2000. December 24.
 - Anya, anya nézd! – pattantam fel a kanapéról, és kézen fogva rángattam oda, ahol korábban ültem.
 - Mi történt? – mért végig aggodalmasan, majd miután megállapította, hogy sehol sincs rajtam egy karcolás se és minden passzol rajtam, kíváncsian nézett a dobozra, amire mutogattam.
 - Kaptam még egy ajándékot, pedig nem is volt a fa alatt! – lelkendeztem tapsikolva. Anyu mosolyogva guggolt le, hogy fejünk egy magasságban legyen.
 - Ezt szülinapodra kapod, tőlem és aputól – igazította meg a hajcsatom, ami alól kiszabadult pár tincsem. Izgatottan téptem fel a színes csomagolópapírt, és ahogy megláttam az alatta lapuló dobozt, egyből anyu nyakába vetettem magam. Egy gyerekfényképezőt kaptam, amit még a tv-ben láttam. Színes volt, és mikor lenyomtad a fényképkészítő gombot, akkor állathangot adott ki. Egyszerűen imádtam. Mindenről készítettem képet. Az evőeszközökről, kanapéról, karácsonyfáról és minden plüssjátékomról. Nem tudtam letenni a gépet egy percre se.

2010. Június 23.
 Az ágyamon ülve lapozgattam a fényképalbumokat, amikben a fényképeim voltak. Témák szerint voltak rendezve, így mindig könnyen megtaláltam azt, amit kerestem. Három albumon is az a címke állt, hogy Emberek. Imádtam az utcán sétálni, és lekapni a különböző spontán pillanatokat, amikből a legjobb képek készültek. Megakadt a tekintetem az egyik parkban készült képemen, amin egy lány ült a fűben és pont a könyvéből nézett föl és meredt a távolba. Akár egy beállított modell. Kihúztam a képet a fólia mögül és megtámasztottam a hátam az ágytámlának. Gyönyörű lány volt. Felnéztem és a szemben álló tükörben találkozott a tekintetem a sajátoméval. A vágy apró csillogását véltem felfedezni benne. Megszoktam, hogy majdnem mindig én állok a gép mögött, ezért nehezen tudtam elképzelni, hogy ez akár fordítva is lehetséges. Az igazság az, hogy kicsit unom már az egészet és szívesebben próbálnék ki valami mást.
 - Bejöhetek? – lesett be anyu, mire bólintottam és elpakoltam az ágyról. Az idegen lányról készült képet nem raktam vissza, hanem inkább a parafatáblámra tűztem ki, ahová a barátaimmal készült közös képeket raktam. –Csodásan fényképezel, igazi művész vagy – mosolygott. Igen, én a művész vagyok, aki elkészíti a képet és nem az, aki modellt áll. Én ehhez értek. Mégis ott motoszkált bennem a gondolat, hogy mi lenne, ha egyszer én állnék a lencse előtt. Ilyenkor viszont mindig anya szavai csengtek a fülemben: ’Igazi művész vagy’, ’Neked ezt a pályát találták ki’, ’Már kiskorodban tudtam, hogy fotós lesz belőled’.
 - Szerinted szép vagyok? Várj, ne válaszolj, mert az anyám vagy – tört ki belőlem hirtelen, de egyből legyintettem, és leültem mellé az ágyra.
 - Gyönyörű vagy – simított végig az arcomon. - Hidd el, nem elfogultságból mondom, merthogy a lányom vagy. De, hogy jutott ez eszedbe?
 - Nem fontos – zártam le a témát. Anyu nem bolygatta tovább a dolgot, és arról kezdett mesélni milyen volt a főzőtanfolyam, amire beiratkozott. Végig bólogattam meg mosolyogtam, de közben az járt a fejemben, hogy esetleg lesz-e olyan az új iskolámban, amikor egymást kell lefényképezni. Akkor végre lenne alkalmam kiélvezni, hogy milyen a túloldalon és talán végleg sikerülne ott maradnom…