április 21-én láttam meg a napvilágot, Londonban. Viszont nem sokat láthattam abból a híres városból, mert nem sokra rá kiköltöztünk egy nyugodtabb helyre Angliában. Dovertől nem messze telepedtek le a szüleim, a kikötővárostól talán pár percnyire. Bár az emlékezetem már egy kicsit homályos arról a tájról.
Következő pillanatban a kissrác az anyjához szalad, és a karjaiba omladozik. Az anyuka mosolyogva viszonozza ezt, és nem habozok a fotózással. Kezembe veszem a fényképezőt, belenézek a lencsébe, és megvárom a tökéletes pillanatot.
Megszülettem, és anyuék a lehető legjobban neveltettek engem, de az már más kérdés, hogy miért vagyok ilyen. Eléggé… hogy is mondjam: őszinte vagyok. Erre valaki biztosan azt mondaná, hogy az jó dolog. Csak mi van a túl őszinteséggel? Én pontosan ezt teszem, és arról én már nem tehetek, hogy valaki besértődik azon, amit mondtam. El kell viselniük azt, amit mondok, mert ez csak a színtiszta igazság.
A cipőm a kezemben, a fényképező lóg a mellkasomon. Kilépek a parkból, és tovább vizslatom a várost. Talán már kezd az ihletem tovaszállni. A nap elején sokat fényképeztem, ám úgy látszik, hogy ihletem már nincs. Vagy esetleg kiléptem a parkból, és ezzel kiléptem az ihletből is? Mindenesetre megint találkozom az emberek nagy részével… az utált részével.
Rühellem az emberek háromnegyedét, de az is lehet, hogy még többet. Tudok kedves is lenni, és el lehet velem beszélgetni, de csak akkor, ha közeli hozzátartozó vagy… hasonló témáink vannak. Nos… az egyik negyeddel soha nem beszélek, hisz nem is érdeklem őket – ezért engem sem érdekelnek ők. Másik negyed, ha beszélgetni kezd velem, de aztán távozik, mert elege van belőlem. A harmadik negyed, akit nem bírok: beszélgetek velük, de többször erre nem kerül sor. Az a negyed, melyet kedvelek, sok csoportból áll. Igazából csak meg kell ismerniük ahhoz, hogy ne vágjak mindent a fejükhöz.
Elsuhan mellettem egy piros busz, majd talán még egy. Bár ez egy kissé homályos számomra. Már megszoktam a tömeget, a közlekedést. Ezzel együtt a piros járművet is. Fényképezőmet gyorsan bekapcsolom, hogy a piros lámpa miatt álló buszt lefotózhassam, de mire a lencsére néztem, az elindult. Dühösen kikapcsoltam a készüléket.
Egészen normális életem van itt, Londonban. Igen! Visszaköltöztem a szülővárosomban, immár egyedül, mert elegem lett a szüleimből. Ugyanis az oké, hogy pár éve vitáztak, de pár hónappal ezelőtt kimondták a válásukat. Emellett nem igazán érdekeltem őket, csak akkor tűnt fel, hogy nem vagyok már otthon, mikor rendet raktam a szobámba. Nos… az apám hajthatatlan, ezért mindig küld egy kis pénzt, hogy el tudjam látni magam. Nem gond, és nem szoktam visszaküldeni, mert azért mégiscsak pénz.
A metróhoz vettem az irányt. Hazakészültem, mert már kezdett rossz kedvem lenni, hogy az elmúlt időszakban nem sikerült semmit úgy lefényképeznem. Azt vettem észre, hogy valami kemény nekiütközött a mellkasomnak. Pontosabban a fényképezőmet vágta oda valaki azzal, hogy belém jött.
- Bocsánat, Cassie. Véletlen volt – jegyezte meg kolleganőm, aki szintén kihasználta az alkalmat, hogy ne a legforgalmasabb úton közlekedjen… vagy akár kicsit távol szeretne ő is lenni a munkahelytől…
Ami a jellememet egy kissé megfékezi, hogy pincérnek dolgozok egy olasz étteremben. Ott nem tehetem meg, hogy őszinte vagyok a vendégekhez, mert akkor valószínűleg már kirúgtak volna a munkahelyemről. Amúgy meg egészen szeretem.
- Csak nem fényképésznek készülsz? – kérdez rá a pincértársam, és ebből arra következtetek, hogy nem siet sehova sem. Oldalirányba kezdem a fejemet mozgatni erősen, mint ha valami hülyeséget mondott volna.
Tény, ami tény, hogy megfordult a fejemben. De azokat a gondolatokat az agyam leghátsó zugába rejtettem. Ugyanis én csak úgy hobbiból fényképezek. Bár azt tudom, hogy van egy iskola… hogy is hívják? Valami művészeti iskola. Csakhogy már a nevétől elfintorodom. Nem nekem való hely…
Berohanok a metró aluljárójába, hogy kiköthessek végül otthon. Gyorsan szedem a lábam a mozgólépcsőn, majd a szokásos utamon haladok. Igen, többször szoktam ide kijönni. De csak, ha időm engedi.
Megtehettem volna, hogy veszek egy autót, de inkább úgy döntöttem, hogy metrózok, mert azzal hamarabb beérnék a reggeli csúcsidőben. Igen, eléggé kacifántos a reggel, ha zsúfoltság van, de már megszoktam. Én a piros buszokat is szeretem, azt is, hogy sokféle nemzetiségű ember él itt, és a turistákat is. London ilyen, de ezt kivételesen szeretem.