Tulajdonképpen fogalmam sincs, mit csinálok itt, ebben a hatalmas embertömegben, ami magával sodor valahova, ahova nem is akarok eljutni. Tulajdonképpen fogalmam sincs, minek tettem egyáltalán be a lábam az iskolába, ha tíz perc múlva valószínűleg fejfájásra hivatkozva eltűnök innen. És most, kivételesen még valami igazságalapja is lenne, ugyanis a fejem mindjárt szétrobban, és ezen az üvöltő, vinnyogó, morajló tömeg egyáltalán nem segít. A sutyorgásuk még a fülhallgatóimból üvöltő Black Dahlia Murder számon is áthallatszik, így elég gyorsan feladom a harcot velük, és csak próbálom ignorálni azt az ezernyi hangot, ami visszhangzik a fejemben.
Aztán - valószínűleg a csengő hatására - a folyosó kiürül, én pedig egyedül maradok a közepén. Már most érzem, hogy a nevem mellett ma is csak a hiányzásjelző kis bigyók fognak megjelenni... De érdekelt ez engem bármikor is? Apuci pénzeli a sulit, pénzel engem, ezen kívül meg leszarja, mi van velem. Hogy miért? Mert egész nap a titkárnőjével hempereg valami hotelszobában. Hogy anyám mit csinál? Ugyanezt, csak ő a cég mosdójában... És elhiszitek, hogy ugyanannak a cégnek dolgoznak?
Igen, a szüleim szánalmasak. Még jó, hogy egyke gyerek vagyok és már rég a saját lábaimra álltam, különben szégyellnem kéne magam azért, amiért ilyen beteg családba születtem. De talán az életem nem ugyanilyen szétzilált, mint a családom?
Összerezzentem, mikor a telefon megcsörrent a zsebemben, jelezve, hogy valaki minden áron el akar érni. Elővettem a készüléket, majd vetettem egy reményteli pillantást a kijelzőre...
"Amanda hív"
Lemondóan sóhajtottam, majd kinyomtam a hívást, semmi kedvem nem volt vele beszélni. Attól még, hogy egyszer lefeküdtünk, nem lesz a barátnőm, ő ezt nem képes megérteni? Mondjuk az is tény, hogy a fenekén még ott van a tojáshéj, a tizenhat szerény évével még hisz a tündérmesékben és a szőke hercegben...
Felmorrantam, majd hátat fordítottam az osztályteremnek. Helyette inkább a lépcsőforduló felé vettem az irányt, ott felküszködtem magam az ablakpárkányra, ott helyezve kényelembe magam. Visszakapcsoltam a Black Dahlia Murder-t, majd elővettem a füzetem és elgondolkodtam valami dalszövegszerűségen a BC Groan-nak. A lemez befejezéséhez még egy dalra volt szükségünk, de nekem nem volt ötletem...
Elgondolkodva haraptam rá a toll végére, majd nekikezdtem a firkálásnak, hátha az értelmetlen szavak tömkelegéből sikerül valami értelmeset összehoznom.

TRISTAN - MUSIC - lesz jobb, csak várd ki

Firkálok és firkálok, az üres lap lassan megtelik szavakkal, amiket csak úgy ont a tollam. Mégis, ennek ellenére, nem érzem, hogy ez valami konkrét dolog lenne. Ha valamiben tényleg hatalmasak az elvárásaim, akkor a dalszövegeimben, nem elégszem meg akármivel, amit hoznak a gondolataim.
Értelmetlen szavak, egytől egyig különösebb jelentés nélkül, a világért nem akarnak mondatokba összeállni. Szitkozódva szántom végig a tollal a lapot, szinte érzem az ujjaim alatt, ahogy szakad a papír és az, amin az elmúlt tíz-tizenöt percben dolgoztam, összegyűrve landolt a szemetes mellett, amibe mellesleg nem sikerült beletalálnom.
Valami, valaki hiányzott ahhoz, hogy jó legyen. Nem is tudom, talán bennem volt a hiba, hogy akkor elengedtem, hogy elbasztam mindent, mert akkor nekem úgy volt jó, megijedtem attól, hogy mindennél jobban kívánhatok egy srácot, méghozzá a legjobb barátomat. Most pedig nem volt senkim, semmim. Egy hónap... Ennyi telt el, mióta legutóbb láttam, azóta ki se tettem a lábam a lakásból... Nap közben. Éjszaka próbáltam élni az életem, eljártunk koncertezni a BC Groan-al, buliztam, literszámra vedeltem az alkoholt, minden szép volt, jó volt, meg kibaszottul vidám.
Igen, talán akkor is ezt mondtam volna, ha a kijózanodás után eszembe nem jut, mit csináltam előző éjjel... És olyankor jött a bűntudat, az önutálat és a tehetetlen düh. Olyankor törni-zúzni volt kedvem, és ezt csak fájdalom szüntethette meg. Fizikai fájdalom. És amikor először nyúltam az orvosi szikéhez, amit találtam, még fájt is. Fájt, mert rosszul csináltam. Fájt, mert túl agresszívan csináltam. Fájt, mert akartam, hogy fájjon. Szenvednem kellett, mert Ő is szenvedett miattam. Talán még most is szenved, én meg csak ülök itt, ahelyett, hogy próbálnék rátalálni. De mit mondanék neki?
"Figyelj haver, bocs azért, mert kedvem volt téged ott helyben leteperni, ehelyett meg elküldtelek a büdös picsába. Felejtsük ezt el, és kezdjünk mindent újra, oké?"
Lekevertem magamnak két mentális pofont, hogy visszatartsam azt a hisztérikus kacajt, ami fojtogatott. Mi az isten van velem? Ez pont annyira lenne találó szöveg, mint az, amit részegen bedobtam apámnak, amikor az ÉN kocsim hátsó ülésén kaptam rajta a titkárnőjével... Aki mellesleg akkor, pár órával azelőtt az incidens előtt még velem szórakozott. De ebbe inkább ne is menjünk bele. A lényeg annyi, hogy sose tudtam jó döntéseket hozni, és ezt az is bizonyítja, hogy most is, ahelyett, hogy valami hasznossal tölteném az időt, szidom a világot és magamat.
Másnaposan bejönni az iskolába nem volt jó ötlet. Már csak azért sem, mert a fejem zúgott, mint három méhkas, így kivételesen még az August Burns Red is idegesített. Morogva kapcsoltam ki a zenét, macskamód kinyújtózva közben, hogy kiegyenesítsem az elgémberedett végtagjaimat, és... Akkor láttam meg Őt.
Ott állt előttem, én meg csak néztem, hitetlenkedve-meglepetten, és előkör el akartam hitetni magammal, hogy csak hallucinálok... Ami határozottan nem lett volna jó, tekintve, hogy már egy ideje - néhány órája - tiszta vagyok.
-Tristan...? - A hangom megtört, erőtlen suttogássá halkult, nekem pedig kedvem volt elásni magam tíz méterrel a föld alá, és vissza se jönni, mert... Nem is tudom. Szégyelltem magam a saját hülyeségemért. És most, hogy újra itt állt előttem, fogalmam sem volt, mit mondjak... Minden szó a torkomon akadt, úgyhogy csak néztem, és fogadni mertem volna, hogy el is sápadtam, pont, mint aki szellemet látott.

TRISTAN - MUSIC - lesz ez jobb, csak várd ki