- rory! - nagyszerű. miért nem lehet megjegyezni, hogy én a beccát használom? a rory különben is férfi név. és miután mindenkinek elmondom, rájönnek, hogy a szüleim igazából fiút akartak. ez az álmuk később valóra is vált, de azért engem feltétlenül férfi névvel kellett büntetniük. de már megszoktam. végül is volt rá 20 évem. és összességében lehetne rosszabb is. mondjuk, ha jack lennék, az már elég gáz lenne. a rorynál csak azok jönnek rá, hogy tulajdonképpen nekem van egy férfi nevem is, akik néznek doctor who-t. sajnos elég sokan, de egy idő után már nem is érdekli az embert.
- mi az? - szólok hátra a sminkasztaltól. az embert már előadás előtt sem hagyják készülődni. ráadásul pont a hattyúk tava, és magamnak csinálom a sminkem. nehéz munka hattyúkirálynőt csinálnia magából az embernek. főleg azok után, hogy el is késett, és összesen tizenöt perce van az átöltözésre, hajra, és sminkre, miközben még valamelyik rendezőasszisztens is zaklatja.
- azt hittük soha nem érsz ide. mi történt? te is dugóba keveredtél? már majdnem beállítottuk helyetted allisont. ne, ne mondj semmit, mondom, hogy majdnem, csináld csak a sminked, mindjárt visszajövök... - azzal ki is viharzik az öltözőből, ott hagyva engem feldühödve, azon, hogy majdnem valaki mást állítottak be helyettem. megmondtam a tánctanáromnak is, hogy csak akkor nem leszek ma azon a színpadon, ha mindkét lábam eltörik, és meg is vakulok. ez pedig még nem történt meg, szóval ott leszek, és táncolni fogok. mégpedig nem is akárhogy.
- remek... - morgom a tükörnek, mikor már elkészültem a sminkkel. szörnyen áll ez a fehér szín nekem, de muszáj elviselnem még három estén keresztül. rengeteget szenvedtem, hogy megkapjam ezt a szerepet, és nem mondtam volna le róla csak azért, mert túl fehérre kell púderezni az arcomat. ráadásul kiskorom óta balettozok, megszokhattam volna már.
- szóval.. kész vagy? remek. gyere velem, elmondok mindent. a nézőtér már majdnem megtelelt a a szüleidet oda ültettük, ahová kérted, de az öcséd nincs itt, nem tudják hova tűnt. a kezdésig még tíz perc van, de fréderic szeretne mindenkinek szerencsét kívánni, és gondolom nyújtanod is kell még. nem mintha nem próbáltál volna egész nap, de... - már meg sem hallom erin további fecsegését. az elmúlt egy hónapban volt időm megszokni, hogy folyton olyan dolgokról beszél, amiről tulajdonképpen mindenki tud, de őt mindenkinél jobban érdekli. talán csak ezzel próbálja elterelni a figyelmemet arról, hogy rágörcsöljek az egészre. a legutóbbi alkalommal szörnyű vége lett annak, hogy én stresszeltem. konkrétan az egyik lábam törtem el. de szerencsére attól még táncolhatok.
fréderic bátorító szavaira sem igazán figyelek oda, hiszen minden előadás előtt ugyanazokat a dolgokat mondja el. és most nem izgulok. mert tudom, hogy ott van kint apám, és lilly is.
aztán már csak a színpad számít, a fények, a háttértáncosok, a zene. és magával ragad a tánc.