Nem is tudom mennyire jó ötlet az amire készülök. Ellógni egy órát nem olyan egyszerű. Kívűlállóként talán annak tűnik, de egyáltalán nem az. Bevallom, életemben eddig csak egyszer lógtam el. És akkor is megkaptam a magamét...viszont most egy kőkemény alibit fogok kitalálni. Én nem vagyok arra képes, hogy bent üljek órán és azt várjam mikor kerülök sorba a feleléssel. Alapjában véve ezzel nem lenne olyan nagy gond. Csakhogy mára nem tudtam tanulni, mivel minden időmet táncolással töltöttem el. Muszáj volt! Talán nem kellene ilyen hülyeség miatt ellógni már rögtön az év elején, de már késő. Ha most bemegyek órára, én leszek az első felelő a késésemért, így esélyem se lesz rá, hogy megússzam. Sietve rohanok végig a folyosón majd a női mosdóban találok magamnak búvóhelyet. Itt ha még rám is talál valaki, csak azt mondom, hogy dolgom volt. Elvégre ez nem egy mosdó..? Ledobom a sarokba a táskám, majd a falnak dőlök. Több dolog is nehézségeket tud okozni egy egyszerűnek tűnő lógáson. Először is, úgy kell megszökni, hogy ne vegyenek észre. Másodszor jó helyet kell választani és ott a lehető legcsendesebben megmaradni. Harmadszor a jó alibi kitalálása...ezen rajtavagyok. Negyedszer pedig azt a szörnyű idegességet kell legyűrni magamban, most is és majd a következő órán is. Mert miért ne kérdezné meg a tanár, hogy hol voltam? Egészen biztos, hogy nem felejti el! Ha nem az utolsó évem lenne most itt, akkor nem biztos, hogy azt tenném amit most teszek. Viszont nekem idén vigyáznom kell a jegyeimre, hiszen egyre többet kell gyakorolnom ahhoz, hogy jövőre felvegyenek az egyetemre. És természetesen a tanulásra már nem marad túl sok időm.
Effy Mclair
Korom : 27
Itt vagyok : Mindig máshol!
Munkám-hobbym : Tánc
Humor : Akad
Tanítási órák száma : 30
Tárgy: Effy & Brianna Szomb. Jún. 22, 2013 10:47 am
Lázasan készülődök, mivel életemben először most kések el a suliból. Eddig egyszer sem fordult velem elő ilyesmi. Nem tudom, hogy most, hogy történhetett ez, biztos a késő esti táncolásom miatt van. Annyira belejöttem a koreográfiába, hogy nem tudtam abba hagyni. De nagyon kell siessek, ha nem akarok annyira elkésni, már pedig abszolút nem akarok. Rá nézek a telefonom kijelzőjére, még öt percem van becsengetésik. Ez kész lehetetlenség, hogy időben beérjek, mivel negyed órányi tőlünk az út a suliig. Amennyire csak tudom, szedem a lábaimat, egy kis remény még mindig bennem él, bár be kell, hogy valljam magamnak is, hogy ez esélytelen. Gyors léptekkel beértem, de már késő volt. Első lógásom. Hova lehet menni? Ha meglátnak mit fognak szólni? Nem tudom, de most az első dolgom az lesz, hogy keresek valami búvó helyett. Ott majd elrejtőzöm, és szépen megvárom míg kicsengetnek. Minden olyan helyet kikel kerüljek, ahol a tanárok járkálnak. Legtöbbjük biztos órát tart, de páran talán még járkálnak a folyósokon. Így a lehető leggyorsabban bementem a női mosdóba. Abban reménykedtem, hogy senki nem fog bejönni óra közben, maximum pár diák lány. Nekik meg valahogy kimagyaráznám magam, csak más ne jöjjön be. Ha egyedül leszek, még tanulni is tudni fogok egy keveset, a következő órára. És miért ne lennék egyedül? Senki nem fog ellógni, főleg nem év elején. Befordultam a sarkon, onnan egyenesen a nő mosdóba. Amikor beértem kissé meglepődtem amikor megláttam egy lányt a falnak dőlve. Először komolyan azt hittem, hogy az egyik tanárnő, de kicsit jobban szemügyre vettem, és felismertem Brianna-t. Ő is tánc szakon tanul, bár azt hiszem, hogy ő balettozik. Párszor már láttam a táncteremben és nagyon ügyes.
- Szia!-köszöntem udvariasan, majd oda sétáltam a tükörhöz, kivettem a táskámból egy hajkefét, és megfésülködtem, mert már arra sem maradt sok időm.
Te is elkéstél?-kérdeztem miközben vissza raktam a táskámba a hajkefét. Oda sétáltam mellé és én is neki dőltem a falnak, közben egyre jobban csúsztam lefelé, míg végül teljesen le nem csúsztam a hideg csempére.
Ha némelyik tanárnak nem jutna olyan ostobaság a fejébe, hogy megírassa egy dogában, vagy esetleg kikérdezze szóban az előző évi tananyagot most nem kellene itt unnom magam egy mosdóban. De talán nem lesz olyan nehéz dolgom a lógás okával kapcsolatban. Hiszen ez még csak az első óra. Mondhatom akár azt is, hogy elaludtam. Vagy, hogy beszorultam a mosdóba...na mondjuk lehet az első valamivel hihetőbb lenne. Logikusan megkérdezhetné valaki, hogy miért nem maradtam otthon ha már az első órát akarom kihúzni. Erre pedig egy nagyon egyszerű választ tudok adni. Méghozzá, hogy: szülők! Valószínűleg anyának kicsit nehezen adnám be azt, hogy elaludtam mivel minden reggel ő ébreszt fel. Szóval éppen ezért jobbnak találom az iskolában való bújkálást. Bár fogalmam sincs mit fogok csinálni itt egész órán. A végén még tényleg elalszom. A következő pillanatban viszont a mosdó ajtaja nyílik, hirtelen fel is kapom fejemet. Már majdnem azt hiszem, hogy egy tanár látogat be, de megnyugodva veszem tudomásul, hogy nem. Egy másik lány siet be az ajtón...ha jól emlékszem a neve Effy. Ő is tánc szakra jár, ahogy én is. Csupán annyi különbséggel, hogy Effy egy vagy két évvel alattam jár. Nem tudnám pontosan megmondani. - Helló! - Köszönök neki vissza, majd figyelem ahogy kifésüli haját. Nem sokat beszéltem eddig a lánnyal, maximum kétszer. Az is akkor amikor közös próbákat szerveztek meg. - Hát...igen. - Nem tartanám jó ötletnek, hogy eláruljam az igazságot. Nem ismerem annyira a lányt, hogy tudjam, nem köp be. Így valószínűleg jobb ha abban a tudatban van, hogy elaludtam. - Csak már nem éri meg bemenni órára. De ahogy elnézem te is így vagy vele. - Folytatom csevegő hangnemben. Talán még jó is, hogy Effy megérkezett. Legalább nem lesz olyan unalmas az elkövetkezendő negyven perc. - Mi lenne az első órád? - Érdeklődöm, majd én is lecsusszanok mellé a padlóra.
Anya és apa is dolgozni vannak már, az autóval mentek be, de hiába is hagyták volna itthon. Nekem még úgy sincs jogosítványom ezért mindenféle képen gyalog kellet bejönnöm. Szóltam anyunak is, hogy elfogok késni, mire ő azt mondta, hogy sajnálja. Legközelebb majd előbb bevisznek a suliba. A suli folyosóin keresztül hamar a mosdóba siettem, ahol már ott volt Bria is. A falnak dőltem, majd teljesen lecsúsztam a hideg padlóra.
- Á... megfontoltam vagy százszor, hogy bemenjek, vagy sem. De végül úgy döntöttem, hogy most már amúgy se engedne be. De remélem nem lesz gond belőle. - épp megakartam kérdezni, hogy milyen lenne az első órája, de beelőzött. - Matek, annyira utálom. Egy kukkot se értek belőle, na és neked?-kérdeztem kedvesen. Közben elővettem a telefonomat és megnéztem a naptáramban, hogy ma még milyen óráim lesznek. Mindig beírom a telefonomba, mert képtelen vagyok megjegyezni, vagy ha meg is tudom rossz sorrendben. Annyira nem jó a memóriám, hogy képes lennék még a saját nevemet is elfelejteni, de ebben segítenek az otthoniak. A szüleim is mindig Effy-nek hívnak. - Balettot tanulsz úgy-e? - kíváncsiskodtam. Mintha onnan rémlene nekem, de az is lehet, hogy csak tévedek. Mint említettem a memóriám nem a legfényesebb. Mikor megnéztem a telefonomat, vissza csúsztattam a zsebembe. A fejemet a falnak támasztottam, majd behunytam a szemem. Pár percig úgy maradtam, nem szóltam semmit, de észbe kellet kapjak, hogy nem csak egyedül vagyok. - Bocsi, kicsit elbambultam – magyarázkodtam zavaromban. Ma nagyon furcsa vagyok, még magam sem tudom, hogy miért, talán azért vagyok ilyen, mert az éjjel keveset aludtam. Biztos csak ennyi a baj. Annyira lassan telik az idő, mintha matek órán lennék, pedig nem. Mondjuk itt sokkal jobb, mint a padban ücsörögni, és azon kattogni, hogy mikor hív ki a tanár felelni. - Te lógtál már el óráról? - néztem rá és vártam válaszát.
Gond az sajnos mindig adódik egy lógásból vagy elalvásból. Bár az elalvás az első órárol még megbocsájtható, hiszen emberi dolog. Viszont a lógás már egészen más tészta. Ha lógni akar az ember, tényleg iszonyat jó magyarázatra van szükség. Mert ha a tanár megtudja az igazat...hát, hogy is mondjam szép szóval? Életed végéig szivatni fog! Vagy legalább a suli befejezéséig. És ugyanez a helyzet a puskázással is. Ha nem találsz ki valami egyedi, észrevehetetlen dolgot, csak egyeseket kapsz. Aztán megbuksz! Hacsak nem nyomod úgy a tantárgyat, hogy esélye sem legyen meghúzni. - Hát igen. Na meg ígyis úgyis igazolatlant kapsz. Akkor minek ülj bent órán? - Mondom egy laza vállrántással. Én aztán biztos nem ülnék bent órán, miközben már ott virít a nevem a naplóban. Ezt is csak a stréberek csinálják meg. Bár azt már eldöntöttem, hogy az utolsó öt percben bemegyek, csakhogy hihetőbb legyen az elalvásom. Az utolsó pillanatokban, tán nem esik nekem, hogy feleljek. Ha mégis, hát majd magyarázok valamit, vagy elszöszmötölök. Csak el tudok húzni öt röpke percet! Nem vagyok én olyan béna! - Óh...nekem spanyol. - Megforgatom szemem, majd nevetgélve hozzáteszem. - No me gusta espanol. - Bár nem tudom mennyire helyes ez így. De mintha valami hasonlóról beszélt volna a tanár az első órákon. És talán azért jegyeztem meg mert akkor még érdekes volt. Viszont mára már rájöttem, hogy a tanár sem tud jobban spanyolul. Maximum annyit motyog el minden órán a kedvenc diákjának, hogy: ,,Cómo estas? " az meg rá a válasz: ,,muy bien, gracias"! Ó apám, ezt a spanyol tudást! Pofám leszakad tőle. Fogadok a dogáinkat is minimum egy papír segítségével javítja. Mint ahogy felelésnél is. Kezében a füzete...hát úgy pedig könnyű. - Igen. És te is, ha nem csal az emlékezetem. Úgy rémlik volt pár közös próbánk. - Rámosolyodok kedvesen. - Brianna vagyok. Te pedig...öhm, Effy? - Kérdezem bizonytalanul. Következő kérdésére már nem tervezek hazudni. Nem szeretek senkinek sem hazudni, csak egyszerűen nem akartam elárulni, hogy lógok...akarattal. Viszont az, hogy egy évvel ezelőtt ellógam egy óráról, már nem titok. Úgysem számít semmit. - Az igazat megvallva, előfordult egyszer, kétszer. És te? - Vissza is kérdezek, bár valószínűleg ostobaság volt. Nagyon nem úgy néz ki ez a lány mint aki túl sokat bújkál a női mosdóban. Sőt!
Öhm...az igazat megvallva, nagyon félek. Több dologtól is, első az, hogy le ne bukjunk, mert el sem tudom képzelni, hogy milyen büntetést kapnánk. Felvinnének az igazgatóhoz, értesítenék a szüleinket, kicsaphatnának is vagy kitakaríttatnák velünk a suli összes pontját. Az utóbbit szívesebben elvállalnám, ha éppen arról lenne szó. A másik ok amitől még nagyon parázok, az az, hogy mit fognak szólni a többiek, már év elejétől ellóg. Mind rossz véleménnyel lesznek rólam, de legfőképp a tanár. Biztos egész évben szívatni fog, feleltet, mindig rossz jegyeim lesznek majd. Ami nem lesz jó a lezárásoknál, rontja majd a médiámat is. De remélem nem lesz semmi gond, hamar eltelik ez az óra, majd valahogy kimagyarázom magam a többiek előtt. De miért is foglalkozok mások véleményével? Eddig soha nem érdekelt, ki mit gondol rólam...amióta bekerültem ebbe a suliba, azóta érdekel. Pedig tudom, hogy nem szabadna azokkal foglalkoznom aki nem ismer. - Így van, azt én is így gondoltam, azért is nem mentem be. - Ez annyira igazságtalanság, a tanár késhet amennyit csak akar, abból soha nem lesz gond. De ha már az egyik diákjuk késik, már rögtön nem szabad beengedni, vagy ha be is engednek, akkor is hiányzással. Kicsit furcsán néztem rá, amikor spanyolul kezdett el beszélni. - Na jó, akkor ezt most mond el érthetően – nevettem el magam. Nem tudok spanyolul egy szót sem, lehet cikizni vele, de, ha egyszer nem szeretem ezt a nyelvet, akkor nem is fogom megtanulni. Mindennel így vagyok, ha valami elsőre nem megy, az biztos, hogy másodszóra, se fog menni, mivel nem is próbálom meg. Az egyetlen dolog amiben nincs határ az a tánc. Ott nem érdekel, hányszor fogok neki, hogy tökéletes legyen. Az az életem és nem fogom tönkre tenni a sok éves tanulásomat, azért mert valakinek nem tetszik, mit csinálok. Igen, volt egy-kettő. Rémlik is valami. - gondolkoztam vissza azokra az időkre. - Igen Effy – mosolyogtam rá, majd kezemet nyújtottam feléje, hogy hivatalosan is bemutatkozzunk. - Igazat megvallva soha nem lógtam még. Most se nagyon állt szándékomban, de már más választásom nem volt. Annál jobban féltem a következményeitől, minthogy ellógjak egyetlen óráról is. Inkább megtanultam mindent, szóról szóra, vesszőtől, vesszőig, és ponttól pontig. A szüleim arra neveltek, hogy mindig legyek ott az iskolában és tanuljak, de nem díjazzák, hogy ide járok. Szerintük nem fogok megélni a táncikálásból. - néztem a velem szembelévő falat.
Egy valamiben máris egyetértünk. Ne ülj bent hiába egy órán! Egyébként is: mi köze a spanyolnak, a tánchoz? Ugyan már! Annyi hülyeséggel teletömik a diákok fejét mostanság, hogy aztán az életben nem használjuk felét se. Na meg a matek. Mondja már meg nekem, hogy mire valók az olyan ostoba számítások, mint például a sinus, cosinus...stb. Majd éppen lemegyek a boltba és kiszámolom a sajtnak a sinusát. Fenéket! Az életben többet nem fogom használni. Akkor minek szenvedtetnek ilyenekkel? Mennyivel jobb lenne, ha több figyelmet szentelnének egyesek, a tánc oktatására, ha már azért jöttünk ideg! - Ó...csak annyit jelent, nem szeretem a spanyolt. Na meg körülbelül ennyi is a nagy tudásom. - Tudás? Hát azt hiszem ezt még csak tudásnak sem lehetne nevezni. Egyszerűen nem tudom megtanulni a nyelvet, hiába tanulom évek óta. Na de tudjátok, hogy van ez! Ami nem érdekel, azt soha nem tanulod meg. - Akkor hát, örvendek Effy. - Fogadom el kézfogását, halványan mosolyogva. - Szerencsére nekem nincs gond a szüleimmel. Ők támogatnak mindenben, még örülnek is. - Mondom, majd telefonom órájára pillantok. - Még tizenöt perc. Gyorsan múlik az idő. De ha magam lennék, szerintem már halálra untam volna magam. - Nevetek fel. Az tény és való, hogy nagyon gyorsan elszaladt az idő. Hiszen úgy érzem, alig pár perce történt, hogy bebújtam a mosdóba. Pedig már harminc perc elmúlt. Na de legalább nem aludtam el itt. Az tényleg furcsán venné ki magát, ha valaki itt találna alva. Azt hinnék részeg vagyok, vagy csak sinán bolond.
Az egész oktatási rendszerben, csak egy baj van: fölösleges ostobaságokkal tömik a diákok fejét. Megérteném azt, ha egy olyan iskolában tanítanák ezeket ahol, például matek tanár vagy spanyol tanárnő akar lenni az illető. Ott mondják ezeket a dolgokat, és ne itt. Az ilyen suliba inkább több figyelmet kéne szenteljenek arra, amilyen profilon vagy. Vegyünk minket táncosokat, van pár táncóránk, de ez szerintem nem elegendő. Többet kéne tudjunk mit amennyit most tudunk. Ha tényleg azért vannak az iskolák, hogy a jövőnk tőlük függjön, akkor több táncórát egy hétre! -Ó..értem. Te mégiscsak többet tudsz mint én – halkan felkuncogtam. Majd ha elvégeztem az iskolát, és az egyetemet is, akkor biztos, hogy itt Anglia határain belül fogok koreográfusként dolgozni, és ide elég az angol nyelv is. Sőt, ha más országokból jönnek ide és nem értik az angolt, mert nem tanultak ezt a nyelvet, akkor nem én leszek majd szégyenben, hanem ők. Mivel az angol világnyelv és én tudom, ők viszont meg nem. -Úgy szintén, Bri – mosolyogva ráztunk kezet. -De jó neked – mosolyogtam el halványan. - Bárcsak az én szüleim is így vélekednének a dologról. - mondatom után nagy sóhaj hagyta el a számat. Majd Bri felé fordultam, mikor kimondta, hogy még 15 perc van csengetésig. - De hamar eltelt az idő. - ha belegondolok, hogy most a matekteremben ülnék és hallgatnám a tanár monológjait, nem tizenöt perc lenne csengetésig, hanem még csak annyi telt volna el az órából. - Szerintem ezzel én is így lettem volna. - nevetek vele együtt. Azon kezdtem el agyalni, hogyha eddig senki nem jött be,remélem most sem jut eszébe senkinek, hogy idetévedjen. Nem szeretnék az utolsó párpercben lebukni.
Többet tudok? Azt mondja többet. Pedig tényleg kivételesen utálom és elég nagy szenvedéssel tanulok. Ne hazudtam mikor azt mondtam, ennyi is a tudásom. Tényleg éppen csak a legalapvetőbb dolgokat tudom, mint például a köszönések, "hogy vagy?", "hogy hívnak?" és még pár szavat. Szóval ez tényleg nem nevezhető tudásnak...úgyhogy nem is ejtenék róla több szót. - Az én szüleim nem is vélekednének másképp. Mivel anya táncos, nem volt mit gondolkozni az én pályafutásommal kapcsolatban. - Mondjuk, szerintem testvéreim közül, csak nekem van tehetségem és érzékem a tánchoz, szóval más nem is vihette volna tovább a ,,hagyományt". Érdekesen is nézne ki valamelyik tökfilkó öcsém a táncparketten. Valószínűleg nem kicsit nevetném ki őket. - Igen. Hamar. Lassan elkezdhetjük összekaparni magunkat. Nem lenne túl jó ha az utolsó pillanatban valaki benyitna. - Mondom, majd lassan felállok, leporolom ruhámat és a tükör elé állok, hogy megigazítsam hajam, ruhám, sminkem. Az már tényleg mekkora lenne, ha valaki most...az utolsó pár percben bukkanna ránk. Óriási bukta lenne, az egyszer biztos. - Milyen órád lesz most? Talán megindulhatunk együtt. - Pillantok a lányra egy mosollyal. Gondolom, ha két lány sétálgat a folyosón az nem olyan feltűnő, mintha egyedül osonnék végig a teremig.
A szüleimnek nincs életük, és soha nem is volt. Most ráadásul az én életemet is tönkre tennék, azzal, hogy nem engedik, hogy táncoljak. Sokszor veszekedtünk már ez a dolog miatt, de én mindig a fejem után megyek, mondjanak bármit a táncról, az engem nagyon nem érdekel. Amikor kisebb voltam, mindig azt mondták, hogy kövessem az álmaim, most amikor követni akarom, nem engedik. Sokszor még én sem tudok eligazodni rajtuk, egyik pillanatban ezt mondják, a másikban meg az ellentettjét. Olyanok mind az időjárás. Elvannak ők a saját kis világukban, tinédzserekként sem volt semmi életük, még randizni is nagyon ritkán randiztak. Amikor én megyek, már összedől a világ. - Anyukád is balettozik? - kíváncsiskodtam. Majd a telefonomra pillantottam, öt perc van még csengetésig. - Igazad van. - lassan felálltam, és odasétáltam Bri mellé aki épp a haját igazította. Én is is így cselekedtem, újaimmal átfésültem a vörös hajtincseimet. A ruhámról leporoltam a port, majd a sminkemen javított egy kicsit. - Öhm...azt hiszem fizika – gondolkodtam egy kicsit, majd beugrott – igen fizika lesz. És neked? Én benne vagyok.- majd elindultam az ajtó felé, várva Bri-re, hogy együtt menjünk ki az ajtón, mintha misem történt volna, rendes diákok lévén siettünk órára.
Még, hogy balettozik? Egyszerűen, eszméletlen az amit csinál. Képes elbűvölni, teljes mértékben a közönségét. Nem is csodálkozom rajta, hogy miért akartam én is a táncolást. Elvégre szinte az összes fellépésén ott ültem az első sorban, és arról álmodoztam, hogy egyszer én is úgy fogok mozogni mint ő. És miért is ne sikerülhetne? Hiszen az adottság, ritmusérzék, akarat megvan. - Igen, balettozik. - Mondom sóhajtozva, egy halvány mosoly kíséretében. Ahogy magamat igazítgatom a tükörben, hirtelen rádöbbenek, hogy igencsak hülyeséget csinálok. Ha azt akarom, hogy elhiggye mindenki, hogy elaludtam, akkor nyúzottan kellene, hogy kinézzek és nem pedig úgy, mint egy modell. Na nem mintha én egy nagy modellalkat lennék, de na! Tényleg nem a tökéletességre kell most koncentrálnom, mindinkább arra, hogy el tudjam játszani az idiótát, aki most ébredt. Ilyenkor jönne jól, ha valami dráma szakra járnák... - Nekem? Nem is tudom. Talán matek. De igazából fogalmam sincs milyen óráim lesznek ma. - Nevetek fel. Nem is tudom honnan jött most elő a matek. Talán egy emlékkép a múlt hétből? Igen! Már határozottan emlékszem, mikor a spanyol miatt, matekon dühöngtem. A következő pillanatban felkapom a táskámat, a földről majd az ajtó felé indulok Effy-vel együtt. Miután bebizonyosodtam róla, hogy a folyosón nem tartózkodik senki, kilépek és megindulok a matematika terem felé. - Majd találkozunk még. - Szólok neki oda mikor szétválnak útjaink.
Kezdőlap 
Vas. Okt. 20, 2013 8:48 am by 
