Scott & Lara

Izgatottan kászálódom ki ágyamból. Nem vagyok álmos, pedig nem sokat aludtam az éjjel. Még is frissnek érzem magam, annak ellenére, hogy pihenés helyett nagy részt a plafont bámultam. Nem jött álom a szememre mert agyam egyfolytában csak kattogott és kattogott, nem állt le. Nem rég találkoztam egy fiúval, férfival nevezhetjük bárhogy a lényeg, hogy Scott a neve. Ha belegondolok milyen vicces módon is botlottunk egymásba még most is mosolyra gördül számcsücske. Egy nyűgös, hosszú nap után fáradtan léptem át az iskola küszöbét és indultam haza. Akkor még nem sejtettem, hogy valaki jön utánam. Miért is tűnt volna fel, mikor London utcáin általában csak úgy hemzsegnek a járókelők. Egy idő után azonban feltűnt és megtorpanva vártam míg beér. Akkor láttam és hallottam mély hangját először és bevallom még most is cseng fülembe dallamos beszéde. Egy randevút kért tőlem, s bár én nem vagyok az a fajta aki erre igent mond Isten tudja miért még is ezt tettem. Talán elvarázsolt a borostás arc a bolondos barna tincsek vagy fene tudja. Általában visszahúzódó alkat vagyok, nem szoktam másokkal sokat beszélni, pláne nem idegenekkel csupán a jó barátokkal. Nekik megtudok nyílni és kislányos zavaromat levetkőzve tudom jól mulatni velük az időd ám a többiekkel más a helyzet. Hívtak már máskor is találkára és általában azt feleltem nem alkalmas, vagy nem tartom jó ötletnek stb... Anglia levegőjében tényleg lehet valami, mert mostanában koránt sem úgy viselkedem mint szülőhazámban. Vagy csak felnőtt a kis Lara? Fene tudja mindenesetre iparkodva sürgök-forgok a fürdőszobában, hogy elkészüljek. Még szerencse, hogy nem vagyok az a késős fajta és inkább az időt figyelem mint, hogy elkalandozzak a ruhák birodalmában. Tükör előtt összekötöm lófarokba hajam, egy kis szempillaspirállal dúsítom szempillám, ajkaimra pedig leheletnyi rúzst festek, hogy legyen egy kis színe. Nem akarok sokat pepecselni arcommal, mert ilyenkor szokott lenni az, hogy észre sem vesszük de már 20 kg réteg van rajtunk ezt pedig nem szeretném ,mert a természetesség híve vagyok. Ha valakinek nem tetszem szinte natúran akkor nincs értelme, ha pedig igen akkor nem várja el tőlem, hogy úgy nézzek ki mint egy boszorkány. Miután elkészültem a gardrób felé szaladok, közben ijedten pillantok a falon csüngő órára és bánatomra de tudomásul veszem nincs már sok időm, sőt lehet késni fogok. Nah ennyit az én pontosságomról melyről eddig híres voltam! Nincs időm sokat válogatni ami kezem közé akad azt magamra kapok egy kis parfüm és már ott sem vagyok. Szaladva kerülgetem a földön heverő dobozokat, melyeket ki kellene pakolnom, de egyedül nagy feladat. Ilyenkor jönne jól egy autó amim van is, csak nem itt. Nem voltam hajlandó beleegyezni abba, hogy apámék idehozassák mivel ők vették és én saját magam akarom megteremteni magamnak azt amire szükségem van. Néha..ohh inkább mindig makacs vagyok és olykor jó, hogy a szüleim átlépve rajtam cselekednek, mert ha nem tennék így most házam sem lenne. Nem értik mért nem fogadom el tőlük a pénzt és azt sem értik mire költség, ha nem egyetlen gyermekükre. Csak, hogy felnőtt vagyok és nem akarom, hogy a bankszámlámat apuci töltse fel. Sokan teszik ezt, de én nem az ő pénzével akarok villogni, hanem majd büszke akarok lenni arra amit magam szerzek. Útközben felszállok egy buszra ami egyenest a London Eye-hez szállítja a turistákat és az arra kívánkozó városiakat. Szerencsére nem hosszú az út, legalábbis négykerekűvel nem. Miután pöfög kettőt-hármat a jármű és kinyitják az ajtót előre engedve az idősebbeket végül én is leszállok. Körbepillantok, bár nem nagyon látok mivel a Nap csak úgy ragyog, szemem pedig elhomályosul az erős fénytől. Elindulok az óriás kerék felé, remélve, hogy valahol megtalálom Scott-ot. Remélem nem fogom megbánni, hogy most az egyszer kivételt tettem és igent mondtam... Hasonló gondolatok mellett pozitívak is eszembe jutnak vele kapcsolatban azért. Hirtelen megörülök, de azért annyira nem mutatom ki, csak bájos mosolyt varázsolva arcomra intek neki mikor ő is észre vesz.
-Szia!- Köszönök, majd egy csokrot pillantok meg kezébe amit nekem szán. Érzem aprócska pír szökik arcomra. Hebegve köszönöm meg a kedves gesztust majd átveszem a szép virágokat. 
-Hát remélem nincs..- felelem kérdésére majd elindulunk az óriáskerékhez. Mindig is ámuldoztam, hogy milyen szép és, hogy biztos remek lenne rajta ülve nézni a várost hát most itt vagyok még is egy kicsit félve közeledek az óriás felé.