- Éééés, forog! Jean, az istenért, embereld meg magad, ne röhögd el ezt a jelenetet is! – szólnak rám. Én nem röhögnék el, de Will feje annyira vicces, hogy egész egyszerűen nem tudok rajta nem röhögni. Fene egye meg, hogy mindig röhögtet, még forgatás közben. Így hogyan hitessem el a nézőkkel, hogy a karakterem egy szuperképességekkel bíró egyén? Hát éppen ez az, hogy sehogyan sem tudom. Áh, végül is mindegy, mert ez már az adott évad utolsó része, ami után én kiszállok. Úgy tűnik hogy nekik új főszereplő után kell nézniük, mert én már ebbe belefáradtam…


„Nem sok idő telt el azóta, hogy leforgattuk a ’Hősnek születtem’ évadzáróját, és én kiléptem a sorozatból, egész Anglia megdöbbenésére, hogy egy művészeti iskolába, ahová én is jártam, tanári pozíciót töltsek be. Izgalmas lesz tanítani, van diplomám, a gyerekekkel meg megbírkózok. Vállalhattam volna más szerepet is, de kell a nyugalom egy kicsit. Ám nyilván a színészetet nem fogom hanyagolni, főszerepet kaptam egy Londonban készülő filmben, amiről ugyan én sem sokat tudok még, mert a forgatások télen kezdődnek csak, és teljes mértékben hozzám fognak igazodni, mikor tudok majd forgatni. Ennek igazán örülök, mert így van időm tanítani is meg minden…
A feleségem, meg a gyerekünk… Hát inkább hagyjuk, lelépett még pár hónapja, azért is hoztam meg a döntést, hogy kilépek a sorozatból, és inkább valami nyugisabb állást keresek. Tudom, a kettő nem függ össze, de nem tudtam volna végigcsinálni a hátralévő három évadot még. Bánt a tudat, hogy talán soha többé nem láthatom viszont a kislányomat. És nem is csináltam semmit, soha nem csaltam meg, és csak szó nélkül lelépett. Talán nem a legjobb, hogy így kell, egy webes blogban mesélni pár hónappal a történtek után. A rajongóimnak innen is üzenném, hogy kitartást, nem tűntem el véglegesen, nem hagytam fel a színészettel, csak egy nyugis életre vágyom. És talán tovább adhatok valamit a generációmnak, remélem ragad is rájuk valami. Talán ezt olvassa a feleségem is, talán nem, de biztos lesz valaki, aki át fogja adni neki:
Drágám, hadd láthassam Lucy-t. Kérlek, csak őt hadd láthassam. Nem tudom miért mentél el és nem is értem hogy miért nem mondtad el ezt nekem. Megfosztottál a kislányomtól, és téged is elvesztettelek. Gyertek vissza… Kérlek…”

Ezzel elküldtem a bejegyzést, lecsuktam a laptopom, megittam a kávém maradékát, felkaptam az aktatáskámat, autóba pattantam, és elindultam a suliba, dolgozni. Korán keltem, és ilyen gondolatokkal indítottam, de színész vagyok, tudom álcázni. Ma is boldogan de szomorúan indulok tanítani.