14 éves voltam, mikor ebbe a nyüzsgő hangyabolyra emlékeztető városba kerültem cserediákként. Mivel hozzá voltam szokva Oxford csendességéhez és nyugodtságához, eleinte féltem ettől a hangos, óriási, és -számomra- ijesztő várostól, de hamarosan beilleszkedtem. Ebben nagy szerepet játszottak azok az osztálytársaim, akikhez 1 hónapra jöttem látogatóba Anglia egyik legkitűnőbb művészeti sulijába. Az órák, napok csak teltek, én meg arra eszméltem, hogy két nap múlva csomagolnom kellene, de ehhez nem volt semmi kedvem, így felhívtam aput, és megkérdeztem tőle, hogy mi lenne, ha átiratkoznék véglegesen, amibe ő beleegyezett, és átutalta nekem a tandíjamat. Ez volt éltem legszebb napja, mert megtudtam, hogy van hely számomra a dráma szakon. Mikor elmondtam a haverjaimnak, természetesen ők is örültek neki. Ez az eufórikus állapot sajnos nem tarthatott a végtelenségig, vissza kellett rendeződnöm a mindennapos tanórák rendjébe. Lassan telt az idő, amit nem bánok, de arra eszmélek, hogy másfél éve ide járok. A barátaim szerint - és szerintem az iskola is ezt gondolja rólam (magamat is beleértve)- vagány vagyok, ámde szétszórt, szeleburdi, viszont a szívem a helyén van. A suliban nem csak az évfolyamomban, de talán az egész iskolában mindenki kedvel, és ezt tudtomra is adja, kivéve talán egy embert, Blairt. Ő szívem választottja, oda vagyok érte, ha meglátom, akkor képes vagyok leégetni magamat, vagy hülyeséget csinálni akár az egész suli előtt is. De ez nem érdekel, ha ezekkel a bénázásokkal megszerettetem vele magamat.