Good morning, my name is ________ .

Felvonom fél szemöldököm, és tovább lapozok. Ezen már rég túl vagyok, jézusom! Előrelapozok jópár fejezetet, és hirtelen szembe találom magam a múltidővel. Hát még talán ez is megy... Még előrébb: passzív... Oké, ilyenünk nekünk is van... aztán elunom, nagyot sóhajtok és ledobom a nyelvkönyvet az asztalra. Kis híján felborítom a kávéscsészém. Hát persze! Tizenharmadika van, miért is lenne szerencsém? (A zenészek egy különösen babonás fajhoz tartoznak, azt hiszem, ez együtt jár a húrok és a fúvókák megszólaltatásának szenvedélyével.)
Nyugi Sence. Csak nyugi. A kezem a cigarettatárcámon babrál, végül felveszem. Felpattintom és kiveszek egy szálat, ujjaim majd ajkaim közé illesztem. Rágyújtok, és összébb húzom magamon a nagy, kék sálat. Nyomorult idő! Párizsban biztos vagyok benne, hogy szikrázóan süt a nap! Itt meg ez a nyálka és szitáló eső... Az ember kedvét is elrontja. Nem csoda, hogy az angolok mind ilyen bosszúsak.
Érzem a nyelvem hegyén az enyhén citromos mentolízt. Három perc múlva lesz fél három, akkorra beszéltem meg a találkozót a leendő tanárommal. Scott ötlete volt, hogy tegyem ki a hirdetéseket iskolákba is, hisz egyrészt ott esélyesebb, hogy akad majd hangszerre is érdeklődő, másrészt a diákokkal lehet barterelni, egy kis angolélt cserébe némi szolfézs, kotta, esetleg méhviasz... ráadásul a lányok állítólag imádják a francia pasikat. (Udvariasan vigyorogtam.) Na hát ehhez képest egy fiú jelentkezett. Amit cseppet sem bánok. Kíváncsi vagyok, a hangja alapján szőke, kék szemű, de talán tévedek... Tekintetem az  utcát mustrálja. Én a ponyvatetős teraszon ülök, máshol ugyanis nem gyújthatok rá, én pedig kikészülnék a cigi nélkül, amibe kapaszkodhatok.

Angol nyelvkönyv van előttem, Headway vagy mi a neve... Kezdőknek való, de különben lehet, hogy eggyel magasabb szintűt kellett volna beszereztetnem Scottal.
Megérzem, hogy valaki kiszúrt magának. Ülök, cigizem és közben tudom, hogy az emberem megérkezett. Lassan nézek fel rá.
Angolok! Milyen vérmesen az arcodba tolakodnak!
Feltolom a napszemüvegemet a fejem tetejére, és egy pillantással végigmérem a... fiút. Felemelkedem kissé a székből és kezet nyújtok neki (hisz így szokás).
- Bonjour. Maxence Vallois - mutatkozom be magam is. Komoly meglepetést okoz azzal, hogy franciául folytatja. Ajkamon kis mosoly villan fel féloldalt. Felajánlja, hogy tegeződjünk! Hány éves lehet?...
Leül, és a könyv után nyúl, én pedig hagyom neki.
- Egy barátom vette nekem - kommentálom a dolgot, és lepöccintem a hamut a cigiről. Némán dohányozva figyelem félig leeresztett szemhéjam alól. Ha ő akarja vinni a szót, hát vigye! Én nem kérek semmit, már előttem van a kávém. Illetve, a maradéka.
Szívok a cigiből, míg kérdez, kifújom a füstöt, mielőtt felelnék. Aztán mosollyal az arcomon hajolok előre, mintegy jelezve, becsatlakozom a diskurzusba. Nem morgok magamban, hogy "hiszen ezért vagyunk itt", bizonyára csak udvariasan akarja használni a franciát, ez valójában kedves tőle.
- Mivel sürgős volna megtanulnom minél jobban az angolt használni, nekem a napi egy alkalom felelne meg, hétvégéket is beleértve. A helyet illetően rugalmas vagyok. Most egy barátomnál lakom, de ritkán van otthon. Elmehetek hozzátok is, vagy találkozhatunk kávézókban... Ahogy neked kényelmes - maradok ebben alkukész, hiszen éppenséggel a hely az, ami nekem teljesen mindegy. Bárhol tudok koncentrálni.

Felemelem fél szemöldökömet. Nem megállapodtunk, hogy tegeződünk? Zavarban lehet. NAGYON zavarban lehet. Felemelem a csuklóm, hogy rápillantsak az órámra. Háromnegyed három lesz.
- Mármint minden nap délután négy óra? - kérdezek vissza, nem is gondoltam, hogy belemegy ebbe. - Szombaton és vasárnap is. Rendben - bólintok rá, ez eddig teljesen sima ügy. - Kivéve szerdán - jut eszembe hirtelen. - Szerdán órám van este nyolcig. Aznap nekem a délelőtt lenne jó, de felteszem, olyankor iskolában vagy - mosolyodom el együttérzően. Én magam mindig is utáltam iskolába járni akkor még, mikor muszáj volt, és mikor nem azt tanulhattam, ami igazán érdekelt.
- Egyedül élsz? - lepődöm meg újra és újra. Nagyon különös. - Ne haragudj, hogy megkérdezem, de hány éves vagy? - szúrom közbe a kérdést. - Tényleg nem kötözködésből, csak érdekel - teszem hozzá elmosolyodva, majd hogy biztos ne haragudjon meg, még azt is hozzáfűzöm: - Mert ahhoz képest nagyon jó a franciád. Hol tanultad?
Kimondottan beszédessé válok, így, hogy az anyanyelvemen tudok társalogni és tudom megértetni magam valakivel.
- Nos tulajdonképp ráérek... - tűnődöm el, aztán pontosítok: - Fél négyig. Oh, persze, menj csak - biccentek, ahogy elnézést kér. Biztos mosdóba megy. Fura fiú. Amint magamra hagy, a telefonomra pillantok, rágyújtok, majd az épület bejárata felé fordulok. Találkozik a tekintetem az övével, merthogy ő meg épp engem fixíroz a pultnál állva... Mit csinál?... Biztos a mosdó kulcsára vár... á, nem, mégsem. Fizet! Vajon helyettem is? Megsimítom az ajkam eltöprengve, míg végül elfordítom a tekintetem közeledő alakjáról.
- Fizettél? - kérdezem. Hátha hozzáteszi, hogy a vendége voltam, bár igencsak meglepődnék. - Sietsz? - érdeklődöm, szemem gyanakvón hunyorítva rá, hisz én még jócskán a cigimet szívom (ma már a sokadikat).
- Szóval van még egy lényeges pont... - hozom fel, amint leül és hörpölni kezd. Lepöccintem a cigi végéről a hamut, és hátradőlve, nyugodtan kérdezem: - Hogy képzelted el a fizetést? Csereoktatásban benne vagy?

- Tizenhat... értem - bólintok, és a szám előtt tartom a cigit. - Komolyan? Érthetetlen, miért jöttél vissza ide - jegyzem meg. Büszke vagyok Párizsra, imádom Párizst, és egyszerűen nem értem, miért hagyja ott valaki. Persze... magamat is beleértve. De én egyelőre még optimistán tekintek a jelenre és a jövőre egyaránt.
- Öhm... Köszönöm - felelem kissé zavartan. Nem értem, ez valami helyi szokás lehet. Vagy ennyire csórónak látszom. Remélem, nem.
Hunyorgok. A világ legnagyobb hülyesége azt állítani, hogy van olyan terület egyáltalán, amelyben nem tudsz további tudást elsajátítani, na de egyből három?!
- Mindig lehet mit tanulni. Jó, látom, tanulni nem óhajtasz - rántok vállat. - Fizetni azonban nem fogok tudni. Mondjuk felteszem, zsebpénzre ilyen szülői háttérrel nincs is szükséged.
Kifújom a füstöt fölfelé, elnyomom a csikket pár gyors mozdulattal, és felállok.
- Talán félreértettük egymást. Ajándékokat nem fogadhatok el.
Leteszek néhány bankjegyet az asztalra, a fogyasztásomért cserébe.
- Kösz a szándékot, de így azt hiszem, inkább hagyjuk a dolgot.
Kezet nyújtok neki, aztán elköszönök. Angolok. Furák...