Megtörtént már veled is, hogy megálmodtál egy emléket? Jobban mondva, gondolatban, újra átélted ezáltal? Velem nem egyszer. Éjjel egy számomra igen kedves emlék elevenedett meg előttem, amely - akkor - sikeresen megváltoztatta az életem.
Magamon kívül évekkel ezelőtt elhunyt édesanyám alakította a főszerepet. Még mindig érzem, ahogyan ujjaival gyengéden, és szeretetteljesen végigsimít az arcomon, miközben édesdeden rám mosolyog, majd mutatóujjával megpöcköli az orrom hegyét. Mindig így tett, a szokása volt - kedves, szeretettel teli szokás. Tekintetét rajtam nyugtatva figyelmesen hallgatott, tenyerébe rejtette apró kézfejemet, hogy valamelyest megnyugtasson. Hét éves voltam. A legtöbb kislánynak abban a korban az jelenti a legnagyobb problémát, hogy nem kapja meg a sellőnek álcázott Barbie babát, de nekem teljesen más gondjaim voltak. A szereplés már akkoriban is az életemmel vált egyenlővé. Igazi kis díva voltam, aki elvárta, hogy figyeljenek rá. A szüleimnek, és a bátyámnak soha sem volt nyugta tőlem, sürögtem-forogtam körülöttük, miközben féltőn dédelgetett álmaimról csacsogtam nekik. Gyermekkoromtól kezdve híres, és neves színésznőként láttam magam egy több ezer fős közönséggel körbevett színpadon, és ettől a tervemtől senki, és semmi sem tántoríthatott el.
Éppen az általános iskolai előadásról panaszkodtam anyának, legörbített ajakkal, könnyel teli szemekkel. Szerettem volna megkapni a hercegnő szerepét, egyáltalán elképzelni nem tudtam, hogy más játssza helyettem a főszerepet. Anyám hiába bizonygatta, hogy nincs kis szerep, csak kis színészek, én váltig állítottam, hogy még a hercegnő jelmezt is centiméterről centiméterre rám tervezték, így más kislányokon nem is mutatna jól. Édesanyám csupán mosolygott, végigsimított kiengedett hajtincseimen, majd ennyit mondott:
- Kicsim, számomra mindig is te leszel a világ egyetlen egy hercegnője!
Kipirulva pislogtam rá, majd egyetlen mozdulattal magam alá gyűrtem a Disney mintás takarómat, és anyám nyakába vetettem magam.