Belsö

Komolyan szánalmasnak érzem magam a testem minden egyes porcikája ezt tükrözi számomra, amikor a tükörbe nézek vagy bármit csinálok rájövök, hogy ez nem kertelés ez a való, rideg igazság. Úgy érzem elsüllyednék a föld legmélyebb szegletébe. Egy féreg paparazzi vagyok, aki abból él, hogy a fiatal, feltörekvő sztárocskák egyébként sem kellemes életét tönkre tegye, mert nekem anno 1800- ban nem sikerült bejutnom a híres- neves London szívében található iskolába, így gyors talpalón elvégeztem egy média a képzést és így lehetek most újságíró illetve alattomos csak a saját érdekeit néző paparazzó. Ez egy bizonyos pontig jól működött, de aztán megismertem Őt. Fiatalabb nálam három évvel, de nem érdekelt. Hazugságok tömkelegeivel halmozom el a fiút nap, mint nap és a lelkiismeret furdalásom akkorára nőtte ki magát, mint talán még soha. Ha elmondanám neki, hogy igazából nem egy állami gimibe járok, hanem már rendesen, alattomosan, galádul, zsarnokul dolgozom vajon megbocsájt a hirtelen előtörő őszinteségem miatt, vagy hatalmasat csalódna és többet látni sem akarna? Ez az a kettősség, melynek okául inkább magamba fojtom a való igazat és továbbra is kétségek közt gyötrődöm, és úgy érzem magam, mint a letűnt középkor elfeledett gyermeke. Igen, mert ez a sorsom, a létem lényege, hogy ne legyek olyan, mint amilyennek szeretném és kezdem úgy érezni, hogy eddigi kiemelkedő tulajdonságaim a lehanyatlóban vannak. Ezeknek csak egy oka van, hogy nem vagyok őszinte Vele, a hazugságaim megemésztik gyenge, emberi lelkemet.