Megfordultam, és a fejemre húztam a párnát. Utálom, hogy pont besüt az ablakon a nap, utálom, hogy pont ezt a szobát kellett laknom, utálom, hogy egyáltalán össze kellett cuccolnom bárkivel is, és utálom, hogy minden átkozott reggel fel kell kelnem. Hiába a fejemen a takar, fázom, görcs van a gyomromba, fáj a fejem, és éhes vagyok.  Egy hónap… ennyi ideig csöveztem sátorban, vagy valamelyik menedékotthonban, és még isten tudja hol, ahol valami kis meleg volt. Enni nem ettem rendesen, minek, a nélkül is megél az ember, hogy minden nap degeszre tömné magát, bár lehet egy kicsit lefogytam. Nem tudom, majd megnézem a tükörbe, hogy kiáll-e a bordám. Ha nem, akkor nincs baj. Akkor még éhezhetek. Hogy igazán nyomorultnak tűnjek, mikor megint Phoenix szeme elé kerülök.
Kinyitom a csapot, és hagyom, hogy a vízcseppek ott püföljék a bőröm, ahol érik. Nincs szép testem, apám gondoskodott róla. A hegek a hátamon a bőrszíj ajándékai, a karom meg mikor kitől kapott vágásokat. Kiálló szögek, vagy éppen a konyhapult, apámnak oly mindegy volt, részegen azt se látta volna, hogyha elvérzem. Dühös volt, mert anyám meghalt, dühös volt, mert megszülettem, és dühös volt, mert azzal hogy megszülettem, meghalt az anyám. És még azért is dühös volt, mert nem volt szíve megölni, mert valahol mélyen szeretett egy picurit. Egy egészen kicsit, csak olyan mélyen eltemette magában, hogy szinte el is felejtkezett róla.  Pedig én jó gyerek voltam, nem ittam, csak mikor már nagyon elegem volt, vagy ha a társaság megkívánta, nem drogoztam, nem dohányoztam - figyelitek, milyen választékos vagyok korán reggel? – nem jártam minden nap bulizni, igaz otthon se sokat voltam, és még a jegyeim is egész jók voltak. Mégse volt elég. Lehet a kacsagyűjteményem zavarta. Pedig még azt is elzártam, egy dobozban van mind, direkt nem pakoltam ki. Húsz év alatt nem tudtam rájönni, hogy miért nem voltam elég, hogy miért nem értette meg, hogy nekem is ugyanúgy fáj!
De minden este, miután kijózanodott eszébe jutott, rájött, mit tett, és újra inni kezdett. Örök körforgás, az ördög csapdája, vagy mi a fene, misztikus dolgokban nem vagyok jó. Bár lehet sátánistának kéne lennem. A hajam már megvan hozzá.
- Tristan, készen vagy már? – Kopogott be Max az ajtón, felidézve bennem az egy hónapja minden este rémálomként előbukkanó képet. Ugyan így kopogtam be én is Phoenixhez, ő pedig, egy szál törölközőben kiszambázott előttem. Hogy az istenbe ne vetettem volna á magam? Mikor erre vártam hónapokig, hogy a francba tarthattam volna vissza saját magam? Ha csokit látod, vagy kacsát, akkor se bírom fékezni magam, nem, hogy ha őt, egy szál törölközőbe… megcsókoltam, nem kellett volna. Hát leléptem. Egy hónapra. Figyeltem, ott voltam a nyomában, mégse tettem semmit.
- Tristan, ha nem válaszolsz kettő másodpercen belül, bemegyek. – Jah igen, válaszolni is kéne, meg mondjuk kimenni, meg nem is tudom… megkeresni Phoenixet. Meg magamat. Magamra csavarom a törölközőmet, kimegyek, és nem foglalkozom senkivel. Csak becsukom magam mögött a szobaajtót. Pedig lehetnék kedvesebb, igazán, befogadott, pedig még csak fizetni se tudok. Még enni is ad, ha szépen nézek. Remélem legalábbis. Lehet meg kellene neki köszönni. Veszek egy mély levegőt, elengedem a törölközőt, és lassú léptekkel visszaindulok a fürdő felé. Igen, határozottan meg kell köszönnöm.