Nath & Dan

Senki, soha nem támogatott abban, mait akartam cisnálni. Mindenki azt mondta, hogy soha nem fog sikerülni, és hogy inkább szálljak le a felhők közül, mert azért ez így már nagyon nem egy. Így visszagondolva csak jót röhögök rajtuk,

és biztosra vehetik, hogy ha egyszer eljutok odáig, már pedig el fogok jutni, hála nekik is, akik egyáltalán nem támogattak, és biztosak lehetnek benne, hogy a tv-ből, vigyorogva fogok nekik integetni. Mert hát, most már biztos vagyok benne, hogy amit egyszer akarok, azt meg is kapom. Mert ha valaki akar valamit, és harcol érte, akkor bizony nem hibázhat. Egy valami van, vagyis, inkább valaki, akit nem kaptam meg, és az Nathalie Price. Próbálkoztam, rendíthetetlenül. de nem sikerült igazán elérnem semmi olyat, amit akartam..
- Remek... - morgok alig hallhatóan, amikor a lábam, és a föld közé egy füzet préselődik ,amin ez áll, 'Nathalie Price' király. Olyan Ő nekem, mint másnak egy üveg nutella. Körülnézve azonnal megpillantom a lányt, és mosolyogva, miért is mosolygok? Jó lenne megtudni, de a lényeg, hogy a válla fölött nyújtom át neki a füzetet.
- Elhagytad.. - szólalok, meg és vigyorgok, bár Ő ezt nem látja.

No.5 | Remélem megfelel. |

Danny & Nathie

Ha csak egy percig külső szemlélőként látnám magam biztosan azt gondolnám: micsoda szánalmas egy alak ez! Hülye álmot kerget kiskora óta, kibújik igencsak jómódú szülei oltalmazása alól és új életet kezd. Mások szerinte hülyeség, én csak bátorságnak hívom. Az lesz belőlem, aki akarok lenni, nem pedig akit mások elvárnak. Például a szüleim. Pont ők, pedig állítólag nekik kellene a legjobban támogatniuk, de ehelyett csak megölnek a maximalizmusukkal, és az önzőségükkel, csak mert azt akarják, hogy olyan legyek, mint ők. Köszönöm, nem, nevezhet ezért akárki szánalmasnak, de én akkor is a kiskorom óta ápolgatott álmom után futok, nem igazán érdekel mások véleménye. Világ életemben utáltam, ha mások akarták megmondani, hogy mit csináljak, pedig sokszor volt rá példa még kisebb koromban, amikor még nem mertem ellentmondani. Utáltam, de muszáj volt elfogadnom, hogy nem vehetek fel olyan szoknyát, amilyet akarok, nem ehetek három gombóc fagyit, nem festhetek a szobám falára és nem énekelhetek kedvemre. Mind közül az utolsó volt a legkeményebb, de megtörtént. A szüleim egy időben még énekelni sem engedtek, a dühkitöréseik egyre gyakoribbak voltak, mikor rajtakaptak akár dalszövegíráson is. Nekem pedig nem volt más választásom, csendben, szó és szemforgatás nélkül kellett végigülnöm a kelleténél egy kicsivel hangosabb szentbeszédet arról, hogy elcseszem az életem. Persze. Elcsesztem azzal, hogy olyan úton indultam el amilyenen mindig szerettem volna, és nem érdekelt semmi, senki más. Egy ember volt, csupán egy, aki mindvégig támogatott, bármit is tettem. Kedvenc és egyetlen unokanővérem, Sam segített és tartotta bennem a lelket egyedül, ami néha lássuk be, igencsak nehéz dolog volt. A mindennapos „nyugalom Nathie, menni fog!” s egyéb más biztató jellegű szavakból nekem ennyi idő alatt már rég elegem lett volna, de Ő kitartott mellettem mindaddig, amíg fel nem vettek a suliba. Ezzel a lépéssel szereztem annyi önbizalmat, hogy tudjam, sikerülni fog nekem mások pátyolgatása nélkül is minden, amit csak el akarok érni. Mégsem fog kárba veszni az a sokévnyi reménykedés, szaladás az álmom után, s végül a szüleimmel szembeni csatát is sikerült megnyernem. Bár tudom, még mindig neheztelnek rám, s ez egy jó ideig így is lesz, de én már nem bánom. Összerezzenek, s talán kicsit meg is ugrok az ijedtségtől, mikor valaki hirtelen a vállam fölött nyújtja át a matekfüzetem. Mielőtt megköszönném, s érte nyúlnék, még felismerem a megtalálója hangját, s a szívem rögvest kihagy egy ütemet. Daniel. Daniel Harding, aki tavaly teljesen összetört.
- Köszönöm – fordulok meg mosolyt erőltetve magamra, s megragadom a füzetem végét, hogy ujjaim még csak véletlenül se érintsék az Ő gyönyörű bőrét. Talán legbelül most is újra meghalok, zokogni akarok, ahogy akkor tettem, mikor kiderült mit is akar tőlem valójában. Kihasználni, dicsekedni, lefektetni, és elhagyni. Mikor az utolsóelőttire került a sor, én ellöktem magamtól, nemet mondtam, s Ő ekkor vallott be mindent. Elmondta, a szemembe, hogy mire is kellettem én neki, hogy minden, amiben addig hittem, hazugság volt. Pedig milyen hihetően adta elő! Pár héten keresztül még azt is elhittem, hogy tud szeretni. Hogy engem szeret. Teljes szívéből, mert ezt mondta. Az elején talán egy kicsit még éreztem is, hogy ez nem lehet más, csak egy átverés. Ugyan, mi mást akarna pont tőlem Dan Harding, ha nem azt? Hisz’ Ő minden lánytól csak azt akarja. Ám az érzéseimen, amit azóta táplálok iránta, mióta először megláttam, ez nem változtatott, sőt, még talán meg is erősítette azokat. Szeretem. Talán nem kellene, biztos, hogy nem kellene, de így van. Hiába nem helyes, hiába tudom, hogy milyen Ő, én akkor is szeretem. Utálni akarom, már egy jó ideje, de nem megy. Képtelen vagyok rá, pedig tudom, hogy nem jelentek számára többet egy olcsó ribancnál, akit még ráadásul meg sem kaphatott.

Nath & Dan

Amint Nathalie megfordul, hirtelen, először össze-vissza, majd szép sorjában ugrik be minden egyes dolog, ami kettőnk között történt. Vele voltam a leghosszabb ideig, s ha nem is kaptam meg, nyertem vele annyit, hogy megismerem egy csodálatos ember, aki ugyan olyan, vagy legalábbis hasonló dolgokon ment keresztül, mint én. Fura volt, mert általában senkivel sem beszéltem magamról, senkinek nem mondtam még ki, hogy szeretem. Bár, ezt neki sem tettem, számtalanszor fordult már meg a fejemben. Ő úgy tudja, nekem csak és kizárólag arra kellett volna, s talán így is a legjobb.

Mert, hogy, valójában nem így van. Dehogy van így! Igen is többre kellett, de amikor századszorra taszított el magától begurultam, és olyan dolgokat mondtam, amiket nem gondoltam komolyan. De most már, azt hiszem, furcsa lenne elé állni, és közölni vele, hogy mi is a helyzet. Ha talán akkor, másnap megkeresem, még hitt volna nekem. De ennyi idő múltán, már biztos, hogy nem. Sohasem voltam igazán türelmes ember. Ezt aki egy kicsit is jobban ismer, tudja rólam. Egyáltalán nem vagyok türelmes, és a várakozásba bele őrülök. Utálom, ha valamit, vagy éppen valakit nem kapok meg, azt mondja, hogy 'várjunk még!' vagy éppen, 'ha vársz még pár hónapot, megkapod!' ilyen, és ezekhez hasonló mondatok hallatán mindig görcsbe rándul a gyomrom, az idegeim pattanásig feszülnek, és számítani lehet rá, hogy azon nyomban megváltozik a viselkedésem. Ezt történt Vele is, akkor. Úgy éreztem, elegem van abból, hogy hónapoknak tűnő hetek alatt csak kerülgetjük egymást, és amikor oda jutnánk, hogy lehetne több, neki mennie kell, vagy rosszul van, vagy.. mint utoljára történt, nem akarja. Ettől legszívesebben a falra másztam volna, így nem csodálom -most már - hogy azokat mondtam, amiket. Akkor úgy éreztem, teljesen igazam van. Kár, hogy később kiderült, egyáltalán nincs igazam. De mindenki hibázhat. Csak hogy, nekem már így is sok van a "rovásomon." Szerintem mondjuk nem, de mindegy. Soha nem csináltam még olyat, mint Velem, szóval nincs sok a rovásomon.
Egyre kínosabbá kezd válni, hogy csak állok, nézem, és meg se szólalok. Viszont, nem tudom, mit is mondhatnék neki. - Rég láttalak? - vagy mégis mi a fenét? Soha nem álltam senki elé sablon szöveggel, és nem éppen most, akarom elkezdeni ezt. Neki dőlök a szekrényeknek, és mosolyogva nézek rá. Ha már vagyok valami a szem,ében, tartsam is, a helyem, nemde?
- Hogy vagy? - tudom, ez is sablonos, de más nem igazán jut most eszembe. Ez van, gyerekek.

Hall Of Fame | Remélem megfelel. |