Belsö

Általában a legtöbb énekesnő zenész, híres szülőkkel rendelkezik, vagy korán kiderül a tehetsége. Rólam ezek közül egyik sem mondható el, bár a szüleim tudtak róla, már négy éves koromban, hogy imádok, s valamilyen szinten tudok is énekelni. Csakhogy nem igazán érdekelte őket. Azt akarták, hogy az váljon belőlem, akit ők mindennél jobban szeretnének. Kiskoromtól kezdve próbáltak éppen az ellenkező útra terelni, nem engedtek arra, amerre én akartam menni. Szinte irigyeltem azokat, akiknek egyke gyerekként mindenük megvolt, boldogok voltak. Nekem sem volt kisebb, sem nagyobb testvérem, mégsem éreztem, hogy annyi szeretet kapnék, amennyit megérdemlek. Nem értettem ezt, hisz’ nem volt senki más, akit a szüleim szerethettek volna nálam jobban. Csupán az önzőség és a maximalizmus irányította őket, az pedig cseppet sem számított, hogy én mit akarok.
„Fellázadni” tizenöt éves korom körül kezdtem, akkor jöttem rá, hogy megtehetem. Mikor eléjük álltam, és kijelentettem, hogy nem érdekelnek, én akkor is énekelni akarok, nemes egyszerűséggel kinevettek. Azt hitték, viccelek, pedig én halál komolyan gondoltam. Ezt később be is bizonyítottam, megszöktem otthonról, s az unokanővérem segítségével beiratkoztam London általam legjobbnak tartott művészeti iskolájának ének-zene szakára. A szüleim felháborodásával nem foglalkozva végre elindulhattam azon az úton, amelyen mindig is szerettem volna.