Hogy miben különbözik nekem a hétvége a hétköznaptól? Könnyű a válasz: semmiben! Ugyanannyi gyakorlás, tanulás. Mindenki azt vágja a fejemhez, hogy ha profi akarok lenni nem szünetelhetek. Pedig szerintem igenis kijár már nekem a pihenés! Hetek óta csak hajtanak a tanáraim. Nem is értem miért csodálkoznak azon, hogy folyamatosan rontok! Hiszen legalább egy hónapja nem aludtam ki magam rendesen, és ez nem normális. Persze...imádok táncolni, ez az életem, de ami sok az sok. Na nem baj! Ma ki fogok állni magamért. Semmi kedvem megint a próbateremben tölteni az éjszakámat. Fiatal vagyok, szükségem van egy kis szórakozásra. És valószínűleg mindenki túl fog élni egy szabad estét.
Jól tudom, hogy csak egy ember képes arra, hogy lebeszélje a tanáromat a ma esti próbámról. Ez az ember pedig anya. És mivel anya még mindig, úgy érzi tartozik nekem, meg is próbálja. Szerencsémre sikerült annyit kiharcolnia, hogy csak fél kilencig tartson az óra. Ami alapjában véve elég jó! Lesz időm mindenre végre!
Kilenc óra! És. Még. Mindig. Itt. Vagyok. Mit tegyek, hogy végre elengedjen? Már ígyis fél órával tovább maradtam, és ráadásul elég tűrhető is voltam. Na ebből most van elegem! Lehet, hogy nem a legjobb ötlet faképnél hagyni egy tanárt de nem igazán érdekel már.
- Mennem kell! - Hátrálni kezdek, majd egy halk elköszönés kíséretében hátat fordítok neki és kiszaladok a teremből. Ami jó, hogy nem volt ideje tiltakozásra, a meglepettségtől egy hang sem jött ki a száján. Remélem még egy darabig nem ocsúd fel...
Sietve cibálom magamra ruháimat, majd kirohanok és egy nagy vigyorral arcomon, vágtatok végig az utcán. De mégis hová tartok most? Nem mehetek még haza! Egyszerűen nem akarok! Nem azért haragítottam magamra a legjobb tanárt, hogy most hazamenjek és aludjak. És a következő pillanatban megpillantok egy helyet ami felkelti érdeklődésem. Miért ne gondolkozhatnék egy kávé mellett? Akár hívhatok is valakit, hogy csatlakozzon hozzám. Még mindig jobb mint az előző gondolatom.
Gondolkozás nélkül megindulok a kávézó felé, mikor elérem a célt, helyetfoglalok és rendelek magamnak egy kávét. Bár azt mondják nem túl egészséges a számomra. De kit érdekel? Ma minden szabályt meg fogok szegni!

Az tény, hogy néha elég nehezen bírom a tempót, de ez nem jelenti azt, hogy nem szeretem azt amit csinálok. Egyszerűen csak néha sok. És jól tudom, hogy én választottam ezt az egészet! Éppen ezért fogom végigcsinálni...anyáért és értem. Ebből akarok megélni. Tudom, hogy sikerülhet hiszen anya is elérte ezt. Csak remélni tudom, hogy egyszer majd rám is úgy fog nézni valaki miközben táncolok, ahogy én rá. Mindig elvarázsolt a látványa. Szóval egészen gyermek korom óta tudtam, mit akarok kezdeni az életemmel. Nem is volt kérdéses! És egyre közelebb érzem magam a vágyaim beteljesüléséhez. De ez még nem jelenti azt, hogy nem akarom ma este kiereszteni a gőzt. Nagyon ritkán adatik ez meg nekem, és nem akarom...sőt! Nem fogom, elszúrni ezt az egy szabadnapom. Ha kell egyedül fogok elmenni inni egyet.
A következő pillanatban egy hang rángat ki gondolatmenetemből. Jobb szó rá, hogy ki ijesztett, nem is rángatott. Szó szerint ugrok egyet ijedtemben. Még jó, hogy nem borítottam fel miatta az asztalt.
- Ó te jó ég! Nem tudtál volna valami jelet adni mielőtt a frászt hozod rám? - Förmedek rá nem túl kedvesen, még mindig rémülten. Mikor végre eljut agyamig a kérdése, velem szemben ül, és már azt hiszem értelme sincs a válaszadásnak. De persze én mindig értelmetlen dolgokat teszek, így válaszolok. Na meg elnézést kérek a kirohanásomért...elvégre nem ő tehet arról, hogy eltemettem magam a gondolataimban.
- Pesze, szabad. - Halvány mosolyra húzom ajkaim. - Sajnálom az előbbi hisztit. Csak megijedtem, de ez nem a te hibád, ne vedd magadra. - Remélem nem néz teljesen lökött, hisztis libának. Pedig minden oka meglenne rá. Nem kellett volna úgy letámadnom, de ez már késő bánat. Viszont valahol már láttam ezt a srácot. Ebben egészen biztos vagyok. De hol? Hol találkozhatok emberekkel a próbatermen és az iskolán kívűl? Iskola! Biztosan ott láthattam valamikor.
- Te! Mi találkoztunk valahol? Olyan...ismerős vagy. - Arcát fürkészem, aztán elnevetem magam. - De lehet csak hülye vagyok! - Megrázom fejem nevetgélve.

Nem is tudom mennyire értelmes dolog este nekiülni kávézni. Mondjuk ha most otthon lennék biztosan nem kávézgatnék. Két okból is: első az, hogy valószínűleg alvás előtt nem lenne túl jó ötlet. A második pedig az, hogy nincs otthon kávé. Vagyis van, de az jól el van dugva nehogy rátaláljak. Mivel az én gondoskodó anyám szerint a tánc meg a kávé nem fér meg egy helyen. Ahogy a tánc meg az ital vagy cigaretta, vagy drog, vagy bármi sem. Pedig szerintem nincs abban semmi rossz ha néha napján egy kis koffeint öntök magamba. De hát tudjátok, hogy van ez: amit nem tud, az nem fáj neki! Na meg én olyan vagyok, hogy ha megtiltanak valamit, épp azért is megcsinálom. Visszatérve a gondolatmenetem elejére, alvás előtt tényleg nem iszok kávét, csakhogy most bulizni készülök...szórakozni egyet. Holnap úgyis csak délután lesz órám így az alvással nem lesz olyan nagy gondom. Már olyan régen multattam igazán jól, hogy szinte nem is emlékszem rá. Anyának meg nem kell megtudnia mit csináltam. Azt hiszem már eléggé idős vagyok ahhoz, hogy kimaradjak egy éjszakát otthonról. Na meg mondtam neki, hogy ma estére terveim vannak, csak azt nem tudja mit értettem a terv alatt.
Szavai hallatán önkénytelenül is elvigyorodok. Ami már biztos az az, hogy van neki humora. Az hogy képes mosolyt csalni arcomra egy ilyen hülye hisztiroham után, egy valóságos csoda.
- Hát azt remélem is! Nem áll szándékomban még meghalni. - Mondom még mindig széles mosollyal arcomon.
Ahogy elnézem, sikerült nekem is a frászt hozni rá, bár nem szándékosan. Nagy nehezen sikerül visszatartanom egy éppen kitörni készülő nevetést. Nem lenne túl szép kinevetni, elvégre ő sem tette. Maximum magában. Azt viszont én is teszem. Így legalább kvittek vagyunk.
- Örvendek Nolen, én Brianna vagyok. Brianna O'Devan...de csak Bria. - Mutatkozok be neki, kézfogás kíséretében mikor sikerül összeszednem magam. Hmm! Valóban az iskolában láthattam valamikor. Ez már egészen biztos. Mondjuk nem is igazán lenne másik tippem. Arra nem hiszem, hogy emlékeznék ha az utcán futottam volna valamikor bele. Hiszen több ezer ember jön velem szembe, nap mint nap.
- Talán láthattál már a tánckarban. Mivel én...táncolok. Azaz most épp meglógtam egy órámról. Lehet nem volt túl jó ötlet, de na! Szünet is kell. Vagy nem? - Rántom meg vállamat.Igazából nem is tudom miért mondtam el ezt neki. Magyarázkodni akartam volna? Talán! Csak azt hiszem ez a magyarázkodás inkább saját magamnak szólt, mint neki.
- És te melyik? Zene? Dráma? Esetleg média? - Kérdezek vissza kíváncsi tekintettel, miközben belekortyolok kávémba.

Következő mondatára alig bírom megállni, hogy ne nevessem el magam, bár még így is egy nagy vigyor ül ki arcomra. Nincs kizárva, hogy az én fantáziám a piszkos, de ha valaki valami hasonlót mondd, nekem az félreérthető tud lenni.
- Vétek, nem vétek...egyszer mindenki meghal. - Na! Most komolyan a halálról akarunk hablatyolni? Hát mit mondjak? Elég...érdekes téma két fiatal között. De azért jobbat is el tudok képzelni.
- Rendben, No. - Újabb mosolyt eresztek el. - Te úgy szólítasz engem, ahogy csak akarsz. Túl sok becenevet adtak már, reggelig sorolhatnám. - Többnyire már mindenre hallgatok tényleg. Bár azt nem mondom, hogy mindet szeretem is, csak simán elfogadom. Mint például az Ann-t. Valahogy nem tudom a nevemhez illeszteni sehogy sem. Vagyis ha belegondolok tudom, de ha valaki úgy szólít, hirtelen nem kapcsolok, hogy rólam van szó. Aztán meg harag a vége annak, hogy nem hallgatok az illetőre. Na jó! Nem pont értem minek kell úgy kielemeznem a becézésemet. Utálok belemerülni gondolataimba, mert soha nem úszok ki belőlük. Esküszöm még a semmiről is képes vagyok órákat beszélni, vagy elmélkedni. És ez alapjában véve jó dolog, csak oda kell figyelnem, hogy ne untassam a partnerem.
- Talán nem is tévedtél olyan nagyot. - Felnevetek. - Én is az időm nagy részét ott töltöm, bár nem mindig saját akaratomból. Ma például megelégeltem a tanárom és csak úgy faképnél hagytam. - Már megint kezdem. Ugyan miért is érdekelné Nolent az én ostoba lógásom? Ha tovább folytatom a süket dumámat, azt érem el vele, hogy elijesztem magamtól.
A következő pillanatban már nem tudom megállni, hogy ne törjek ki nevetésben. Máris bírom ezt a Nolent! Alig tíz, talán tizenöt perce ült ide, de máris fel tud vidítani. Nagyon ritka az ilyen ember.
- Hmm...mondd csak, Mr.Rómeó te nem a színházban tengeted időd nagy részét? - Kérdezek vissza, egy pimasz vigyorral arcomon, majd kortyolok kávémból, ami mostanra már egész iható lett. Nem túl forró, de nem is hideg.
- Nos...mivel mára én is valami hasonlót terveztem, talán veled tartok. De akkor ígérd meg, hogy táncolunk majd egyet! - Mondom oldalra billentett fejjel, még mindig ugyanazzal a vigyorral arcomon. Talán ha nem lennék táncos ezt a felkérést nyomulásnak is lehetne venni. De ki tudja...talán az. Á nem! Miért is lenne az? Nem azok közé tartozok aki tíz perc beszélgetés után már nyomul és a nyakán csüng a partnerének. A táncos feltételt csakis kíváncsiságból mondtam. Ha már szerinte az ,,ugribugrik" más se csinálnak, legyen igaza.