Kijött elém a reptérre. A jegyet ugyan fizeti a Zeneakadémia, de a taxit már egészen biztos, hogy nem... De Scott jó fej volt. Mindig az. Még azt is engedte, hogy odakint rágyújtsak. Parázom a repüléstől, mindig is paráztam, és ez akkor volt különösen gáz, mikor az iskolával be kellett utaznunk egész Európát. Néhány helyszínre busszal mentünk, de Lyonból Moszkvába, Pekingbe buszozni elég necces lett volna... Persze örülhetek. Más kamasz ilyesmiről nem is álmodhatott volna.
Rég volt.
- Scott... köszönöm még egyszer, hogy befogadsz erre a pár napra - fordulok hozzá. Franciául beszélek, ez könnyebb, főleg mivel nemigen beszélek angolul, neki viszont remek a franciája. - Majd találd ki, hogy kárpótolhatnálak érte, rendben? - kérem. A telefonban már elmondtam, de szóban mégis más.
Nem sok holmim van. Egyetlen sporttáska: ebben van nagyjából minden holmim. A hegedűmet hoztam magammal egyedül, nagy gonddal becsomagolva, kézipoggyászként. A többi hangszeremet akkor hozatom ide, ha már lesz rá pénzem, addig is anyámnál vannak megőrzésen. Nem a legjobb hely, de jobb, mint a semmi.
A cipekedés tehát nem jelent nagy gondot, ennélfogva még csak Neki se adok a kezébe semmit, hogy hozza.
Fent a lakásban a táskát könnyedén dobom le, a hegedűt óvatosan teszem le egy biztonságos felületre.
- Tartasz kávét...? - kérdem, máris igyekezve, hogy otthon érezzem majd magam.

Meleg fogadtatásban van részem. Ez több, mint amit reméltem. Boldog vagyok, istenem, annyira hiányzott, és csakmost jövök rá, mennyire! Legszívesebben a nyakába borulnék és ott maradnék, sokáig, sokáig, de fegyelmezem magam. Nem érek inkább hozzá. Sohase mertem. Ő és én nem vagyunk... olyan viszonyban, és azt hiszem, soha nem is leszünk. De a lényeg, hogy most itt vagyok, mellette, és bármennyire is irtóztam attól, hogy elhagyjam Párizst, döntenem kell. Vagy vele vagyok, vagy otthon, egyedül, nélküle.
- Jó volna - vigyorodom el. - De nem akarok a terhedre lenni. Előbb-utóbb rámunsz majd, de adig is örülök, hogy veled lehetek. Sok bepótolnivalónk van - szelidül a vigyor mosollyá. Egy rövid ideig rajta hagyom a tekintetem.
Aztán felnevetek.
- Ha azokat a dalokat játszod a koncerten, amikről demo felvételeket küldtél, akkor inkább viszem az iPodomat is... - szurkálódom vele egy kicsit. Persze nem gondolom komolyan. Akkor is elmondtam, hogy a zene jó, csak épp sajnálom, hogy azt a rengeteg tehetségét erre pazarolja. Mert átkozottul tehetséges, és nem értem, miért olyasmit csinál, amit bármelyik harmadosztályú zeész is meg tud csinálni. De ez teszi boldoggá. Nem is akarnám lebeszélni róla. Maximum talán inkább rábeszélni valami másra... is.
- Tea? Oh, milyen unalmas... biztos vagyok benne, hogy a jó francia kávé hiányzik az életedből. De szerencsére hoztam magammal. Jut eszembe, neked is hoztam szuvenírt...
Lehajolok a sporttáskámhoz, és némi kotorászás után kiveszek egy csomag gyönyörűen pörkölt párizsi kávét légmentes zacskóban. Meg egy másik kis dobozkát szürke szalaggal, melyen fityeg egy kis ezüst Eiffel-torony. Átadom neki, macaroon van benne, mivel aligha hiszem, hogy itt Londonban bárki képes lenne normálisan elkészíteni ezt a süteményt.
- Tudom, a bor férfiasabb lett volna, de mivel én nem iszom, te se fogsz - mosolyodom el angyalian. - Amellett a reptetése se lett volna túl biztonságos, a végén letartóztatnak, mert terroristának néznek...
A kezébe adom a dobozt, majd fogom a kávét, és utánanézek, hogy tudnám kávéfőzetté varázsolni.

Köszönöm a játékot!