I
mádok mozogni. De gondolom ez egy táncostól el is várható, különben minek táncol? Bár tény, hogy a szomszédok hülyének néznek, amiért mondjuk hajnalban felkelek, hogy elmenjek futni, de nekem jól esik, mert valamiért feltölt egész napra. Mikor reggelente futok, csak egész napos próbák után tudnám azt mondani, hogy engem hagyjon békén mindenki, kidőlök, és alszok egy hónapig. Viszont cseles vagyok, és az órák után is elmegyek futni, így még este is el tudok menni akárhová, mégsem leszek fáradt. Ami azért elég fura, de legalább nem kell kávéznom.

Ma különösen fárasztó napom volt, de már csak azért sem merek kidőlni egy percre sem az ágyamra, mert akkor tuti elaludnék, így ledobom a próba cuccom a földre, ami egyből szét is szóródik, hogy legalább kétszer belerúgjon valamibe az ember, mert az tök jó. Magamhoz képest is villámgyorsan átöltözök futó cuccba, és csak azért sem pillantok az ágyamra. Megcsalom a futócipőmmel. Tragédia. A fürdőszobában azért egy kicsit több időt kell eltöltenem, mire leszedem magamról az egyébként is elmaszatolódott sminket, felkötöm a hajam, és még vagy hatszor ellenőrzöm, hogy minden úgy áll-e rajtam, ahogy szeretném. De azért nem vagyok hiú. Viszont ha az embertől elvárják, hogy nézzen ki valahogy, akkor jó, ha mindig úgy néz ki, ahogy elvárják. Bár ezt a mondatot én sem értettem teljesen, de attól még jól hangzott. Az elvárásoknak pedig lehet, hogy nem kellene megfelelni, de ha az ember maximalista, akkor is többet vár magától, amikor 123%-on teljesít.

Már csak egy dolgot kell megkeresnem, az pedig a telefonom. És ahogy a szobában járkálva nézelődök, hogy hol is rakhattam le, kis híján rálépek, mivel természetesen az is kiesett a táskámból, amikor ledobtam. De végre megvan minden, és elindulhatok. Nyújtásnak nekem már az is elég, mire leérek az emeletről, azon a hatezer lépcsőn. Fogalmam sincs miért kellett őket fele olyan magasra csinálni, mint egy normális lépcsőt. Így sokkal hamarabb elfárad az ember, és már a lépcsőfordulóban úgy liheg az ember, mint aki egy hónapja nem cigizett.

De legalább végre futok. Csak egy kis előkészület kellett hozzá. Imádom, amikor elindulok, és csak úgy suhan el mellettem az egész külváros, mintha autóban lennék. Bár az elég lassú autó lenne, de sebaj. Csak úgy rohan el mellettem az egész világ. Bár inkább én rohanok benne. Egyszer valakitől azt hallottam, hogy ha egy percet futsz, a dupláját kell legyalogolnod, hogy aztán újra fuss valamennyit. Azóta én is ezt csinálom, pont mint most. Még meg is állok egy pillanatra, mert valami zavarja a zenémet. Kiveszem a fülhallgatókat, és a hang irányába fordulok. Egy garázs. Még az ajtaja is nyitva van. Kellett nekem ilyen kíváncsi természetűnek születni... Muszáj odamennem. És nem is hiába vagyok ilyen kíváncsi, ismerős alak gitározik ott. - Ben? - bár hülyeség, hogy megkérdezem, úgysem hallja, de mégis mosolyra húzódik a szám, ahogy meglátom. Ez ő.

M
ikor apám közölte, hogy vett nekem egy lakást, nem kicsit akadtam ki. Mert oké, hogy az emberek szoktak lakást kapni, mikor végeznek a gimiben, meg ilyenek, de mivel én nem mondtam neki soha, meglepődtem, hogy gondolatolvasó is lett az alatt az idő alatt, hogy a rendőrségnél dolgozik. Igazából büszke vagyok rá, bármennyit is piszkáltak a miatt, hogy rendőr az apám. Velem is csak akkor szigorú, ha rajta van az egyenruha, és bilincsben vezetnek elé. De ilyen még nem volt szerencsére. Akkor meg is ölne. Apaként azonban ugyanolyan szórakozott, mint én. Fiatal korában imádott bulizni a haverjaival, és még most is mindig összeülnek a kollégáival. Szóval tudom kitől örököltem ezt a hiperaktívságot.

Futás közben bizony sikerült felfedeznem Ben-t. Bár fogalmam sincs mit keres egy külvárosi garázsban, de mivel éppen gitározott, és énekelt, gondolom próbált. Imádom a hangját. Bár elég sok mindenkivel vagyok így, mivel énekből soha nem voltam egy nagy tehetség. A tánc mindig is jobban vonzott, és abban sikeresebb is vagyok. Bár elvileg túl vékony vagyok. De balettben nincs olyan, hogy túl vékony.

- Szia - mondom vigyorogva, mikor kapok tőle egy puszit. Valahogy mindig ilyenkor jut eszembe, hogy mennyire szeretem azokat a pasikat, akik énekelnek, tudnak gitározni is, és raszták. Mivel Bennek háromból három pipája van, nem csoda, ha úgy vigyorgok, mint aki megőrült. Érdemes lenne mondjuk abbahagynom, mert már fáj az arcom.

- Nem akarok ám zavarni... De ha tényleg nem jönnek, akkor maradok - jegyzem meg egy vigyorral. Már megint. Tényleg abba kéne hagynom, mert a végén még Ben is bolondnak néz, hogy a semmin vigyorgok. De legalább jó kedvem van. Az emósok örülnének nekem. - De miért nem szólnak? Az tök bunkóság... - mondom körbenézve - Hűű, itt nagyobb rend van, mint a szobámban - nevetve ránézek. Vajon ő takarított ki?

- A víz az tökéletes lesz - mondom halkan nevetve - Korán van még alkoholizálni - vigyorogva leülök, még mindig körbe nézelődve. Kicsit megszeppenve érzem magam, mikor ennyi hangszer között vagyok, mivel én egyiken sem tudok játszani. Illetve zongorázni tudok, de azt is már évek óta abbahagytam, lehet, hogy már semmit nem tudnék lejátszani rajta.

- Azért nem is volt az olyan régen.. - halkan nevetve végigpillantok magamon. Azért nem mondanám, hogy gyönyörű vagyok, így smink nélkül, ráadásul futó cuccban, meg teljesen kipirosodva a futástól, de még tükörben sem láttam magam, szóval talán igaza van. - De te sem panaszkodhatsz, még mindig szexi vagy - mondom vigyorogva, aztán az ajkamba harapok. Régen voltam vele kettesben.

B
enhez mindig is valami különleges kapocs fűzött. Fogalmam sincs mikor alakult ki, de egyértelműen ott volt. És ezzel nincs is semmi gond, nem tudom mi lenne velem nélküle. Néha olyan, mintha a bátyám lenne, utána meg mintha a barátom lenne, bár ezt így soha nem mondtuk ki, de egyértelmű. Ha az embernek nincs semmi előítélete, akkor teljesen normálisnak látja ezt a kapcsolatot. Nekem legalábbis elég normálisnak tűnik, és most már úgy érzem nem lennék meg nélküle. Egyszerű.

Egy ideig elbűvölve figyelem, ahogy elszívja a cigit. Ez is egy iszonyat szexi jellemzője. A francba is vele, hogy ilyen szexi. Bár lehet, hogyha nem csak őt figyelném, akkor jobban járnék, és tudnék inni is. Rápillantok a vízre, amit kaptam, de valahogy ne köt le annyira, mint Bent figyelni, mégis inkább iszok egy kortyot. Hátha utána nem fogok annyira vigyorogni. Ebben persze teljesen feleslegesen reménykedek, hiszen ahogy visszapillantok rá, megint mosolyognom kell. Hihetetlen.

Félrebillentett fejjel figyelem, ahogy a próbáiról kezd beszélni, meg a bandáról. Az ilyen dolgai mindig érdekeltek, hiszen nekem soha nem volt bandám, nem játszottam gitáron, sem dobolni nem tudok, de még rendesen énekelni se. Legalábbis szerintem szörnyű hangom van. De nem mutatnám meg másnak, hogy ez ki is derüljön. - Ez mondjuk így logikus - mondom halkan nevetve. Mások pont akkor telefonálgatnak össze-vissza, ha nem érkezik meg a másik időre, meg hasonlók. Okos.

- Vagy csak megérezted, hogy felbukkanok, és szép renddel akartál várni, hogy rájöjjek, hogy otthon ki kellene takarítanom. De nem fogok.. - magyarázom vigyorogva. Örülnék neki, ha olyan lakótársam lenne, mint Ben. Kitakarítana helyettem is. Nem mintha én nem csinálnám, csak nem napi rendszerességgel, inkább hétvégenként csak. Nincs igazán időm arra, hogy most minden nap nekiálljak mosogatni - amit egyébként utálok -, vagy felmosni, és letörölgetni a port, helyre rakni a dolgokat, és összehajtogatni a ruhákat. Korán kelek, és későn érek haza, ráadásul olyan fáradtan, hogy nincs kedvem semmihez, csak aludni. De azt egy hónapig. Szörnyű.

- Jóó, talán tényleg egy kicsit régebben volt.. - mondom nevetve. Más esetben utálnám, hogy bökdösnek, de tőle valahogy mindig is jobban elviseltem. Főleg, hogy kapok utána puszit is. Azzal ki van egyenlítve minden galádság. - Mert el vagy tűnve mindig - megpróbálok szomorú arcot magamra erőltetni, de mivel mellette nem megy olyan jól, egyszerűen csak megbököm én is. - Most is a külvárosban talállak meg. El is rabolhattak volna, mire megtalállak - újabb vigyor jelenik meg az arcomon, és mivel az előbb megböktem, én is adok neki egy puszit. Az arcára. Egész közel a szájához. Hoppá.

M
it tehet az ember, amikor érzi, hogy jól kijönne valakivel, ha hivatalosan is kimondanák, hogy együtt vannak, mégsem tesznek semmit, mert egyszerűen nem tudnak, vagy csak nem akarnak belegondolni mi is lesz akkor, ha úgy döntenek, nekik mégsem elég a barátság. Pont az ilyen dolgok miatt nem hiszek a fiú-lány barátságban. Olyan egyáltalán nincsen. Valamelyik fél mindig többet akar. Aztán amikor nem jön össze neki, egyszerűen oda a tökéletes barátságnak. És mind a két fél sérül. Talán ezért nem akartam eddig Bennel kockáztatni. Mert mi van, ha rájövünk, hogy az úgy nem jó, és aztán már a barátság sem ugyanaz?

Ugyanakkor azt is mindig mondja mindenki, hogy ha nem próbálsz ki valamit, nem fogod tudni, hogy milyen is lett volna, ha akkor nem tétovázol, és bátran igent mondasz mindenre. Jó, nem feltétlenül biztos, hogy mindenre igent kell mondani, mert a végén Svájcban kötsz ki, "cirkuszi művésznőként". Szebben nem tudom mondani.. De miért gondolkozom ilyeneken? Úristen.. Tényleg kezd elmenni az eszem.

- És ha a haverjaid értek volna ide előbb, ők is kitakarítottak volna? - kérdezem vigyorogva, mert elég valószínűtlennek tartom, hogy egy csapat fiú hozzáfogjon takarítani. Inkább leülnek együtt focimeccset nézni, és hagyják a francba az összes takarítani valót, mert úgyis egy este alatt képesek ugyanolyan nagy kupit csinálni. Már csak az öcsém miatt is tudom.

Jól esik, ahogy közelebb húzódik hozzám, ugyanakkor feltámad bennem az az ismerős érzés, hogy én túl jól ismerem őt. Hiszen olyan régóta ismerjük egymást. Komolyan gondolja egyáltalán? Ha csak nem tanulok meg a gondolataiban olvasni, soha nem fogom megtudni.

- Azért nem mindig van ám igazad - megbököm közben, mert jól esik, hogy valaki elviseli, ha bökdösöm. Engem akkor sem szabadna, de Bennek valahogy ezt is megengedem. Különleges helyzetben van. - Csak most.

- Micsoda? - kérdezem nevetve. Remélem Ő is csak viccnek szánta, hogy nagyon könnyen meg lehet találni. - Annyi helyen szoktál járkálni, hogy nem lehet tudni, hogy hol is vagy, és folyton keresni kell, de soha nem vagy meg - mondom egy újabb bökés kíséretében. Mert megérdemli. A féloldalas mosoly miatt is megérdemelne egyet, mert tudja, hogy mennyire imádom, amikor így mosolyog, és hogy el is olvadok tőle. Lehet, hogy erre játszik a piszok.

- Szóval elrabolnál? - kérdezem halkan, és próbálok nem túlságosan az ajkaira koncentrálni, meg arra, hogy milyen közel van, de nem tudok másra gondolni, mikor az a helyzet, hogy tényleg olyan közel van, és tényleg meg akarom csókolni. Tényleg előjött a piszok oldala, és biztos vagyok benne, hogy direkt csinálja ezt velem. De olyan könnyen jön, hogy átkaroljam a nyakát, és visszacsókoljak, mintha ezer éve csinálnám.