- Khm... Szóval kíváncsi vagy rám? - kérdem, és az államat támasztva könyökölök a bárpulton.
- Nem, nem igazán... - mondja az ismeretlen, és néhány pennyvel játszik.
- De hát te kérdezted?! - végképp összezavarva nézek rá.
Várok, a szemöldököm összehúzom, és azon töprengek, milyen indíttatásból kérdezhet valaki az életemről, ha egyszer nem is szeretné tudni. Ahonnan én jövök, az emberek diszkrétebbek, nem olyanok, mint ez a lány itt, mellettem. Mégis, van valami, ami miatt nem vágyom vissza Londonból.
Kis ideig hallgat mellettem, majd élesen beszívva a levegőt, hozzám fordul:
- Na, akkor mi lesz? Nem mondod? - Meghökkent, újfent. Közvetlen, túlságosan is, és mégsem zavar, inkább szórakoztat.
- Leedsben születtem, apám skót, anyám brit...
- Ez eddig nem valami izgalmas, már ne is haragudj, azt mondtad, mozgalmas életed volt - vág a szavamba, majd felvonom a szemöldököm, kérvén, hogy hadd folytassam, és ő enged. Most először.
- Az apám még abban az évben meghalt, rákbeteg volt - itt bólint, részvétét kifejezve. Értékelem a gesztust, habár én sem ismertem azt, akit egész életemben gyászoltam. -, anyám egyedül nevelt fel. Habár, sosem volt igazán otthon, folyton csak dolgozott, én pedig mindig belekeveredtem valamibe. Hát igen, anyám mindig fenyegetett, hogy ha így folytatom, internátusba kerülök, de fel sem vettem, csak amikor már ott voltam.
- Internátusba? - kérdi hitetlenkedve.
- Javító nevelőbe, úgy van.
- Tudom, hogy mit jelent - szinte sértve érzi magát, én védekezően felemelem a kezem, mire ő int, hogy folytassam.
- Ott meglehetősen szigorú elveket vallottak, a testi fenyítés nem mindig használt, de az elzárás vagy a két heti vécépucolás inkább elvette a kedvem.
- Mit csináltál, hogy javítóba kerültél?
- Volt néhány húzásom, például kitörtem a városháza egyik ablakát, vagy felgyújtottam a régi iskolám második emeleti mosdóját - persze, társam is akadt. Azt hiszem, akkor változtam meg, amikor új tanár érkezett a suliba. Régebben zenét tanított, így aztán velünk is megpróbálta megszerettetni a muzsikát. Kórust szervezett a fiúkból, itt próbáltam először ki magam, és ekkor fedeztem fel magamban a változni akarást. Illetve, hogy szeretnék zenész lenni.
- Zenész? Ugyan már, nem lehet belőle megélni - emeli égnek a tekintetét, úgy, mint szinte minden laikus.
- Egy évre rá, anyám kivett a nevelőből, és támogatva a zenei képzésemet a lyoni zeneművészetiben tanultam tovább. Eközben bejártam Franciaországot a lyonbeli kórussal, és később már utcazenészként Európán belül más országokban is koncerteztem.
- Miért jöttél vissza, ha ilyen jó volt?
- Ez az otthonom, Anglia, mindig is visszavágytam.
- Megértem.
Rövid szünet állt be a beszélgetésünkben.
- Akkor te beszélsz franciául?
- Olyasmi, talán óraadónak felvesznek egy helyi suliba...
- Tehát mégsem a zenélésből készülsz megélni... - állapítja meg elégedetten.
- Dehogynem, elvégre, öt perc múlva az én koncertemet fogod itt hallgatni - mosolyodok el szerényen.
- Te vagy az a... - a szórólapról leolvasta a nevem - Scott Russell?
- Én - bólintok egyszerűen.
- De ez azt írja, a szakma jó néhány díját bezsebelte a fazon, meg, hogy a dalai toplistásak a rádióknál...
- Hmm... - csak magam elé nézek, majd kortyolok egyet az elém tett üvegből. - Soha ne mondd, hogy soha! - kacsintok rá, majd felállok a pulttól, és a nyakamba akasztom kedvenc hangszeremet, miközben elfoglalom a helyem a színpadon.