Éééés buli van! Mi lehetne ennél jobb? Egy igazi buli állat vagyok... legalábbis a barátaim szerint. Viszont furcsa, hogy pont engem neveztek el ezzel a kedves jelzővel, mivel én sosem iszom le magam részegre, sőt pár alkoholos koktélnél, vagy egyéb más italnál nem is iszok többet, sőt volt már olyan buli is, ahol egyáltalán nem ittam. Nem díjazom a részegséget, elvégre anélkül is lehet élvezni egy bulit. Meg amikor az ember részeg, akkor nem is önmagát mutatja. Teljesen kifordul önmagából - tisztelet a kivételnek -, és ez szerintem gáz, de hát ízlések és pofonok. A mai napi buliba a barátnőmmel, Effyvel érkeztem. Anyira jól kijövünk egymással. Imádom. Felszabadult mellette, és emiatt egy kicsit őrült is, de hát mindenkinek vannak rossz tulajdonságai, nem? Igazából sokan ezt a kis őrültségemet jó tulajdonságnak nevezik, mivel ilyenkor rengeteg nevetek, és tényleg élvezem az életemet. Nem foglalkozom a gondjaimmal.
Körülbelül 10 perce lehettünk már itt, amikor egy férfi bejelentette, hogy a táncolni vágyók nyugodtan megmutathatják a tehetségüket a színpadon is. Nos ki nem szeretne a középpontban lenni? Rögtön kaptam az alkalmon, és szinte ugrálni kezdtem.
- Jézusom Effy mennünk kell! - rángattam barátnőm karját.
Igazán bennem volt a táncolhatnék. A vérem már a zene ritmusára terjengett a testemben, és minden egyes kis porcikám alig várta, hogy végre megmozduljon. Imádtam táncolni, ezért is jelentkeztem ebbe a suliba. Szerencsémre Effy is, és ennek kimondottan örültem. Nem vártam meg a válaszát egyszerűen, csak elkezdtem húzni a színpad felé. Remélem, hogy Ő is benne van ebben az egészben, mivel nem akarok egyedül táncolni. Természetesen már egy-két bátor ember felmerészkedett a színpadra, de akkor is. Ha már Effyvel jöttem, vele is táncoljak, nem? Viszont nem szerettem kényszeríteni az embereket, ezért lelassítottam. A színpad már csak pár lépésnyire volt tőlünk.
- Na benne vagy? - kérdeztem hatalmas mosollyal az arcomon, és kiskutyaszemekkel néztem rá.
Annyira reménykedtem abban, hogy igent mond. Persze, ha nemet mond akkor is táncolunk, csak annyi, hogy nem a színpadon. Bár kétlem, hogy egy remek táncosnak lámpaláza lenne a színpadon. Meg hát az emberek sem voltak ismeretlenek mivel az ittlévők 90%-a az iskolánk tanulója, szóval nem is volt mitől félni. Egy igazán pörgős zene ment. Ez volt az én világom. Jobban mondva a mi világunk. Barátnőm keze, még mindig az én kezemben volt. Nem akartam elengedni, csak a válasza után. Feszülten figyeltem minden arcvonását, hogy ki tudjam venni belőlük, mi is lesz a válasz. Jobb kezemet a hátam mögé tettem, és keresztbe raktam az ujjaimat. Kérlek, Effy mond hogy feljössz... kérlek! Reménykedtem magamban, majd rázni kezdtem a lábamat.

Annyira izgatott voltam! Már napok óta vártam ezt a bulit. Végre táncolni akartam. Élveztem, hogy végre úgy is táncolhatok az emberekkel, hogy nem órán vagyunk. Az iskolán kívül nem túl sokat jrok el, ezért szinte esélyem sincs belebotlani egy-két ismerős arcba. Viszont itt rengeteg van. Amikor ideérkeztünk meg sem fordult a fejemben, hogy én a mai napon a színpadon fogok táncolni, de mindenesetre nagyon tetszett ez a szituáció. Élveztem.
Kicsit sajnáltam Effyt mivel elég durván húztam a színpad felé. Sok volt bennem az adrenalin, és a vágy. Ilyenkor elég gyakran kezelhetetlen vagyok. Persze, ha észreveszem magam, akkor javítok a helyzeten, és visszatérek eredeti testembe, ha lehet ezt így mondani. Feszülten figyeltem minden apró kis megmoccanását, majd egyszer csak kinyílt a szája, és meghallottam azokat a szavakat, amiket akartam. Majdnem visítottam. Annyira örültem, hogy belement. Imádom megmutatni a tehetségemet, és erre minden lehetőséget kihasználok. Ez is egy ilyen lehetőség volt, és szerencsére nem kell kihagynom. Szupi!
- Így van! Mutassuk meg mit is hívnak táncnak! - mosolyogtam rá.
Immár Effy vette át a vezetést, és Ő húzott fel a színpadra. Táncolni kezdtem, és azt a rengeteg arcot néztem. Voltak, akik a színpadon állókat kémlelték, miközben gyengéden hullámoztak a zene ritmusára, de voltak, akik teljesen el voltak foglalva egymással, de ezt inkább nem részletezem.
- Mit szólnál, ha kimennénk a színpad elejére, és tényleg megmutatnánk, amit tudunk. - mosolyogtam rá, miközben bevetettem az egyik kedvenc tánclépésemet.
Az emberek mellőlünk olykor fogytak, és olykor szaporodtak. Valaki már két perc után feladta. Bele akartam csapni a lecsóba, és nem "ringatózni" a színpadon. Ha már feljöttünk ide mutassuk meg, hogy miért volt bátorságunk. Nagyon "bírtam" az olyan emberket, akik feljöttek a színpadra akkora pofával, hogy alig fértél el mellette, és közben egy nagy semmi volt. Ezektől az emberektől kiráz a hideg! Nem szeretem, ha valaki ok nélkül nagyképű, mivel szerintem, ha jó vagy valamiben nem kell felvágnod ezzel. Olykor a szerénységgel többre megy az ember, de ez sokaknak nem jut el a tudatáig. Én meg vagyok elégedve a tánctudásommal, persze még mindig van mit javítani rajta, de azért nem vagyok olyan rossz, de mégsem vágok fel vele. Az egyik tanárom ezt különösen értékeli. Reméltem, hogy Effy a nemrég tett ajánlatomba is belemegy. Meg akartam mutatni magamból mindent. Elvégre ezért vagyok itt ebben az iskolában.

Bocsi a rövidsége miatt. :$

Sosem hittem volna, hogy egyszer ennyire boldog leszek egy iskolai party-n, mint most. Igazából a tánc mindig boldoggá tett. Folyton eszembe jutottak a régi idők. A régi idők, amikor anya még élt. Amikor együtt táncoltunk. Amikor közösen bontottuk ki a karácsonyfa alatt lévő, gondosan becsomagolt ajándékokat. Amikor egyszerre fújtuk el a tortán a gyertyát. Egy szóval mindent. Anya halála után, amikor apa megmutatta a táncos videókat anyáról képtelen voltam sírás nélkül táncolni. Ez körülbelül egy évig volt így. Ha elmentünk egy buliba, akkor sem táncoltam. Nem voltam rá képes. Amikor berángattak a tánctérre, öt perc után sírva rohantam ki. Apán kívül senki sem értette, hogy miért. Soha nem beszélte a táncról. Aztán egyszer, csak megtört a jég. Egy iskolai előadáson a színpadon táncoltam, és nem sírtam, sőt mosolyogtam. Apa azt mondta a fellépés után, hogy anya most biztos büszke lenne rám. Láttam a könnyeket a szemében, de én erősen tartottam magamat, és csak mosolyogtam. Mára már ez az érzés elmúlt, és most is itt állok a színpad elején, ugyanúgy táncolok mint a többi táncos, és mosolygok. Őszintén mosolygok, és tényleg élvezem ezt az egészet. Nem tudom mennyi ideje táncoltunk már akkor, amikor Effy felajánlotta, hogy menjünk le egy kicsit inni. Ennek kimondottan örültem, mivel szomjas is voltam, meg a következő szám irtó lassú volt. Szerettem lassúzni, de csak egy pár bizonyos emberrel. Meg hát a helyszín sem volt épp olyan, ahol lassúzni szeretnék. Túlságosan fel voltam pörögve.
- Oké menjünk. - mosolyogtam Effyre, majd óvatosan lesétáltunk a színpadról, és a bárpult felé vettük az irányt.
- Ez eszméletlen jó volt. - pattantam le egy székre, majd kikértem egy számomra szimpatikus italt.
Amíg az italomra vártam a színpad felé fordultam.
- Miért kezdtél el táncolni? - kérdeztem Effytől, de nem fordultam felé. A lassúzó alakokat néztem, ahogy békésen lépkednek körbe-körbe, majd olykor-olykor beszúrnak egy-két pörgést, hogy ne legyen olyan unalmas a tánc. Mindig is jobban szerettem a pörgős zenéket, amikre tényleg lehetett táncolni, és nem csak lépkedni, viszont sosem szóltam le a lassú táncokat. Legalábbis hangosan nem, csak magamban.
A pultos megveregette a vállam jelezve, hogy itt az italom. Megfordultam, majd Effyre néztem, és vártam a válaszát. Tényleg érdekelt, hogy mi is az az ok, amiért elkezdett táncolni.