10 éves lehettem amikor megkaptam életem első gyönyörűségét. A fényképezőgépet amivel több ezer képet lőttem el, és ami miatt kitűztem a célt magam elé, hogy fényképész leszek, éppúgy mint a szobám egyik falára képeimet. Pár évvel később kaptam egy komolyabb gépet és belevetettem magamat a fényképezés rejtelmeibe. A családom, édesapám kivételével támogat ebben a mai napig; Ő azt mondja ez nem rendes szakma és nem fogok belőle megélni. Úgy gondolja erre előbb-utóbb én is ráfogok jönni és akkor majd átveszem az építészettel foglalkozó, igen jól jövedelmező cégét. Hihetetlenül makacs vagyok, csakúgy, mint ő. Egyikünk sem enged, amire nemrég majdnem rá is ment az egyébként egész jó apa-fia kapcsolatunk. Muszáj volt azt mondanom neki, hogy a kettőt képes vagyok egyszerre csinálni, így legalább a kecske is jól lakott és a káposzta is megmaradt. Középiskolában már én voltam a "fotós srác" akit mindenki felkeresett, ha szeretett volna magáról egy jó képet. Nem sokkal később rájöttem, ha már akkora népszerűségnek örvend a dolog-egy barátom jóvoltából aki készített nekem egy weblapot-, hogy több várossal arrébb lakók is megkerestek akár pénzt is kérhetnék érte. Nem akartam senkit lehúzni és profi sem voltam még, így csak jelképes összegeket kértem el, de abban az időben ez is elég volt ahhoz, hogy apám orra alá dörgöljem és jól érezzem magam tőle. A "karrierem" a gimi utolsó évében hanyatlásnak indult a felvételik miatt, ráadásul azzal a sráccal is összekaptam aki az oldalamat indította, ő pedig fogta magát, és egyszerűen törölte. Mikor az első iskolától megkaptam az értesítést, hogy nagyon sajnálják, de nem feleltem meg a követelményeknek egy kicsit elszontyolodtam és elgondolkoztam azon, amit apám mondott, de a makacsság nyert, és tovább hajtottam a célom felé. Meg lett az eredménye; felvettek egy elég nívós egyetemre, ahova még mindig járok, és amit még jobban megszerettem, amikor kiderült, hogy ugyanide fog járni Ronnie is. A lány akivel egy nyaralás alkalmával összefutottam, vagy inkább jobb szó a bele rohantam... Szokásos délelőtti futásom közepette túlzottan is beleéltem magam az elmémben újra és újra lejátszódó veszekedésbe, ami az apám és köztem zajlott; talán így nem vettem észre a lányt, aki éppen a vízbe tartott. Nekirohantam és mind a ketten a homokban kötöttünk ki. Ugyanaz volt az első reakciónk: eszméletlen röhögés. Szerintem beletelt pár percbe míg fel tudtunk állni és meg tudtam szólalni. Sűrű bocsánatkérésből átment a beszélgetés kellemes csevejbe és egy másnapra megbeszélt találkába. Nagyon jól éreztük magunkat, és akkor sem szakadt meg a barátság, amikor hazatértünk a nyaralásból. Eleinte nem akartam tőle semmit, hiába adódott jó néhány alkalom amikor több is kialakulhatott volna köztünk barátságnál. Úgy éreztem ő más. Féltem, hogy elvesztem azt ami köztünk van, főleg, hogy akkor ő még nagyon fiatal is volt véleményem szerint. Ismertségünk alatt tovább mélyítettük kapcsolatunkat, majd pár hónappal ezelőtt elcsattant köztünk az első csók. Nem bírtam tovább megbirkózni a vággyal, hogy hozzáérjek. Most pedig azt hiszem alakul köztünk valami, de még nem mondtuk ki, nem "hivatalos", hogy együtt vagyunk Úgy. Nem szívesen használom azt a szót.