Mint minden délután tanítás után, most is a táncterem felé vettem az irányt. A folyosók a nap ebben a szakaszában szinte teljesen üresek voltak, csupán egy-két diák lézengett, látszólag céltalanul a termek között.
Egyikükkel sem törődve, megszorítottam a vállamon lógó pink sporttáska hosszú pántját, majd felszegett fejjel beléptem a magányos stúdióba. Imádtam ezt a helyet. Valahogy olyan volt, mint egy kis sziget a háborgó tenger közepén, ahol az ember csak a zenére, és a táncra koncentrálhatott. Ahogy becsuktam az ajtót, és beléptem ebbe a különleges világba, rögtön otthon éreztem magam. Sokkal jobban szerettem itt lenni, mint a saját szobámban, otthon.
Ledobtam a sporttáskámat a földre, és kivettem belőle a balettcipőmet. Kiskoromban kezdtem el táncolni, természetesen anyám noszogatására, mivel ő is profi balerina volt. Akkoriban utáltam ezeket az átkozott cipőket, mivel általában úgy feltörték a lábam, hogy sokszor alig bírtam lábra állni egy- egy óra után. De persze anyám csak annyit mondott, hogy „A tökéletességért áldozni kell, kicsim.” Szóval nem volt mit tenni, folytattam a gyakorlást, és mostanra már teljesen hozzászoktam, sőt szinte hiányoztak, ha nem vehettem fel őket.
Miután megfelelő módon rögzítettem a cipőket, odaléptem a természetesen szintén rózsaszín –említettem már, hogy ez a kedvenc színem?! , - hordozható MP3 lejátszómhoz, és beállítottam a direkt a balett gyakorláshoz elkészített zenelistámat. Először Beethoven Holdfény Szonátája csendült fel az üres teremben, ami az egyik kedvencem volt. Beálltam a hatalmas faltól – fali érő tükörrel szemben alapállásba, és egy pillanatra rápillantottam a tükörképemre: hosszú szőkés barna hajam szorosan össze volt fogva a fejem tetején egy kontyba, fekete dresszem kiemelte a vékony vonalaimat, de azért itt-ott felfedeztem egy-egy kibuggyanó „húsit”, ahogy anyu mondaná. Nem lett volna szabad megenned azt a krumplipürét a hal mellé- súgta oda az a jól ismert belső hang, amit annyira utáltam. Sóhajtottam egyet, becsuktam a szemem, majd átadtam magam a zenének. Mozgás közben semmi másra nem figyeltem csak a zenére, és arra, hogy minél tökéletesebben hangoljam rá a testem. Ilyenkor nem kellett gondolkodnom, szinte rutinból táncoltam el a már jól ismert lépéseket, pörgéseket, és ugrásokat. Teljesen megszűnt számomra a külvilág, így azt sem vettem észre, hogy a stúdió ajtaja kinyílt, és belép rajta valaki…

~*~