Már több órája itt toporogtam, de még mindig nem tudtam dönteni. A posta pár perc múlva zár, és nekem még ma el kell döntenem. Itt álltam egész délután, egy kis oldaltáskával, egy mappával, ami az önéletrajzomat rejti, és a jelentkezésemmel... Meg persze néhány feltétlenül szükséges dolog, amik mindig nálam vannak: a fényképezőgépem és a rajzfüzetem. De ezek egyike se tudott segíteni. Most nekem kellett döntenem. Egyedül... Mikor kikértem a szüleim és a húgom véleményét, ők csak annyit feleltek: "Ez a te életed, a te döntésed." Rápillantottam a kissé ódivatú, de véleményem szerint nagyon szép karórámra. A posta egy perc múlva zár. És még mindig nem tudom. Ez az utolsó lehetőségem, ha elszalasztom, sosem kerülhetek be. Dráma vagy média? Imádtam színészkedni, verseket mondani, eljátszani valamit, de a fényképezés az igazi énem. Ott nem kell megjátszanom magam. Önmagam lehetek, az a vidám, mindig vigyor csajszi, aki vagyok. Ha kell, órákat fekszem a fűben egy-egy képért. Az sem zavar, ha éppen a legújabb, legszebb ruhám van rajtam. Mert ez vagyok én. A Természet Lánya... Miközben ezek a gondolatok jártak a fejemben, szinte gépiesen vettem elő a tollam, és a papírra firkantottam. Mire észbekaptam, már ott virított a lemoshatatlan, megmásíthatatlan szó: Média... Ezek szerint a fényképezést folytatom. Elmosolyodtam a gondolatra, belecsúsztattam a papírt és a mappát a borítékba, majd feladtam. Már csak reménykednem kell, hogy felvegyenek. Hazafelé a parkon keresztül mentem. Megláttam, ahogy a lemenő nap fénye milyen árnyékot vet az odvas, kihalt fa törzsére, és nem bírtam uralkodni magamon. Előkaptam a ceruzámat és a vázlatfüzetemet, leheveredtem az esti köd által benedvesített fűre, és csekély három óra alatt le is rajzoltam...