Nem tudom mióta lettem ilyen... nem is tudom minek nevezzem ezt. Talán lógós? Furcsa ilyet gondolni magamról, de mást már nemigen gondolhatok, hiszen az év alighogy elkezdődött, máris a mai a második lógásom. És a legrosszabb, hogy egy évvel ezelőtt még megvetettem, a mostmár hozzám hasonló fiatalokat. Na de ha az előzőt megúsztam, ezt is meg fogom, nemde? Csak jó magyarázatot kell kitalálnom. Amire szerencsére lesz negyvenöt percem. Már csak azt kell megoldanom, hogy tűnök el harmadik óráról, teljesen észrevétlenül. Áhh... ezt nehezebb lesz kimagyarázni mint a múltkorit az egy szent. A következő pillanatban, egy csengetés ráz ki gondolatmenetemből. Egyből táskámért nyúlok, majd kisietek a tanteremből. Az első utam a női mosdóba vezet. A mosdónál jobb helyet nem is lehetne találni, ott meghúzhatom magam az órák kezdetéig, észrevétlenül. Na meg elkezdhetek gondolkozni, milyen hazugságot adok be a tanároknak. Valami hihető kellene... valami olyan amivel nem próbálkoztak előttem, legalább ezren. A gond az, hogy semmi nem jut eszembe. Vagy mégis? Talán "lebetegethetnék", és haza is mehetnék. Anyának nem nehéz leadni a halálos beteget, szóval ez egy jó kis terv lenne. Ráadásul, nem egy, hanem négy órát megspórolok. Hmm... kezdek büszke lenni az eszemre. Mikor szétmennek a diákok óráikra, még várok pár percet a biztonság kedvéért, majd kimerészkedek a folyosóra és szélsebesen megindulok a kijárat felé, ám de alig érek el az első sarokig, szó szerint belecsapódok valakibe. Az ütközés során a táskámat sikeresen el is ejtem, viszont gyorsan felkapom, majd kissé idegesen felpillantok az illetőre. - Ó! - Nyögöm ki az első dolgot ami eszembe jut. Ezt nevezik pechnek...
Én… Hogy is mondjam, szeretek egy kicsit késni az órákról ,hogy a diákjaim azt higgyék, hogy ’nézd, ez a hülye seggfej Donovan megint késik’ de most sajnálattal kell észrevennem hogy lyukasórám van, és így elnézek valami harapnivaló után, mert éhen halok. Fogom a pulcsimat, és el is indulok a tanáritól, de a kijáratnál eszembe jut, hogy otthagytam a pénztárcámat, így visszafordulok és abban a pillanatban beleütközök valakibe. Először fel sem fogom, hogy ki az, vagy mit szeretne, de aztán rájövök, hogy hoppá, valaki nagyon nagy bajba került. Azt hiszem kicsit eljátszadozok vele, hogy ne szökjön meg. Amúgy sem tudna már, de ez igazából lényegtelenné vált, hogy belém futott. Jobban megnézem magamnak a kis csajt, ismerős valahonnan. Nem drámás, az egyszer biztos hanem… Hanem talán táncos? Alakjából ítélve mindenképpen. -Ó bizony… Nagy bajban vagyunk drágám… Neked tudtommal most órán kéne lenned… Ehelyett te itt vagy… Elárulnád, hogy merre készültél? Mert a wc mellett bizony nem rég mentél el. – mosolygok, és nem engedem. Körbe járom kétszer, és megállok vele szemben. Nem tudom hogy van ezeknek képük csak így elszökni, mindenféle fedősztori nélkül. Amikor én voltam ennyi idős, simán lenyúltam amgamnak a torkomon és beokádtam a padba hogy hazaengedjenek. Amatőrök. Engem aztán nem vernek át, én is csináltam ilyen dolgokat. Sokat kell még tanulniuk, nagyon sokat. És akkor ilyen ócska trükkel hogy csak egyszerűen kisurrannak.. Ejj-ejj. -Legalább színleltél volna valamit, hogy a halálodon vagy. Talán még el is engedtelek volna. De így, kedvesem… Sajnos nagyon nagy bajban vagy. Úgy látszik amikor én voltam annyi idős, mint ti, és az sem olyan régen volt, mi még hitelesen adtuk elő hogy a halálunkon vagyunk, és okádtunk egy isteneset a padba, hogy aztán hazaengedjenek… És most már erre sem vagytok képesek… Ajjaj… No sebaj, akkor most szépen leülünk ide, amíg eldöntöm, hogy mit szeretnék veled kezdeni… Beszélgethetnénk is. – közvetlenül rávigyorogok, hogy lássa, nincs akkora bajban, mint képzeli, és hogy még nem fogom lógva hagyni. De nem vagyok én olyan szigorú, mint amilyennek kinézek. Igazából még én is lélekben néha gyerek vagyok, és engedem ellógni a srácokat. De csak néha. Hogy azért lássák, hogy nem mindig csinálhatják, és hogy tapasztalják, hogy nálam fegyelem és figyelem van az órákon. Nem vagyok én nyámnyila tanár, nehogy azt higgyék. -Jean Donovan vagyok, személyesen, és ugyan nem tanítalak, de… Talán te lehetsz Bri… Ráhibáztam, igaz? – mosolygok, és nekidőlök a falnak. Nem, nem bájcsevej, őszintén beszélgetni akarok, és nem vagyok bunkó sem, nem is akarok az lenni, sőt! Kedves akarok lenni, el fogom majd engedni, nem most, egy kis idő múlva, de csak hogy lássa, kivel lesz dolga.
Ezt nem hiszem el! Hogy lehet valaki ennyire szerencsétlen? Főleg, hogy már csak alig pár lépés választott el az a nyomorult ajtóig. Most mégis mit mondjak? A mosdót már végképp nem mondhatom... de azt sem, hogy lógok. Nem hülye ez a tanár! Én viszont annál inkább! Ez a baj a "fiatal" tanárokkal... ők azok akik pontosan ismerik a diákok hazugságait. Ezért kellene most egy igazán hihető hazugságot kitalálnom. Csak ott az első bökkenő, hogy már eredetileg nem tudok hihetően hazudni. A második bökkenő pedig, hogy nem tudok ilyen gyorsan kitalni semmit, főleg, hogy majd szétvet az ideg. - Én csak... én csak... a táskámért akartam kimenni. Az autómban hagytam. - Hadarom el, mikor észbekapok, hogy a kezemben van a táska. - Vagyis... nem ezért! - megemelem az említett tárgyat. - Tudja, egy másik táska. Abban van a... egy fontos dolog. - Ó, ezaz Brianna! Ennél frappánsabban nem is válaszolhattam volna. Most valószínűleg olyan vagyok neki, mint egy szita. Teljesen átlátszó! Átlát rajta is, és az ostoba hazugságomon is. Na mostmár tényleg bajban vagyok. Nem elég, hogy épp meglógni készültem, még jól a szemébe is hazudok. Vagyis hazudNÉK! Csak egy idióta vagyok, aki még erre sem képes. Ahogy elkezd körülöttem sétálni, csak állok bambán, idegesen, tehetetlenül, az ítéletemet várva. Kimondottan gyűlölöm az ilyen helyzeteket! Ha nem teszek semmit, kiszolgáltatottnak érzem magam, de ha fognám magam és sarkon fordulnák, talán százszor nagyobb bajba sodornám magam. - Kérem! Csak ne vigyen az igazgatóhoz ezért! Én tényleg nem akartam ellógni! - Szinte már könyörgök neki... csak az hiányzik, hogy térdre vessem előtte magam. Jaj, csak ezt ússzam meg! Nem küldhet el az igazgatóhoz. Bármit, csak azt ne! Na mostmár csak az a nagy kérdés, hogy mégis honnan a fenéből tudja a nevemet? Még azok a tanárok se mind tudják, akik tanítanak... nemhogy akik nem. Erre ez a ... Jean Donovan tisztában van vele. Ez több, mint furcsa. - Honnan tudja a nevem? - Kérdezek vissza nem túl kedvesen.
Kezdőlap 
Vas. Okt. 20, 2013 8:48 am by 
