Izgatottan vártam a délutánt, hogy végre át caflathassak az egyetemre. Alig bírtam megmaradni a fenekemen egész nap az órát bámultam. Miután vége lett a tanításnak sok időm maradt a próbáig így haza jöttem, de itthon is csak az órát bámultam. Hogy tereljem gondolataimat -amik egyébként nem tudom miért forognak Jeremy körül- a tükör elé állva gyakorlom a különböző pozíciókat. Végül mivel az idő valamiért nem akar telni, percek tellenek el én pedig óráknak érzem elkezdek nyújtani. Mivel mindennap ezt csinálom, ha kel órák hosszat is tudok szöszölni így nem esik nehezemre egyből spárgába lemenni. Behunyom szemem és előre hajolok egészen a lábamra hasalva. Szoktam hallani ahogy viccelődnek, hogy a táncosok, de különösen a balettosok gumiból vannak. Nah igen, van benne valami viszont én el sem tudnám képzelni az életem úgy, hogy el sem érem a bokám úgy be lennék kötve. Nővérem ront egyszer csak rám, melyre megrezzenve húzódom össze. 
-Jesszus! Azt akarod szívrohamot kapjak???- Sikkantok fel levegőért kapkodva. Nevetve ül le mellém. -Elkésel, indulj!- Puszit nyom fejemre majd kacsintva elviharzik szobámból.
 -Basszus!- Felpattanok majd a fürdőbe rohanva megmosom arcom. Szerencsére a nyújtás sosem tartozott az engem megerőltető, vagy megizzasztó dolgok közé így hát ahelyett, hogy letusolnék elindulok a suli felé. Odakint meg csak a kegyetlen meleg. A levegő állott, szinte fullaszt a Nap pedig vakítóan ragyog. Én hülye nem hoztam napszemüveget, de most már nem lenne időm visszafordulni érte. Telefonom kijelzőjére pillantok miközben gyorsan szedem lábaim, hogy ne késsek el. Az idő szalad, ahogy én is elkezdek mindjárt. Bezzeg ilyenkor nem lassan kegyek az istenverte óra. Áldom ilyenkor, hogy nem lakom messze a sulitól. Olyan negyed órányi gyors gyaloglás után a nagykapuhoz is érek, ahol kicsit kifújom magam, majd bemegyek. Kellemes hűvös fogad. Oda kint már azt hittem elájulok, de ide bent nagyon jó idő van. Elindulok a táncterem felé közben rendezem szapora légzésem. Megpillantva a terem ajtaját látom, hogy résnyire nyitva áll. Odasietve kukkantok meg és elégedett mosolyra gördül szám. Jeremy ücsörög a falnak dőlve. Nah végre nem nekem kell majd rá várnom. Átlépem a küszöböt, majd halkan mellé lépkedem.
-Szia- Köszönök rá, majd én is leülök mellé egy kicsit gondolván, hogy jár egy kis pihi a gyaloglás után.

ruha(katt) | lesz majd jobb is

Nem értem miért fordítok különösebb figyelmet a próbáknak. Mármint nem a tánc részére, hanem a partner felé. Nem szeretnék bohócot csinálni magamból, hogy túlspilázom a helyzetet. Ez egy feladat amit meg kell oldani se több se kevesebb. De még is. Van valami ami nem enged csak a táncra összepontosítani. Isten tudja miért de felkeltette érdeklődésem Jeremy lénye, vagy csak tetszik ahogy mozog, mert hozzá kell tennem nagyon tehetséges táncos és ezért összekeverem a szakmai tetszést valami egészen mással?! Uhh! Elég, nem akarok ezen pörögni még a végén valami olyan álláspontra jutok vele kapcsolatban amit valószínűleg sosem fogok megélni csak fantáziálgatni és ebből szoktak lenni a sírás-rívások.
Hiába csitítom magam vele kapcsolatban még is csak rajta rágódom, de azért a koreográfia is eszembe jut útközben. Amennyire elkalandozok séta közben még azt sem veszem annyira észre milyen döglesztő meleg van. Bár azt igen, hogy lassan kiégnek szemeim. Hunyorogva sietek a lehető leggyorsabban, hisz mindjárt elkésem.

Belépve az iskolába kellemes hideg ráz libabőrbe. Szemem aprócska foltokat láttat, kicsit meg is szédülök. Kifújva tüdőmben lévő levegőt indulok egy a próba helyszínére. Közben összefutok pár tanárral. Némelyik tanít, de van aki nem. Mindenesetre próbálok nem megviselt mosollyal arcomon köszönni valamennyinek. Persze mindig voltak bunkó emberek, a tanári karban is akik sült hal módjára előreszegett fejjel mint aki se hall se lát suhannak le mellettem.

Lassan odaérve a teremhez örömmel látom, hogy Jer ott van. Ezek szerint kezdi megszokni, hogy időre kell megérkezni. Mindig én szoktam előbb megjelenni ő pedig általában késni szokott. Elégedetten ülök le mellé, viszont hatalmas mosolyom kicsit lejjebb lankad mikor cigarettacsikket megpillantom, nah meg ez a szag?
-Igen, át... nem tudtad, hogy nem szabad bent bagózni?- Jelentem ki kissé harciasan, de nem vagyok neki senkije, hogy szidjam így hát kemény pillantásom enyhül. 
-Bemelegítettél már? Én igen, szóval ha te szeretnél akkor nyugodtan neki kezdhetsz.- Dobom fel hirtelen az ide illő témát elvégre „dolgozni” jöttünk ide és ez is a része. Táskámból előkapom cserecipőm, elvégre szandálban nem lehet normális tánclépéseket megtenni, majd át is veszem.
-Én kész vagyok.- Pillantok rá mosolyogva és várom, hogy elkezdjük amiért itt vagyunk.

Nem vagyok egy minden szabályt betartó személy, de a tánctere tabu! Itt az itteni kötelezettségeknek megfelelően viselkedem és elvárom ezt másoktól is. Ide csak táncosok jönnek és aki már szenvedéllyel űzi e „hivatást” annak szentnek kell, hogy legyen ez a hely. Nem nagyon ismerem Jeremyt, csak annyit tudok, hogy nem hiába van ezen a szakon illetve, hogy kerüli a humán tantárgyakat. Én sem szeretek tanulni, ha tehetném egész nap itt roskadnék, de nem lehet, mert vannak kötelezettségeink, úgy látszik ő nem így gondolja.
-Mr. Szabályszegő..- halkan motyogom és még véletlenül sem nézek rá, nehogy változzon véleményem. Félek, ha elvesznék tekintetében megint csak agyalni kezdenék mint ide fele. Örömmel hallom viszont, hogy otthon már ő is nyújtott így nem kell most ezzel rövidítenünk a gyakorlás idejét. Összecopfozom hajam, majd rápillantok Jeremy verejtékező arcára.
-Azért meg ne halljál!- Mondom nevetve miközben kezem kúszik oldalra a cigis doboz felé. Markomba zárva azt pattanok hirtelen fel. Egy kis lecke, hogy a szabály az szabály!
-Nah szóval ígérd meg, hogy betartod az itteni házirendet.- Elsuhanva mellette lobogtatom a fehér dobozt. Olyan vicces. Mindegyikre ráírják, hogy a dohányzás halált okoz. Könyörgöm, ha ezt tudják akkor minek forgalmazzák? Tekintetem a bűzös papírtartóról Jeremy cipőjére szalad.
-1. cserecipő!- És már neki is kezdek sorolásba, hogy mi mindent kell betartania.
-2. Mostantól nem késel, a mai időben itt létedért kapsz egy jó pontot.- Nevetve folytatom és felsorolok vagy 10 dolgot amit jobb, ha a fejébe vés köztük azt is, hogy még egyszer rá ne gyújtson itt. A cigijét azonban még nem adom vissza, s ha megpróbálná elvenni nos hátrálok és továbbra is csak lóbálom azt míg nem a falnak ütközik a hátam.

Különös érzés kerít hatalmába. Általában eget rengető boldogsággal vártam, hogy táncolhassak végre, hogy a tükörrel teli termet elfoglalhassam és csak átadjam testem a zenének. Gondolataim tisztulnak végül elszáll minden, akárcsak a tér. Lebegek a semmiben, de még is érzem szilárdon mozgok, lábaim nem hagynak cserben. És most? Csupa hülyeség jut eszembe. Fura álomképek Jeremyről, aztán a gyilkos hőség végül a betartandó szabályok. Agyam minden felé fókuszál csak a lényegre nem, arra amiért most ide jöttem. Bevallom őszintén semmi kedvem most ugrabugrálni. Jesszus! Ilyen se volt még... hát megértük ezt is Michele kisasszonynak nincs ereje táncolni. Talán éjszaka elraboltak az ufók és új agyat ültettek belém, mintha csak egy kísérleti alany volnék és vissza szállítottak a szobámba.
Kissé talán gúnyos megszólalásomra elég nyomasztóan reagál. Szinte már elszégyellem magam mondatom miatt. Nem akarok hegyi beszédet tartani, gondolom így is elege van abból, hogy itt okoskodom, nah meg persze nem hiszem, hogy jó kedvéből próbál velem. Szerintem a háta közepére sem kíván de,ha ez valóban így van szerencsére nem érezteti velem. Szóval ahelyett, hogy magyarázni kezdeném, hogy biztos nem úgy van ahogy gondolja inkább próbálom pozitívvá varázsolni a kényes helyzetet.
-Viszont én nem örülnék neki, mert máskülönben kinek véshetném bele a fejébe a házirendet?!- Kérdés és egyben kijelentés is volt, melyet egy aprócska mosollyal zártam. Fogalmam sincs milyen az élete, fogalmam sincs, hogy mi a helyzet az anyukájába ezért is többet nem foglalkozva a témával zárom le azt és csenem el cigaretta dobozát, melyet széles vigyorral arcomon lobogtatok előtte. Miközben járkálok felsorolok 10. pontot amit be kell tartania, ha itt van. Gondolom azon járhat a feje, hogy vajon minek a sok szabály és pláne miért kell eleget tenni nekik, ha már nincs tanítás. Nos azért, mert ettől függetlenül mi igénybe vesszük ezt a helyet, aminek jár annyi tisztelet, hogy rendeltetés szerint használjuk. Ahelyett, hogy megígérné, hogy helyesen viselkedik oda dob nekem egy „majd meglátjuk” szöveget... ohh Jer, ha tudnád milyen makacs vagyok és nem hagyom el addig e falakat míg biztos nem leszek, hogy esküt teszel nekem.
-Ez nem válasz, ígérd meg..- Húzom az agyát. Ez a legutolsó dolog amit most hallani szeretne az is lehet mindjárt itt hagy és magasról tesz rám. Megesik, viszont ez esetben nálam marad a cigije...
-Hát pedig szerintem nem olyan nehéz megállni.- Továbbra is csak lobogtatom a dobozt, s szinte már az egész terem bűzlik a dohány szagától. Orra előtt húzom el az elcsórt holmit és mikor érte kap gyorsan húzom el előre és hátrálok. Megelégelve szórakozásom tol neki a falnak. Bőrömet súrolja a hideg vakolat. Érintésétől megrezzenek egy pillanatra, mély levegőket veszek. Én bolond! Miért hagyom, hogy a barna szempár megbódítson?
-Biztos!- Erőt véve magamon vágom rá kérdésére a választ elszántan nézve őt. Karjaim magam mellé lógatom, s ujjaimmal erősen fogom a jobb kezemben lapuló dobozkát.

Makacs vagyok és ő is..nem lesz egyszerű az engedésből. De miért is én tenném ezt? Hisz nekem van igazam! A szabályokat be kell tartani, s azok nem olyan eget rengetőek, hogy bele kell szakadni az elfogadásukba.
-Nah majd meglátjuk..- Vágok a szavába elszánt ábrázattal. Egy cseppet sem érdekel, hogy most nekem jutott a gonosz szerepe aki egyfolytában piszkálja a kis „herceget”. Sosem voltam az a hárpia típus, mindig is laza, vidám jellem voltam és vagyok, csupán amit szenvedéllyel szeretek, ami a legjobb dolog az életemben azzal kapcsolatban vagyok kemény, de talán ez nem akkor nagy bűn... Ezt követően elmondok mindegy egyes kis részletet, minden egyes dolgot ami erre a helyre vonatkozik. És ismét nem érdekel, hogy játssza a nagy fiút és azt mondja nem ígérhet semmit. Nekem van időm, kitartásom pedig rengeteg úgy is beadja majd a derekát. Ha azt fogom elérni, hogy megutál de rendeltetés szerűen használja a próba termet akkor azt mondom megérte. Két szempontból is! Az ember semmiféle vonzalmat nem érez az iránt ki a háta közepére se kívánja őt, valamint ismét azt mondhatom : Mich, elérted amit akartál...ismét.

Kérdőn pillantok rá, szemöldököm égnek szalad. Én, jó kislány? Nagyon nem ismer engem... de nem számít én sem tudom ki ő csak azt, hogy lóg és, hogy jól táncol és van két szép barna sze.. ELÉG! Miken nem jár az eszem. Komolyan mondom hülye vagyok. Valami vonz hozzá, istenverte különcsége és bár ezt érzem még is az eszemre hallgatva szinte parancsolgatok neki. Most azt akarom, hogy gyűlöljön? Vagy azt akarom, hogy ne... talán inkább az előző. Haragudni akarok rá. Vagyis haragszom is, de jobban annyira, hogy ne jussanak vele kapcsolatban hülyeségek az eszembe.
-Szerintem inkább ne térjünk ki arra, hogy milyen lány is vagyok...- Csak úgy oda dobva a szavakat lépkedek hátrafelé. Kezemben ott lapul a cigis doboz amit próbál visszaszerezni és hazudnák, ha azt mondanám, hogy nem élvezem ahogy utána kapdos, de nem tudja kikapni markomból.

Az viszont már kevésbé vicces mikor falnak tolva egészen közel férkőzik hozzám. Tekintetem ide-oda cikázik markáns arcán. Szívem nagyot dobban, majd szapora táncra kél akárcsak légzésem. Keze derekamra csúszik, közelebb vonva magához megszűnik az eddig sem túl nagy távolság, s alig egy centi választja el egymástól ajkainkat. Üres tenyerem mellkasára kúszik, aprócska erőt kifejtve, hogy eltoljam magamtól, de nem akkorát, hogy tényleg sikerüljön. Miért nem tudom ellökni....miért nem akarom, hogy távolabb álljon tőlem? Pillantásomban némi félelem fénylik, hirtelen nem jut egy értelmes szó sem az eszembe.
-Ez valami manipulálás?- Lassan csak megtudok mukkanni egész halkan, s bátortalanul, Mellkasom egyre gyorsabban emelkedik, miért kívánom ennyire..

Itt van egy srác aki nem tisztel talán semmit és még is milyen lélekszorítóan tud táncolni. Mozdulatai őszinték, igazak és mesélnek. Sok fájdalom van benne, de humor is meg egy kis nemtörődömség is, de ettől jó az egész. Nem értem őt. Aki így tud bármit is szenvedéllyel csinálni az miért nem tudja tisztelni annak szabályait. Jó persze vannak szituk mikor nem kell figyelembe venni, de azért csak nem akarhatja megvárni míg egyszer véletlenül felgyújtsa a tánctermet. Nah akkor azt hiszem haját tépném nem kímélve.
-Legyen így...- Felelem flegmán. Nem ragozom ragozom ezt tovább mivel olyan makacs mint az öszvér és napokig civakodhatnánk ezen. Egyszer úgy is belefogom verni a fejébe és én fogok nevetni a végén és kijelenthetem majd, hogy én megmondtam! De ez valószínűleg még odébb van, mivel meg kell puhítanom addig.

-Én is csináltam olyat amit nem szabadott volna és nem szeretnék róla beszélni.- Nah igen! Rossz emlékek fűződnek régi korszakomhoz. Nem szoktam beszélni senkinek sem arról, mert felkavar és elszomorít akár csak most is ám mikor megpillantom erősen próbálkozó ábrázatát megfeledkezem az érzésről és hátrálok, hogy el ne vehesse ami kell neki.
Hirtelen nekitol a falnak. Gondolhattam volna, hogy kihasználja „férfi” erejét. Szapora lélegzet, hevesen kalimpáló szív. Ilyen tüneteket okoz nekem Jeremy és nem akarom elhinni, hogy miért pont ő... Megpróbálom eltolni, de kezeimben nincs erő, csak mellkasán nyugszik egyik, míg tehetetlenül lógatom le. Érzem hatalmas tenyerét ahogy derekamhoz simul, s ezzel magához vonja vékony testem. Olyan szemét dolog tőle, hogy így akarja megszerezni a cigijét. Fehér arcom rózsássá válik zavaromtól.

-Per..-sze folytattam volna mikor ajkaink összeérve csókot váltanak. Üres kezem hátára tapasztom, s ujjaim finoman marnak bele. Hülye vagyok mert boldogságot érzek. Pillangókat gyomromban, s mintha megállna egy pillanatra az idő. Hosszas csókja után értetlenül pillantok a barna szemekre, de hamar észbe kapok. Nem hallgathatok a szívemre mert nem akarom, hogy „bántson”, mély levegőt veszek és kezem szorongatott papírdobozt mellkasának nyomom.

-Tessék, megszerezted!- Ha megfogja meg, ha nem hát a földön landol. Nem érdekel kibújok és elindulok a terem másik felében lévő táskámért.

Úgy imádom másokat abban a hitben ringatni, hogy lemondtam arról amit akarok. Ilyenkor elégedetten vigyorogva hiszik azt, hogy megnyerték a csatát. Hát nem. Magamban forralom kis tervem. A végkimenetel mindig az, hogy elérem a célom, most sem lesz ez máshogy.. Sokszor mondják ne igyak előre a medve bőrére, de Istenem, ha egyszer ilyen téren mázlim van? Nah jó abba hagyom, mert lehet most olyanba botlottam akit nem egyszerű megtörni, sőt lehet, hogy sosem fogom, de jó ég. Hallom én magam? Nem, mivel csak gondolataim játszadoznak... De akkor is. Úgy „beszélek” mintha ez valami eget rengető komolyságú dolog lenne közben meg csak teremnek a házirendje. Azt hiszem túlságosan is komolyan veszem ezt a dolgot, kissé már nevetséges, csak egyszerűen zavar, hogy azt hiszi bármit megtehet. Hát nem, majd én megakadályozom ebben! Várjunk, ez miért és az én dolgom lenne? Összezavar, vagy én saját magam. Lehet egyszerűbb lenne, ha nem találkoznánk..., muszáj. A tánc megköveteli, hogy kibírjuk egymást kérdés melyikünknek nagyobb szenvedés. Nekem, hogy eltűrjem nemtörődömségét, vagy neki, hogy kibírja hárpiáskodásom.
Mikor kitérünk arra, hogy milyen vagyok nagyot nyelek. Nem értem miért nem szakadunk le a témáról. Próbálom lezárni magamban a múltam a rossz emlékeket, de hogy tegyem ha ez a kis ficsúr vájkálódik. Vagyis.. nem az ő hibája, idegességemben én mondtam amit mondtam, de én azzal lezártnak is nyilvánítottam a dolgot, de ő csak folytatja ezzel kapcsolatban.
-Elég, most ez nem téma!- Vágok szavába kissé ingerülten. Elég, mély levegő! Az ember nem menekülhet a múlt elől csak nehéz szembenézni vele. Bár azt mondják sokan felejtsük el ami volt koncentráljunk a jelenre és álmodjunk a jövőről. Hát ha ez olyan egyszerű lenne.
Egyik pillanatban még csak lépkedem a teremben össze vissza a másikban meg a falnak vagyok szorítva. Nem fáj, csak zavar. Nem tudom hova tegyem a vele kapcsolatos érzéseim. Egyszer azt kívánom bár ne lenne semmi közöm hozzá máskor meg mintha az lenne a legfontosabb, hogy lássam őt. Úgy érzem mintha egy alsós kislány lennék aki beleszeretett a felsős rossz fiúba. Értelmetlen egyoldalú vonzalom mely az egyik fél részéről vicc a másiknak pedig szenvedés.
Ahogy érzem ajkait az enyémhez érve magával ragad a hév, s nem ellenkezve csókolom őt. Egy pillanatra elhiszem, hogy ez talán igaz és nem csak kihasználja gyengeségem, de be kell látnom, hogy ez nem lehetséges. Zavarodott elmével szakadok el tőle cigijét mellkasára nyomva. A táskám felé megyek, már majdnem, hogy rohanni szándékoznék mikor utánam nyúl és visszahúz magához. Egy cseppet sem tetszik, hogy nem érti nem akarok játékszer lenni.
-A maradék büszkeségemet megmentve távozom..vagyis távoznék, ha hagynád!- Jelentem ki kissé ingerült hangnemben. Szememben gyűlik „valami”..jajj ne csak ezt ne! Most nem bőghetem el magam, ez nem ér ennyit.
-Gondolom sok lánynál ez a technikád. Belenézel a szemükbe és megcsókolod őket... Csak, hogy én nem akarom a többiek táborát erősíteni és egy pillanatra sem olyan lenni mint ők. Szóval nyugi nem zargatlak a hülye szabályaimmal és nem veszem el a cigidet amitől hozzá tenném bűzlik a terem! Feltételezem, hogy most idiótának tartasz, nem érdekel, és az sem, hogy táncolni jöttünk ide.- A szavak csak úgy kiszakadnak hangszálaim közül, s a mondat végére egy-két krokodil könny is végig szalad arcomon.

Örülök, hogy nem erőlteti a témát és lezárhattuk. Nem szeretem feszegetni a múltat. Kemény reakciómból szerintem rá is jött, hogy hanyagoljuk most ezt. Meg később is. Mindig! Senkinek nem kell tudnia azt amit megtettem és amit majdnem. Szüleim sem tudnak a történtekről, csak azt, hogy kicsit megváltoztam. Amint tudtam felejteni lettem hirtelen megint az a vidám, kedves lányuk aki voltam. Olyan aki mindent betart. Aki nem marad ki későn és aki a suliban roskad, utána pedig tanul. Nem teszek semmi olyat amivel egy perce is felidézhetem, hogy milyen az amikor elszalad az emberrel a ló és korlátok nélkül cselekszik. Ez van sajnos! Valaki tudja kontrollálni magát, másik pedig nem. Én csak akkor tudom megtenni, ha szigorú szabályok közt élek. Talán ezért is örültem meg annak, hogy Jeremyvel kell táncolnom. Ő olyan laza, nem érdeklik a szabályok...ezek a hülye semmit érő szabályok. Mellette olyan könnyednek érzem magam, s közben még is benne vagyok egy kiszabott keretbe amit nem lépek át. Minden olyat tökéletes, leszámítva a makacsságát azt a sanda mosolyát és...nah jó egyáltalán nem tökéletes és még is mennyire élvezem. Megmosolyogtat és örülök, hogy más. Nem begyöpösödött stréber akik rám szoktak akaszkodni. Könnyedén vesz mindent és észre sem vesz. Persze nem szó szerint. Csak nem tekint rám „munkatársnál” többként. Ez valahol jó, valahol nem. Isten tudja miért vonz komisz mosolya és, és.. áhh nem érdekes. Egyfolytában túráztatom az agyam a semmin. Egyfolytában azon vagyok, hogy csillapítsam a bennem kavargó lángot. Nem akarok semmi érintésnek se semmi másnak bármit is tulajdonítani. Ezek mind csel részei. Mind azért van, hogy visszaszolgáltassam ami az övé. Hátam érinti a hideg falat ahogy neki tol én pedig pirulva nézek mindenfele csak a szemébe nem. Félek attól, ha ránézek elgyengülök és ledönti a falat amit próbálok felállítani az érzéseim és közé. De nem megy. Közel von magához és csókot lehel ajkaimra. Úgy érzem összedőlök akár egy kártyavár. A gondosan elkészített erőd omladozni kezd végül porrá válva a szél világ körüli útra viszi. Miért hiszem azt, hogy ez lehet valóság? Hogy megtörténhet velem, hogy aki rabló módjára ellopja szívem, az felajánlja kárpótlásként az övét? Nem! Ez nem lehetséges zavarodottan rohanok el, de megállít és visszahúz magához. Miért kell megnehezíteni? Ha hagyna elmenni akkor haza rohanok, lehet jól kisírom magam és holnapra lenyugodom és elfelejtem ami történt. De így? Így olyan álmokat ébreszt fel bennem amiknek nem merek hinni.
-Miért nem?- Miért nem hagyja, hogy elszaladjak? Ohh...igen. Próba van. De neki most van kedve táncikálni? Nekem nincs, NAGYON nincs! Ahogy ismét derekamon nyugszik keze összerezzenek, de még is dühös vagyok így amit csak jön torkom nem kicsi haraggal fűszerezve robban ki. Csöndben hallgat végig én pedig mondandóm végére elsírom magam. Gyenge vagyok.. mint egy rongybaba, ha nem tartanak szétcsúszok és földre esek. Szavai akár millió tűszúrás testembe, úgy fáj. Igaza van. Nem ismerem és csak ítélkezem. Csak elakarom hinni, hogy mindenkivel ezt teszi és még véletlenül sem akarom magam olyannak látni aki esetleg felkelthette az érdeklődését. Tekintete komor én pedig abba hagyva a gyerekes sírást szipogva pillantok rá. Eltávolodik tőlem. Tehetetlenül nyúlok reflexből de nem érek hozzá.
-Én...én sajnálom!- Nem tudom mit mondhatnék, elszúrtam. Nem kicsit, hanem nagyon-nagyon! Az egyetlen embert eltoltam magamtól és megsértettem akivel mostanában önfeledt jól érzem magam.
-Nem akartalak megbántani, nem tudtam mit beszélek... csak- leviszem a hangsúlyt. -Beléd szerettem.- Motyogom egész halkan, talán meg sem hallotta, lehet igen. Fogalmam sincs változtat e ez valamin, mindenesetre leszegett fejjel fordulok sarkon és indulok el az ajtó irányába.

-Nem tudok táncolni...- Vetem oda. Ma nem tudok egy normális mozdulatot megtenni. Nem bírok a közös koreográfiánkon agyalni. Lehet az lenne a legjobb, ha feladnám és megmondom keressen nálam ügyesebb táncost, mert én alkalmatlan vagyok a feladatra.
Fránya tánc, nem fránya én. Teljesen be vagyok kattanva. Már azt szidom ami az életem? Ami olyan nekem mint a levegő? Ha nem táncolnék ki lennék?-valószínűleg egy átlagos ember. De így nem. Sosem voltam jó a szavakban, nem mindig tudtam kifejezni magam, márpedig mindenkinek szüksége van arra, hogy megértsék azt amit képvisel. Én inkább eltáncolom ami a fejemben zajlik, mint sem elmeséljem rímes, cirádás mondatokkal, mert az úgy sem menne. Ha mérges vagyok akkor viszont pörög a nyelvem, mintha muszáj lenne. Le nem állok, s belülről még turbózom és idegesítem magam. És BUMM...volt Mich, nincs Mich – felrobbanok. Most még nem jutottam el odáig, hogy haragomtól bőszen kiömöljön belőlem a láva, de közel voltam hozzá. Azt sem tudtam hirtelen mit beszélek, csak mondtam és mondtam minden hülyeséget Jeremy fejéhez vágva. Így akarok a barátja lenni? Így akarok bárkije is lenni, hogy leordítom és vádaskodom, elítélem pedig nem is ismerem? Megismerni akarom nem pedig félre hallucinálni vele kapcsolatban. Nem kérdezek tőle semmit, csak elgondolkozom azon vajon mit gondolhat. Leszidom olyanért ami talán nem igaz csak az én agyszüleményem. Hülye vagyok. Mindig is az voltam mikor szerelmes lettem...... utálom ezt az érzést!
Mikor rájövök mekkora hibát követtem el azzal, hogy nem fogtam be a szám már késő. Tekintete komollyá válik, letörlődött arcáról a mosoly. Bocsánatot kérek, de látom rajta nem igazán érdekli. És, hogy őszinte legyek ezek után teljesen megértem, hogy nem akar „foglalkozni” velem. Elindul a cucca felé én pedig halkan nyögöm ki, hogy belé szerettem. Nem is értem minek erőlködöm, olyan halk volt talán el sem jutott a füléig, s ha még is mit kezd az infóval? Semmit. Sarkon fordulok és elindulok a táskám felé, majd mikor azt felkaptam az ajtó felé fordulok és már nyúlok is a kilincs felé, mikor visszaránt és karjai közé zár. Szorosan ölel magához én pedig csak nézek ki a fejemből. Mit csinál? Szívem ismét akkorákat ver mint mikor a falnál voltunk. De ez most más. Most valamiért elhiszem, hogy ez igaz lehet... Kezemből kicsúszik a táska, s koppanva földet éri. Mindkét kezem hátára kúszik, s végig simítva bújok a lehető legközelebb hozzá.
-Ez nem játék, igaz?- Rebegem félve, s felnézek rá.

Csókja édes, érintése lágy, mosolya derítő. Gondolatok negatívak, kesze-kuszák és savanyúak. Az ember nem mindig tud a szívére hallgatni bármennyire is szeretne. Ám az észre való hagyatkozás sem jó megoldás, mert nem lehet biztos csak az biztos amire két fülünkkel választ kapunk. Nem kérdeztem miért, csak elképzeltem gondolatait. Eltoltam magamtól és idegesen vádaskodtam. Elítéltem azért mert nem jó kisfiús a megjelenése, mert nem „szófogadó”. De miért is lenne az? Hisz ki vagyok én, hogy parancsolgassak bárkinek is. Arról ne is beszéljünk, hogy ő az idősebb.... Teljesen bolondot csináltam magamból mikor bármit is elakartam érni keménykedéssel nála. De, ha már a barátságot elrontottam ami talán ki sem alakulhatott volna, de a normális partneri viszonyt is jó magasra hajítottam. Jövök a butaságaimmal, hogy nem tudok táncolni.... Ha nem tudnék nem lennék itt. Úgy kellett nekem ez az esély mint rabnak a falat kenyér. Olyan ritkán talál az ember ilyen jó táncost maga mellé! És lássuk be, szerintem nagyon jó duót tudnánk összehozni. Úgy vártam a mai próbát. Úgy vártam, hogy a dög melegből végre beszabaduljak ide és most tessék mi van. Se tánc, se jó hangulat. Annyi mindent találtam ki, lépéseket melyeket sokáig gyakoroltam a tükör előtt roskadva, olyanokat amik hasznosíthatók lennének. De most nem hogy táncolni, de semmihez sincs kedvem csak elrohanni és beburkolózni a szobámba, magamra húzni a takarót és zenét hallgatni egy plüss állatot szorongatva.... Gyerekes tudom, de ez legalább megnyugtat.

Reakcióját egy könnyed vállvonással intézem el. Olyan hülyén érzem magam. Nem akarom elhinni, hogy csak én vagyok a hibás. Pedig így van. Sokkal egyszerűbb lett volna, ha azt mondja csak azért csókolt meg mert kellett neki a cigije, de így? Így nem tudom mitévő legyek. Csak szimplán elmegy mellettem nem is figyel arra, hogy mit mondok neki. Mentségemül szolgál vagy sem, de kicsúszik számból viselkedésem megmagyarázó tényezője. Nem mintha sokat számítana hisz olyan halkan hagyta el számat a két szó, hogy talán csak én tudom, hogy kimondtam. Elindulok az ajtóhoz minek kilincsét már majdnem lenyomom mikor erős keze vissza húz és karjai közé zár. Értetlenül pislogok, nem számítottam ekkora fordulatra. Nem is haragszik? Mert ugye aki utálja a másikat az nem öleli magához. Valamiért most elhiszem, hogy az a csók igaz volt és csak én képzelődtem hülyeségeket. Kezeim hátán simítanak végig, hogy még jobban hozzátudjam szorítani magam. Mikor kijelenti, hogy ez nem játék arcom apró pírba szökik, s számsarka mosolyra gördül.
-Megtudnám szokni, hogy ölelgetsz..- motyogom csillogó szemekkel. Hát még is minden jó, ha vége jó...