Egyik lábam helyezem a másik után, alattam zúg a víz, a telihold sápadt fényében szinte hívogat, hogy beleugorjak, megérezzem az érintését a bőrömön. A szél a hajamba tép, nevetek, tovább sétálok a híd korlátján, ahonnan bármelyik pillanatban leeshetek. Próbálom egy pontra összpontosítani a tekintetem, de nem megy, különböző színek és alakok táncolnak a szemeim előtt, pedig biztos vagyok abban, hogy körülöttünk teljes a sötétség.
- Blake, könyörgöm, gyere le a korlátról, bele fogsz esni a vízbe... - Hallom a hangján, hogy aggódik, tekintetem Őt keresi, de nem találja sehol. Aztán megérzem, ahogy ujjai összekulcsolódnak az enyémekkel, nevetek, boldog vagyok, egy pillangó, csodaszép, éjjeli pillangó. Szabad vagyok, csak akarnom kell, és már repülhetek is...
- Lazíts.... Chris, semmi.... bajom nem le.... lesz. - Nevetek, akad a torkomban a lélegzet, Ő maga felé húz. A karjaiba zuhanok, ezernyi szín vesz minket körül. Vajon ez a boldogság? Amikor a karodat ezernyi, apró tűnyom és vágás csúfítja, amiket te okoztál saját magadnak?
Pár percig még a karjaiban tart, hozzábújok, mint egy eldobott kismacska, akit végre valaki befogad. De aztán a lábaimra állít, egyedül kell tovább mennem, ő meg csak sunnyog mögöttem és morog, mintha valami rosszat tettem volna.
Talán bűn, hogy boldog akarok lenni?

*

Reflektorok. Fékcsikorgás. Az egyik pillanatban még a kettős, fehér csíkon egyensúlyozok, a másikban már az aszfalton fekszem, a szám szélén lassan folyik lefelé a vér, a tenyerem lehorzsoltam, zihálok. Mi történt? A fékcsikorgás kétségbeejtően visszhangzik a fejemben, próbálom felidézni magamban, mi történt, de csak a reflektorokra emlékszem, majd arra, hogy valaki ellök.
Csapódik a kocsiajtó, én a hajamba törlöm a véres kezem. Chris... Hol van Chris?
Fekszem az aszfalton és nem mozdulok, egészen addig, amíg az éjszaka csendjét meg nem töri a szirénák zaja. A sötétség darabokra hull, minden kék, hallom a kiáltásokat magam körül, nyöszörgök, nem akarok egyedül maradni, hol van ő, hol van Chris?
Valaki felemel a földről, a mentőautóhoz vezet, valamit beszél hozzám, de nem tudom, mit. A szavai nem jutnak el az agyamig, mire ő feladja ezt a harcot, én pedig átadom magam a sötétségnek.
A szárnyaszegett pillangó már nem pillangó többé.

*

A temetésen a nővére mellett álltam. Kért, hogy legyek ott, annak ellenére, hogy a szülei legszívesebben a pokolba kívánták volna a bűnös lelkemet, amiért a fiukat a halálba küldtem. De senki sem kérte, hogy mentsen meg! Ha akkor nem lök félre az úttest közepéről, akkor az az audi valószínűleg engem üt el, és nem őt. Akkor most én feküdnék a fekete, lakkozott koporsóban, az én gyászoló családom állna a sírom körül és az én rövid, ám annál fölöslegesebb életemről beszélne a pap. Ehelyett a halálba üldöztem azt, akit mindennél jobban szerettem... Christopher-t. A srácot, aki a nővéremen kívül az egyetlen olyan személy volt, aki mellettem volt, mikor a padlóra kerültem. Ő volt az, aki megtanított, hogy lássam meg az élet szebbik oldalát... És Ő már nincs többé. Meghalt. Miattam.
- Ne emészd magad, Blake, nem a te hibád. - Lizzy a vállamra tette a kezét, de lesöpörtem azt onnan, majd motyogtam valami arról, hogy szarul érzem magam és elhúzódtam a gyászoló családtól. Az egyik nagyobb fa árnyékában, egy sírkőnek támaszkodva néztem, ahogy Chris koporsóját leengedik a sírba, majd beássák. A cigaretta ott füstölgött az ajkaim között, bár már rég le akartam szokni róla... De most, hogy nincs kiért, már nem akartam.
Ennek ellenére egyetlen könnycsepp sem csordult le az arcomon.
Képtelen voltam sírni utána.

*

Caine-t az elvonón ismertem meg. Engem megint bezártak, ő pedig állítólag kényszermunkán volt ott, mert megpróbált valamit ellopni egy boltból, és mivel ez már nem az első eset volt, közmunkára ítélték.
Nem tűnt rossz srácnak. Nem volt az a tipikus bűnöző alkat, talán valaki kényszerítette őt, vagy csak nehéz helyzetben volt.
Kitűnt a többi ápoló közül a két számmal nagyobb kórházi zubbonyával, szakadt tornacipőjével és szőke hajával, nem volt olyan, mint a többi srác. És én, hiába próbáltam ezt elfojtani magamban, piszkosul érdeklődtem iránta. A magaménak akartam őt tudni, de nem tettem ez irányban semmit. Csak néztem őt Stephen King Misery-jének vastag kötete mögül, figyeltem, ahogy osztogatja a gyógyszereket, törölgeti az asztalokat, beszélget másokkal. Néha felém nézett, bánatosan mosolygott, majd visszatért az előző foglalkozásához...
Aztán egy nap bejött a szobámba, és közölte, hogy az ő munkája itt véget ért, többé már nem fogom látni. Holnap nem fog megjelenni itt reggel, nem fog többé a betegek körül legyeskedni, nem látom majd, ahogy távozik a főkapun át. Könyörögtem neki, hogy ne hagyjon magamra... Bánatosan elmosolyodott, hagyott nekem egy telefonszámot, majd megcsókolt, és elment.
Én pedig azóta nem láttam, pedig nagyon szeretném.

*

Meglátsz az utcán, az egyik ház falának támaszkodok, kapucnim mélyen a szemembe húzva, gomolyog ki alóla a cigifüst. Hideg van. Tekinteted néhányszor végigfuttatod rajtam, a sovány, szinte már csontvázakra emlékeztető testemen, az összevagdosott alkaromon, a szakadt farmeromon. Elgondolkodsz azon, ki ez a srác? És én megadom neked a választ.
A nevem Blake Ferguson. Drogos vagyok, nemrég szabadultam az elvonóról. Van egy csodás nővérem, Amelia, akit mindennél jobban szeretek és egy macskám, Kiba, aki valószínűleg már tüdőrákban szenved amiatt, amennyi cigit elszívtam már mellette. Beleszerettem egy srácba, akinek mindössze csak a nevét tudom, és a telefonszámát... De azt emlékezetből, szinte éget a vágy, hogy felhívjam.
Tekintetem a telefonom kijelzőjére függesztem, ott virít rajta a szám... Megnyomom a "hívás" gombot.
Egyszer élünk.