1994. július 28.-án láttam meg a napvilágot, Las Vegas egyik kórházában. Hát, hazudnék, ha azt mondanám, hogy szerető családba születtem. Hogyha az ember Las Vegasban születik, akkor ne is álmodjon szerető családról, gondoskodó anyáról, és apáról. Még csak nyugodt életről se. Kezdjük ott, hogy anyám nem is akarta, hogy megszülessek, hiszen 17 évesen az ember még élné az életét, de, neki feltétlen buliznia kellett. Nem csoda, hogy apám megtalálta… Aztán, a szó szoros értelmében, felforgattam az életét. Le kellett (volna) mondania mindenről. Miután hazavittek a kórházból, egy hétig foglalkozott velem, utána meg lepasszolt az anyjának, mivel, elmondása szerint ő nem tud bánni egy gyerekkel, nem való anyának. Hát, hogyha ilyeneket mond, akkor valószínű. Aztán, az állítólagos nagyanyám is megunt, végül visszaadott anyámnak, hogyha már képes volt összefeküdni egy hapsival, akkor foglalkozzon is velem. Komolyan mondom, mint valami kisállatot, adogatják át egymásnak. Végül egy idő után megunják, és elvárják, hogy tisztítsa magát, etesse magát, és stb. Csak hát,anyám is beláthatta volna, hogyha nem úgy él 17 évesen, mint egy huszonéves, akkor nem kell azzal szenvedni, hogy ő is tudjon enni, valamennyi meg nekem is jusson. Apámat meg nem is ismerem, amikor megtudta, hogy anyám terhes velem, rögtön lelécelt. De, valamiért nem is sajnálom, hogy nem tudom, milyen állat a drága faterom… Nem hiányzik túlzottan az életemből…
15 éves koromban, végül, olyan társaságba keveredtem, ahol megtaláltam önmagamat. Nem foglalkoztak azzal, hogy milyen életem volt eddig, csak azzal, hogy tudjak nekik segíteni különböző bűnözésekben. Elismerem, ez nem hangzik túl jól, de ott találtam meg a családomat. Őket legalább érdekelte, hogy mi van velem, és, hogyha pár napig nem jelentkeztem, máris a házam előtt teremtek, és ordibáltak, hogy hol a p*csában vagyok. Bár, mindig is én voltam a gyenge láncszem, ez talán abból is adódik, hogy egy csontváz megirigyelte volna az alkatomat. Ezekben az időkben szoktam rá a cigire, piára, és mindenféle bűnözésre. Lopástól kezdve, betörésig, mindent csináltam. Az évek alatt elsajátítottam pár táncmozdulatot, amit mutattak, és együttes erővel koreográfiákat kreáltunk, és mindig más helyszínen felvettük őket, és felnyomtuk a netre. Azt ugyan senki nem tudta, hogy kik vagyunk, az arcunkat sose mutattuk, de több millió rajongóra tettünk szert. Hát, talán életem akkori szakaszában ez volt a legjobb dolog.
Aztán, egy olyan rokonomtól kaptam e-mail-t, akinek még a létezéséről se tudtam. Anyám bátyja, aki Londonban lakik. Ő valahonnan tudomást szerzett arról, hogy én egyáltalán élek, és, hogy milyen körülmények közt. A levelében megírta, hogy nagyon sajnálja, hogy ilyen sorsa jutottam én is, meg anyám is, és, hogy nála jó kezek közt lennék. Hát, az biztos, hogy jobb életem lenne, mint itt. Úgyhogy, beszéltem „szerető” anyámmal arról, hogy ki is ő, mit dolgozik, stb, és megállapítottam, hogy anyám utálja őt pont úgy, mint ahogy engem is. Hát, belátásom szerint jófej hapsi, de ahogy érzi. Ezért, minden cuccomat belepakoltam a bőröndömbe, tárgyaltam a srácokkal, anyámmal, és magam mögött hagytam Las Vegast.
Londonban teljesen más körülmények fogadtak. Tiszta volt, szép, nem úgy, mint Las Vegasban a „nyomornegyed”, ahol laktam. Érkezésem után megismertem a családom ezen részét, a nagybátyám gyerekét, és a többi pereputtyot. Végül, a gyámom úgy döntött, hogy a sok szenvedés után megérdemlem a normális életet, ezért, mivel mondtam, hogy nagy figyelmet fordítok a táncra, megajánlotta nekem London egyik legjobb művészeti iskoláját, ahol Tánc szakon felvételiztem.
És most, 19 évesen itt vagyok a világ egyik legjobb városában, Londonban, a legjobb iskolában tanulok, és normális, értelmes emberek fognak körben. Végül is, szerintem elég szép életet alkottam a múltból.