Szerencsésnek tartanak az emberek, de miért is? Hát persze, mert azt hiszik, hogy beleszületni a befolyásos családba maga a leányálom. A Darwin család nemzedékek óta, mindig is előkelő helyen szerepelt az élet ranglétráján. Apám kitört a családi vállalkozásból, és bankigazgató lett. Állítása szerint unalmas több hektárnyi földdel foglalkozni, és végül bort készíteni. Ez már csak hobbi számára. Anyám meg tökéletes beleillik a stepfordi feleségek sorai közé. Mindig is a menő lányok közé tartozott, ő volt a falkavezér. Később szépségversenyekre járt, amikor meg végre megnyerte az országos versenyt, akkor úgymond nyugdíjba ment. Az idilli család képét, mi egészítjük ki a nővéremmel. Ő élvezi, szereti ezt az életet. Amióta az eszemet tudom, amire csak ránéztünk és megtetszett azt megkaptuk. Nővérem, Melanie, mindent úgy csinált, ahogy azt a szüleim akarták. Híres volt az iskolában, eljárt mindenféle különórákra és valami úri gyökér pasit is talált magának. Majd jöttem én a lázadó, semmirekellő. A család feketebáránya lettem, ahogy megszülettem. Később tanultam meg járni, beszélni, biciklizni stb., mint Melanie. Soha nem felejtem el, hányszor hallottam anyáméktól, hogy én csak egy becsúszott felesleg vagyok. Utáltam iskolába járni, nem voltak barátaim, hatalmas pulcsik alá rejtettem magam, csak hogy véletlenül se barátkozzon velem senki. Tizenhárom éves koromban, azonban minden megváltozott. Soha nem felejtem el azt a napot, amikor megnézették velünk a Római vakációt. Audrey Hepburn játéka elvarázsolt. Utána két éven keresztül jártam dráma szakkörre, különböző színészképzőre. Végre úgy éreztem, hogy vagyok valaki, nem csak egy becsúszott felesleg, akinek nem is kéne élnie. Meghallgatásokra jártam, amik akár sikerültek, akár nem, mégis életet adtak. Mosolyogtam, eljárkáltam a színész tanonc barátaimmal… Egyik este azonban a szüleim a nappaliban vártak rám, mert elbeszélgetni akartak velem. Azt hiszem, azaz este volt nálam, amitől tele lett pohár.
 - Maya nem mehet ez így tovább. – állt fel apu a kanapéról és fel-alá kezdett járkálni a frissen tisztítatott szőnyegen. Igen komoly lehetett az ügy, ha még anya se szól rá, hogy vegye le a cipőjét.
 - Mire céloztok? – álltam meg a boltív alatt, ami elválasztotta a nappalit az előszobától.
 - Melanie mondta, hogy a szinte egyik meghallgatásra se hívtak vissza, és egyre jobban elkallódsz, azoktól az utcagyerekektől, akikkel eljársz itthonról.
 - De, ez nem igaz, hiszen…
 - Nem, nem fogadunk el több magyarázatot. Vagy keresel magadnak valami értelmes elfoglaltságot, vagy mi találunk neked! Most eredj a szobádba tanulni! – intett apu az emelet felé, majd hátat fordítva nekem, beszélni kezdett anyával.
A tizenöt éves lelkemnek ez iszonyatosan fájt. A nővérem árulása, szüleim eltávolodása nagyon megviselt. Az iskolán kívül megint nem mentem sehova. Minden, ami az álmommal, a színészettel volt kapcsolatos kitöröltem az életemből, míg fel nem hívott Mr. Adama. Ő volt az egyik képzőn a tanárom, akit mindenkinél jobban szerettem. Mindig meghallgatott, segített készülni és száz százalékban támogatott. Szüleim helyett, szülőm volt. Ő ajánlott be az Arts Schoolba, ő fedezte a kiadásaim, ő segített megvalósítani az álmom, hogy színész lehessek…