Tekintetem szúrósan méregeti a kottát, mely felett ceruzám cirkál. Egy hangjegy ide, egy vonal oda... olykor csak a dallamvonalat jegyzem le. Péntek éjszaka van, és odafent fiatalok tombolnak egy koncerten. Egy koncerten, melyet épp Scott ad a bandájával vagy tudom is én, sok alter bölcsészlány sörrel és boroskólával és gin-tonikkal, horgolt sapkával kiegyenesített hajukon, csőnadrágban... És mind a zenekarért ovációznak és táncolnak kis sáskalábaikon... Mindez egyébként nem zavar. Azt is megértem, hogy Scott átnyargalt erre a stílusú zenére. Nekem azonban soha nem volt kellő kiállásom ahhoz, hogy önálló produkció legyek egy szál gitárral az ölemben, még akkor se, ha meztelen vagyok, mint a Coyote Ugly-ban a csaj. Ő karizmatikus, én nem, hát ennyi az egész! Mindig a hangszereim mögé bújom, mondta egyszer. Igaza van. Most is ezt csinálom. A mosdót kerestem igazság szerint, aztán egy helyet, ahol ledőlhetek, mert mivel kulcsom nincs, csak akkor mehetek innen haza, ha Scott is úgy gondolja... Megtaláltam a Staff Only feliratú pincelejárót és lejöttem. És lám, találtam egy régi zongorát. Fehér volt és kopott, de kipróbáltam, és szólt! Most pedig ki tudja mióta ülök itt. Kizárva a fenti tombolás és a zenekar hangját, saját dallamomra figyelek és... zenét írok. Ilyesmi hónapok... évek óta nem történt! De valami megváltozott, mióta itt vagyok Londonban. Tudom, miért, de annyira hihetetlen volt az inger eddig, hogy nem is hittem neki, de most... Nemv eszem észre a munkában, hogy valaki leólálkodott ide, nem veszem észre azt sem, hogy egy ideje néznek. Semmi se létezik, csak a fejemben futó dallam, a papír előttem, mely hevenyészett kottámmá lesz, és a zongora billentyűi.
Kapkodva szedtem a lábaimat, a hangos zene, és az a sok ember, megijesztett engem. Azt sem értettem, hogy hogy kerülök én ide, hogy mit keresek én itt. Hiszen semmi közöm a zenéhez, annyit se értek hozzá, mint Frédi vagy Béni. És egyébként is, én nem vagyok hozzá szokva az ilyes fajta zenéhez. Szeretek otthon a nappaliban üldögélni hideg estéken, pamut zoknival a lábamon, az ablakban, kitekinteni a fagyos tájra, forró csokival a kezemben, és lágy dallamokat hallgatni. Ahogy leértem az alagsorba, elcsodálkoztam, ugyan is nem voltam egyedül. Egy fiú, egy igazán csinos fiú ott ült, pontosan velem szemben egy régi zongora előtt, és így külsős szemmel nézve, zenét írt, vagy valami nagyon hasonló dolgot művelt. Nagy hirtelen, azt sem tudtam, hogy mit kéne csinálnom. Csak álltam ott, mint valami szobor, megkövülve, és bámultam rá, tátott szájjal. Hirtelen az ajkamba haraptam, de olyan erősen, hogy bevérzett a szám. Ízlelgetve a saját véremet, hagytam, hogy lecsússzon a torkomon, majd óvatosan odagaloppoztam a fiú elé, és rákönyököltem a zongora tetejére. Kíváncsi voltam, hogy mikor fog észrevenni, de szemlátomást, rám se hederített. Nehéz volt eldönteni, hogy nem is akart észrevenni, vagy csak egyszerűen annyira koncentrál, hogy se lát, se hall. Elmélázva néztem végig rajta. Olyan ismerős volt nekem, bár nem hiszem, hogy bár mikor is láttam volna. Hasonlított valakire, de nem ugrott be, hogy ki lehet az. Kissé oldalra döntöttem a fejemet, átfutott az agyamon, hogy megszólítom, de aztán elvetettem az ötletet. Minek zavarjak meg egy művészt, hiszen tudom milyen, amikor kizökkentenek. Csak álltam ott, és figyeltem a fiút, elbódított, elvarázsolt a látványa, mint egy újszülöttet a feje fölött körbe-körbe ingázó játék. Vajon mit fog szólni, ha észrevesz végre?
Nagyon el tudok mélyülni a zenében, ha nincs senki más, csak ő meg én. És most végre sikerül írnom is. Újra és újra végigfuttatom a kezem a billentyűkön, és ugyanazokat a dallamokat variálom, bár erre nincs is nagy szükség. Könnyen megy és gyorsan, és bár szöveget írni nem tudok, a hangjegyek mégis maguktól kerülnek helyre. Egész addig míg meg nem hallom a zongora más, új zengését. Felkapom a fejem, mi történt, ellazult egy hang? Ekkor látom meg a lányt. Hosszú percig meredek rá. Nyelek egyet, széles ádámcsutkám süllyed és emelkedik. Aztán hirtelen csapom le a billentyűk tetejét, felpattanok és idegesen kezdem összeszedegetni a vonalakon ülő vonásokat, a papírok széthullanak, felkapkodom őket. Biztos takarító, vagy valami személyzet, és biztos rég beszél hozzám, csak nem hallom. - E-excusez-moi - hadarom. - Je pars- folytatom. - Immédiatement - fokozom. Megkerülöm a zongorát, és már ott se vagyok.
~
Elnézést, amiért megvárattalak, és azért is, amiért egyből zárót kapsz. De köszönöm a reagodat!
Kezdőlap 
Vas. Okt. 20, 2013 8:48 am by 
