Sosem gondoltam volna, hogy valaha is valóra válik az egyik legszörnyűbb rémálmom, persze, csak anya halála után. Nem vagyok olyan lány, aki éjjel nappal a híreket bújja, és most ez a káromra is vált. Állítólag egy csomó plakátra ki volt írva az, hogy a mai napon a tornateremben felújítás folyik, ezért az épületbe nem lehet bemenni. Nos én ezen plakátok egyikét sem láttam, úgyhogy természetesen én bementem. Először furcsa is volt a rendetlenség, de nem érdekelt túlzottan. A pálya tiszta volt, és ez volt az egyedüli dolog, ami számított. A kis táskám kíséretével léptem be a pálya egyik sarkába. Leültem, és felvettem magamra a mai napra kiválasztott ruhámat. Minden szerda délutánomat itt töltöttem gyakorlással, mivel ez a hely csöndes volt, legalábbis ilyenkor. Senki sem volt, aki zavarhatott volna, vagy, aki kritikát mondhatott volna a táncomra. Utáltam, ha valaki beleszólt abba, amit csináltam. Nekem mindig van elég bajom, és nem kell ehhez még egy ember kritikája. Mindenki foglalkozzon magával. Megcsináltam egy pár spárgát, nyújtottam a lábaimat, egyszóval bemelegítettem a tánchoz. Hozzáerősítettem a telefonomat a hangfalhoz, majd elkezdtem rajta lejátszani a kedvenc zenéimet. A pálya közepére sétáltam, és meggondolt lépésekkel szeltem át a termet, mindaddig amíg a zene felül nem kerekedett rajtam. Amikor a zene átveszi a testem fölött a hatalmat, akkor nem szoktam gondolkozni. Nem figyelek a lépésekre, nem gondolok semmire, kiszellőztetem a fejem és élvezem a táncot. Ezért is szeretek egyedül táncolni. Ha csoportban, vagy tömegben kellene táncolnom, biztos, hogy nem menne ilyen jól. Persze, ha van egy megadott koreográfia, akkor az 100%-osan elő tudom adni, viszont nem biztos, hogy igaziak lesznek benne az érzéseim. Emiatt elég gyakran le is szidnak, és az itteni tanárok is ezt próbálják kiverni belőlem. Mindig azt mondják, hogy a próbákon/versenyeken is engedjem el magam. Körülbelül 3 szám ment végig, amikor egy hatalmas csapódást hallottam. Szemöldök felhúzva léptem oda a telefonomhoz, és leállítottam a zenét. - Hahó? Van itt valaki? - kérdeztem félénken. Pár percig hallgatóztam a válaszért, ami természetesen nem érkezett meg. Hosszú léptekkel indultam el a folyosón egyenesen a bejáratig. Ki akartam nézni az udvarra, mivel olykor-olykor a srácok hangos csapkodással, vagy valami mással próbálják felidegesíteni az embert tánc közben. Ilyenkor elküldöm őket melegebb éghajlatra. Reménykedtem, hogy most is, csak ennyi lesz a dolgom. Az ajtóhoz léptem, és lenyomtam a kilincset. Hangos koppanással vertem be a fejemet az üvegbe, mivel az ajtó zárva volt. Négy, kék munkaruhás embert láttam eltávolodni a tornateremtől. Szent ég! Hevesen kezdtem el kopogtatni az ajtón. Még kiabáltam is, de felesleges volt. A munkások még csak meg sem fordultak. Semmit sem hallottak meg. Idegesen túrtam a hajamba, és nem tudtam, hogy mitévő legyek. A telefonomat egy hete töltötték fel, viszont én remekül lebeszéltem a pénzemet, és a rendőrségen/mentőkön/tűzoltókon kívül senkit sem tudok felhívni. Ügyes vagy, Ronnie! Megcsináltad! Zakatoló szívvel mentem vissza a pályára, és leültem a telefonom mellé. Pár perc elteltével észrevettem egy elszakadt lapot az ajtón csüngve. Igen ez volt az a papír, amire kiírták, hogy nem lehet bejönni a terembe. Miért nem bírják kiragasztani a főbejárathoz? Mégis ki használja ezt az ajtót? A fejemet idegesen hajtottam a térdemre, amikor újabb csörömpölést hallottam. Most már tényleg megijedtem. Tisztába voltam vele, hogy rajtam kívül senki sincs itt, ezért sem értettem, hogy ki, vagy mi lehet a zaj okozója. Felvettem egy tollasütőt a padról, majd elindultam a zaj felé. A ricsaj az egyik öltözőből jött. Egy, gyors és kimért rúgással berúgtam az ajtót. Már ütni is akartam, amikor észrevettem, hogy a suli egyik diákja, Michele áll az ajtóban. Nos azt hiszem Ő volt az egyetlen ember, akit annyira utálok, hogy még csak rá sem bírok nézni hányinger nélkül. Miért nem ütöttem le? Legalább jobb lenne a kedvem. - Na ne... pont te? - nyújtottam felé az egyik ujjamat borzalkodva. - Nem elég, hogy engem bezártak ide, de hogy még te is boldogítsd a napomat! Hát ez remek... - ráztam meg a fejemet, majd visszasétáltam a pályára. Bezártak... azt se tudom, hogy, hogyan fogok innen kiszabadulni, és ráadásul a szintén csak szerencsétlenül járt társam a fő ellenségem, ha lehet ezt így mondani. Az öltöző ajtaja, amiben Michele állt pont a pálya azon sarkára nyílt, ahová én lecuccoltam. Ebből az öltözőből szoktak beáramlani a pályára a focicsapatok tagjai, vagy szimplán a tesiórán/táncórán résztvevő diákok. - Te sem tudtad, hogy nem lehet ide jönni? - fordítottam felé a fejemet, és megpróbáltam egy picit kedvesebb hangnemen elmondani ezt a mondatot. Nem tudom mennyire sikerült. A lábam rázogatva nyúltam a telefonom után, majd minden egyes zeném címét végigolvastam, amíg a válaszára vártam. Eddig azért imádkoztam, hogy jól sikerüljön a mai próba, viszont most azért imádkozok, hogy túléljem az itt eltöltött időt.
Ez a reag Ronnie-nak íródott user felől sok szeretettelk Michele felől kevésbé. A találkozás alkalmából Mich ezt(katt) viseli.
Azt hiszik mindig figyelembe veszem a szabályokat, hogy túl kötött vagyok és még sorolhatnám. Nos, akik a barátaim azok tudják, hogy nem vagyok ma született bárány csupán a táncra kiterjedő fontosságokat tartom be mint egy katona. Több helyre is kitették, hogy a tornaterembe tilos a belépés mivel felújítások zajlanak. Nah most jön az a pont mikor megszegem a kérést, de nemes cél érdekében! Jól tudom ilyenkor foglalt hűn imádott tánctermem viszont nekem próbálnom kell így hát a torna terem felé veszem az irányt. Útközben fülhallgatóval a fejemen bömböltetem a zenét, s néha észre sem veszem megpördülök a járdán, vagy énekelek én is. Miután észreveszem, hogy nem kicsit ciki amit csinálok elpirulva veszem gyorsabbra lépteim és hamar besuhanok az iskola utcájába. Gyomrom egy pillanatra görcsbe rándul, nagyot nyelve viszont belépek a suli falai közé és körbe nézek, nehogy bárki megpillantson. Elindulok a tornaterem felé. Próbálok halk lépteket magam mögött tudni és a munkásokat elkerülve beillanni a nagy terembe. Mély levegőt veszek ismét, de nem azért mert félek, hanem mert ahogy kifújom azt megkönnyebbült mosoly szökik arcomra. Ám bár ne tettem volna, hogy ilyen mélyet szippantok a levegőből, ugyanis mint minden tesiteremnek ennek is meg van a maga aromája ami fülledtség és izzadság keveréke. Nem értem miért nem tudják kinyitni az ablakokat. Jah de! Még is tudom olyan magason vannak, hogy a franc se éri el onnan. Mindegy, nem tudok mit tenni el kell viselnem. Előkapom zsebem mélyéről telefonom és kihúzva belőle a füles kábelét hangosan hallgatom tovább a zenét. Beállok a terem közepére leszegett fejjel, behunyt szemmel veszem fel a teljes ritmust. Pábámm..pábámm. Érzem ahogy szívem egyre hevesebb táncot jár, légzésem szaporább, majd elkezdek mozogni. Nem szeretek bemelegíteni, csak ha nagyon fontos mivel szinte egész nap mozgok így nem erőltet meg a spárga bármiféle olyan mozdulat mihez jól lazított szalagok és izmok dukálnak. Jól kigondolt lépések, eltervezett koreográfia és egy kis impro. Aztán megállok egy pillanatra kinyitom szemem és látom, hogy a terem végében kötöttem ki. Visszaszaladok és leállítom a zenét egy pillanatra, hogy míg kulacsom tartalmát öntöm magamba addig ne menjen tovább. Ekkor lépéseket hallok. Megragadom hátizsákom és beszaladok az egyik öltözőbe. Leülök a padra és várok, hogy mi lesz. Zene hangját hallom felcsillanni, de csak halkan. Odaosonok az ajtóhoz és a kulcslyukba pillantva próbálom kivenni a váratlan érkező arcát. És elcsípve.. Oh ne!!!!! Hisz ez Ronnie. Amióta a suli tagja vagyok azóta romlott a kapcsolatunk és őszintén szólva fogalmam sincs, hogy miért. Sosem bírta elviselni jelenlétem és lassacskán én bennem is csak negatív kép rajzolódott ki róla. Hátra felé lépkedem és közben csak azon jár az eszem, hogy miért pont ő neki kellett ide jönnie. Most várhatok míg végez mert én innen ki nem megyek! Nem akarom a fölösleges feszültséget... bárki meglát minket szinte látják ahogy szikrázik körülöttünk a levegő szemünk pedig villámokat szórnak. Hátrálás közben neki megyek a fogasnak és az hatalmas zajt csapva eldől. -Francba!- suttogok és próbálom a lehető legcsendesebben felállítani. Abban reménykedem nem hallotta meg, de sajnos nincs szerencsém. Az ajtót berúgja és majdnem lecsap egy tollasütővel. -Jesszus, tedd azt leee!- Sikkantok fel hátrébb ugorva az ajtótól amit majdnem kiszakított a zsanérból. Borzongva mutogat felém mintha az ördög lennék, bár számára az is lehet hisz gyűlöl. -Hát igen én, de ha azt vesszük te mit keresel itt én jöttem ide és te zavartál meg azzal, hogy bejöttél. Már azt hittem, hogy lebuktam és jönnek, hogy kidobjanak...- Hebegem épp úgy fancsali tekintettel mint ahogy ő mered rám. Mi lesz itt? Rohadtul nincs kedvem, se energiám itt kakaskodni de van egy olyan érzésem nem fogjuk csöndesen eltölteni a bezárt perceinket.... -Most mi lesz?- Kérdem apró aggodalommal arcomon. Próbálom félre tenni az utálatot és valami megoldást keresni arra, hogy hogyan is jutunk ki a tornateremből .
A hozzászólást Michele Flym összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd Jún. 25, 2013 3:48 pm-kor.
Kezdetektől fogva mindig volt bennem valamiféle félelem, és visszahúzódottság. Elvégre a sors rendesen kicseszett velem. Elveszteni az anyukádat... felfoghatatlan. Sokan bele sem tudják képzelni magukat az én helyzetembe, és emiatt gyakran piszkálnak a stílusom miatt. Amikor tudatosult bennem, hogy mi is történt komolyabban teljesen megváltoztam. Kifordultam önmagamból, és sajnos ez a stílus lett az, ami ma is bennem él. Tisztába vagyok azzal, hogy olykor-olykor nagyon bunkó vagyok, viszont tudok kedves is lenni. Azzal is tisztába vagyok, hogy gyakran ok nélkül utálok meg embereket. Mich-el is ez van. Mármint van egy ok, amiért utálom, de erről Ő nem tehet és igazából nem érdemelné meg azt a viselkedést, amit én leművelek vele. Senki sem érdemelné meg. Anya is ebben a suliba tanult, és ő volt itt az egyik legjobb táncos. Még a balesete után is fennmaradt a hírneve a suliban, és azt hiszem egy-két díja, kitüntetése még ma is megcsodálható az iskola falain. Az idejelentkezésem pillanatában eldöntöttem, hogy én is megszerezem ezt a címet magamnak, hogy tényleg anya nyomdokaiba tudjak lépni. Viszont ennek a címnek a megszerzése azt is jelenti, hogy lényegében el kell távolítanom az utamból azokat az embereket, akik esetleg szintén jelentkezhetnének ezért a címért. Az első évben már hallottam Mich kiemelkedő tánctudásáról. Nos azt hiszem már ekkor meggyűlöltem. Egyre többet láttam a suliban, és mindvégig hajtott a kíváncsiság. Meg akartam arról bizonyosodni, hogy a tánctudása tényleg olyan remek-e, mint ahogy mondják. Egyszer meglestem az egyik próbáját, és be kellett látnom, hogy ő tényleg veszélyt jelent számomra. Igazából megpróbáltam elnyomni magamban a haragomat, és felnőtt ember módjára kezelni ezt, de nem sikerült. Teljes szívemből megutáltam, és mindig azon vagyok, hogy jobb legyek nála, mivel szerintem nagyjából egyforma a tánctudásunk. Senkinek sem beszéltem még erről a célomról, és nem is áll szándékomban. Ez az én kis titkom, és nem akarom, hogy bárki elszedje előlem. - Nyugi! Nem foglak szétverni... - mondtam neki megforgatva a szememet. - ... azt hiszem. - motyogtam magamnak. Nem értem, hogy hogy fajulhattam ideáig. Ha csak megpillantom rögtön forr bennem a harag, és nem tudok tenni ellene. Most már nem. - És mond csak, mégis honnan a francból kellett volna tudnom, hogy te itt vagy? Én minden csütörtökön ide járok, és még egyszer sem láttalak. Fogalmam sem volt arról, hogy ma zavarni fogod a próbámat! - mondtam neki hevesen gesztikulálva. Csillapítani akartam magamon, mivel nem akartam csetepatét csapni. Semmi kedvem sincs egy lánybunyóhoz. Bár valószínűleg megnyerném, mivel a keresztapám karatézik és elcsíptem tőle egy pár mozdulatot, de ez most mindegy. Ki akartam innen szabadulni. Ki tudja, hogy a munkások mikor jönnek ide ismét. Lehet, hogy csak napok múlva, vagy lehet, hogy csak holnap késő estére. Nem akartam egy kellemetlen szagú tornateremben tölteni az estémet, pláne nem ilyen személy társaságában. - Fogalmam sincs, hogy mi lesz. - ültem le a fal mellé. - Nem akarom itt tölteni az éjszakámat, és gondolom te sem, úgyhogy agyaljunk ki valami tervet, mert megőrülök! - raktam vissza a telefonomat a földre, majd a szemem sarkából figyeltem Michele-t, és egy terven törtem a fejem.
Ez a reag Ronnie-nak íródott user felől sok szeretettelk Michele felől kevésbé. A találkozás alkalmából Mich ezt(katt) viseli.
Sokszor elgondolkodom azon, hogy miért vannak az embereknek barátai és miért vannak ellenségei. Mitől szeretek meg valakit, mitől nyílik meg egyeseknek és miért érzek ellenszenvet mások iránt? Mi az oka, hogy valaki elviseli azt amit más nem? Olyan furcsák az emberek, vagy csak én vagyok az, hogy olyanon gondolkozom amin más nem. Kit érdekel, hogy ki miért a barátom a lényeg, hogy vannak és nem is kevesen. Noh igen ez az átlagos gondolkozás de engem kicsit mélyebben foglalkoztat ez a téma. Például Ronnie miért utál? Az első pillanattól kezdve, hogy megpillantott a háta közepére sem kívánt. Eleinte nem volt olyan nagy az irántam érzett ellenszenvet, legalábbis szerintem. Akkor még nem viselkedett ennyire utálkozva mint most. De azért ne feledjük nem volt egyoldalú a dolog. Bár eleinte fogalmam sem volt arról miért szór villámokat rájöttem, hogy ha valaki nem akar jóban lenni velem akkor nem kényszeríthetem. Felvettem a csatabárdot és ha ő támadott, hát én is. Folyamatos verseny a kettőnk kapcsolata. És mikor betört a rejtekhelyemre ütővel a kezén azt hittem lecsap. Nem akarnék verekedést, gondolom abban ő nyerne és ezt a versenyt elveszteném. Még sosem bunyóztam, pedig kellett volna már, de akkor is képtelen voltam vissza ütni, de erre nem térnék ki nem kellemes emlék. -Ezt jó tudni...bár ez az azt hiszem nem valami biztató.- Felelem és a biztonság kedvéért megteszek egy lépést hátra. Hallgatom szem-forgatva ahogy kiabál, de nem nagyon tud érdekelni. Kicsi ez a hely kettőnknek ez annál inkább zavar. -Jó figyelj, nem tudtam, hogy itt próbálsz, de legalább most ne civakodjunk.- Próbálom csillapítani a kedélyeket, de nagyon nehéz, ha én magam is lángolok a dühtől. Nem rá haragszom, legalábbis nagy részt nem rá. Zavar ez as hülye felújítás, ez a hülye bezártság és ő is hülye és miért? Nem tudom, csak az mert zavar, hogy itt pampog megint a semmiért. Vagyis nem a semmiért, de nem csináltam semmi rosszat, de ha jobban belegondolok az egész az én hibám. Úgy bizony, ha nem lennék ilyen béna, hogy eldöntöm a fogast nem riad fel rá és nem ront rám ajtóstul (szó szerint ajtóstul...) -Nyugi én sem szeretnék..- Leülök én is zsebemből pedig előkaparom a telefonom, de nincs rajta térerő. -Frankó, nem lehet telefonálni, nincs térerő..- Kezdek kissé pánikba esni és nem csak azért mert a telefon nem működik, legnagyobb ellenségemmel vagyok bezárva, hanem mert olyan kevés itt a levegő, hogy sokáig nem fogom bírni, nah meg még szűk is az öltöző. Nem értem miért nem lehet jó nagy ablakokkal egy hatalmas termet építeni, hogy ne kelljen nyomorogni és rendesen szellőztetni is lehessen. Elfogok ájulni...
Ronnie Cleveland
Korom : 29
Munkám-hobbym : tanuló
Humor : akad...
Tanítási órák száma : 20
Tárgy: Re: Michele & Ronnie - tornaterem Vas. Jún. 30, 2013 8:22 am
My "sweety" enemy
Idegesen ráztam a lábamat minden másodpercem. Kezdett elegem lenni a helyből, a társaságból, és mindenből. Miért pont vele kellett itt maradnom? Bár most ez volt a legkisebb bajom. Ki akartam innen szabadulni mégpedig azonnal. Sosem találtam ezt a helyet kényelmetlennek, vagy rossznak, viszont a mai nappal tuti, hogy megváltozik a véleményem. Egy békés kis próbálnak indult az egész, és tessék! Úgy érzem magam, mint egy hatalmas madár egy apró kalitkában. Próbáltam félre tenni a dühömet, és tiszta fejjel kitalálni valamit, de eszméletlen nehéz volt. Elvégre ki tudna hirtelen kedves lenni azzal az emberrel, akit teljes szívéből utál, és ha tehetné messziről elkerülné? - Próbálok nem civakodni! - válaszoltam neki elég mogorva hangon, pedig most megpróbáltam kedves lenni. Hát nem jött össze. Miért vagyok ilyen? Miért nem tudok megváltozni? Legalább erre az egy napra! Ha így fogom folytatni kikészítem saját magamat, na meg persze Michet is, de ez engem nem túlzottan érdekel. - Nem lehet telefonálni? - néztem rá kikerekedett szemmel. - Na ne már! Nekem nincs pénz a telómon, de van térerőm neked meg fordítva. Szuper. Soha az életbe nem fogunk kijutni innen. - hajoltam rá a térdemre. A végtagjaim gyengéden elkezdtek remegni. Nem lepődtem meg, mivel, amikor ideges vagyok mindig ez történik. Most még, csak alig felfedezhető remegéseim vannak, de pár perc múlva "remegőrohamom" lesz, amit eszméletlenül utálok. Ráadásul azt sem tudom, hogy le fogok-e tudni nyugodni, mivel itt nincs olyan személy, aki le tudna csitítani. Le akartam vezetni a feszültséget a remegésem elkerülése érdekében. Felálltam. - Áhh! - rúgtam egy hatalmasat a falba ordítva. - Egy fokkal jobb. - motyogtam magamnak. Michelet néztem, aki lassan olyan fehérré változik, mint a fal. - Minden oké? - léptem oda hozzá, és kezemet a homlokára tapasztottam. - Nem vagy lázas. - állapítottam meg. - Ugye nem vagy klausztrofóbiás? - kérdeztem ijedten, mivel már csak az hiányozna, hogy elájuljon itt nekem. - Valahogy vegyél erőt magadon, és juttass egy kis vért az arcodra, mert kezdek bepánikolni! - néztem rá ijedt arccal. Elkezdtem pörgetni az agyamat, mivel ki akartam szabadulni innen, pláne most látva Mich állapotát. - Van egy ötletem... mi lenne, ha berúgnánk az egyik ablakot, és kimásznánk rajta. A bordásfalról el lehet érni őket, aztán pedig függönyökön leereszkedhetnénk... csakhogy itt nincs függöny. - vetettem el az ötletemet, és ismét leültem. Te jó ég mibe keveredtem.
Ez a reag Ronnie-nak íródott user felől sok szeretettelk Michele felől kevésbé. A találkozás alkalmából Mich ezt(katt) viseli.
Most komolyan! Olyan rossz ember vagyok, hogy büntetni kell? Nem elég, hogy felújítás van a suliban, megzavarják a próbám (bár mint kiderült inkább én voltam a betolakodó), de még ősellenségemmel vagyok bezárva? Nem ő az egyetlen akit nem kedvelek, de azért ő van a lista élén. Teljesen kikészít, noh nem mintha én szent lennék és nem viszonoznám „kedvességét”. Próbálom félre tenni az ellenszenvet melyet iránta táplálok és higgadtan eltűrni jelenlétét, jah ! És próbálom kitalálni hogyan juthatnánk ki. Sajna a telefonomat akár ki is dobhatnám jelen eseteben mivel nincs rajta térerő. Ronnie telója pedig pénz nélkül van, de térerő van rajta. -Fantasztikus, nah de a remény hal meg utoljára!- Próbálok pozitív lenni. Nem hiszem el, hogy nem lehet innen kijutni. Rápillantok a mellettem idegeskedő lányra kinek teste néha egy aprót megrezzen. Ha fél nincs egyedül, kezdek én is bepánikolni. Amikor kicsi voltam volt, hogy bezártak egy sötét pici helyre és olyan pánikrohamot kaptam, hogy azóta is rettegek a sötéttől és a keskeny helyektől. Itt van fény, de nem valami tágas a légtér. Nekidőlök a falnak és nagyokat pislogva veszek mély levegőket. Ronnie egyszer csak a falba rúg, fejem felkapom és őt figyelem bágyadtan. Hát ez is egy fajta stressz levezetés.. Meglepődöm mikor oda jön hozzám és tenyerét homlokomra tapasztja. Szerintem az sem érdekelné, ha eltűnnék a Földről és most meg aggódna értem? Áhh ugyan..csak nem akar vigyázni rám, ha esetleg elájulnék, ami könnyen megeshet bármelyik pillanatban. -Ami azt illeti de..- Felelem a feltett kérdések egyikére. Segítő szándékú tanácsára csak bólogatok és előre hajlok, hogy vér szálljon a fejembe és ne legyek olyan fehér mint egy halott. Ötletére kiegyenesedve figyelek fel. Kimegyek az öltözőből és az ajtóhoz sietek, hogy megpróbáljam azt kirántani. Nekirugaszkodva húzok egyet a nagy ajtón mely kinyílik mivel egy munkás be akart jönni. Ijedten zuhanok a földre fenékre esve. -Ronieeeeeeeeeeeeeeeeee, gyere gyors!- Sikkantok fel. Nem foglalkozva, hogy mennyire fáj a hátsóm öröm teli arccal pattanok fel ám a férfi nem olyan boldog hangulatában van mint én. -Ti meg mit kerestek itt?- Kérdezi mogorva hangnemben.
Ronnie Cleveland
Korom : 29
Munkám-hobbym : tanuló
Humor : akad...
Tanítási órák száma : 20
Tárgy: Re: Michele & Ronnie - tornaterem Kedd Júl. 23, 2013 10:23 am
My "sweety" enemy
Mély lélegzetvétel, állandó aggodalom, idegesség és kétségbeesettség. Ezek azok, amik most engem, és valószínűleg Michet is jellemzik. Utáltam, ha egy tervem nem úgy sült el, mint, ahogy akartam márpedig ez egy cseppet sem úgy sült el. A remény hal meg utoljára. Pfff... mindig is utáltam ezt a mondást. Hiába van remény, ha nincs semmi esély. Amikor anya bekerült a kórházba minden egyes orvos és ápolónő azt mondta, hogy talán van még remény, viszont én nem dőltem be ennek. Jól tudtam, hogy rajta már semmi sem segíthet. Sosem értettem az emberek logikáját. Miért táplálnak beléd hiú reményeket, ha jól tudják, hogy amit akarnak az már nem történhet meg? Így sokkal rosszabb lesz. Inkább mondanák az emberek szemébe, hogy mi is van pontosan nem pedig a remény mögé dugnák az igazságot. Egy apró fejrázással és szemforgatással díjaztam Mich reményes mondatát. - Remény... ez az amiben már egy ideje nem tudok hinni - tapasztottam a nyakamra a kezeimet. Amikor megkérdeztem Michtől, hogy klausztrofóbiás-e nem gondoltam volna, hogy igent fog rá mondani. Ez a tornaterem eszméletlenül kicsi, és ha továbbra is itt maradunk, akkor nem lesz elég, hogy kicsi, de még sötét is lesz idebent. Alig fogunk majd látni valamit. Olyan lesz mintha egy sötét lyukba lennénk bezárva. Remek! Lehet, hogy percek múlva már itt fekszik a földön elájulva, és én még, csak egy mentőt sem fogok tudni hívni, mivel nincs térerő a telefonján. Ez az egész bent ragadás borzalmas. Most egy kicsit örülök, hogy itt van Mich mivel, ah egyedül lennék már tuti, hogy körülbelül hatszor ennyire bepánikolnék. Meglepődve néztem Michre, aki egyik pillanatról a másikra felpattant, majd kiszaladt a teremből. Fogalmam sincs, hogy mit akart. Levezetni a feszültségét, vagy csak szimplán futkározni volt kedve. Sose értettem őt, és ez most sem volt másképp. Lecsúsztam a fal tövébe, és valami értelmes ötletet próbáltam kieszelni. Minél hamarabb el akartam tűnni innen. Apa már tuti, hogy halálra aggódja magát miattam, mivel már lassan másfél órája otthon kellene lennem. Épp elkezdett volna pörögni az agyam, amikor hallottam, hogy Mich a nevetem sikítja. Azonnal felálltam, és a hang irányába kezdtem futni. Amikor odaértem Mich a földön hevert, és előtte egy munkás férfi állt goromba arckifejezéssel. Odarohantam és drága ellenségemet felsegítettem a földről. Milyen bunkó egy férfi. Csak áll ott, de nem segít. Mindegy. Legalább végre kijutunk. Nem voltam beszari fajta, ezért a férfi modora sem félemlített meg. - Hogy mit keresünk itt? Én személy szerint nem tudtam arról, hogy itt építkezés folyik, ezért itt ragadtam, miközben táncoltam. Tudja máskor a figyelmeztető lapot az ajtó azon részére rakják, ahonnan az emberek bejönnek! - mondtam neki felháborodva, amit csak egy szemforgatással nyugtázott. Nagyon felhúztam magam a pasi viselkedésén, de most ez volt a legkevesebb bajom. Majd, ha hazaértem lenyugtatom magam. Már csak abban kell reménykednem, hogy ez a munkás elhiszi azt, amit mondtam és nem hívja a rendőrséget betörés miatt. Na meg persze még abban, hogy arrébb áll az ajtóból, és végre szabad utat enged nekünk.
Ez a reag Ronnie-nak íródott user felől sok szeretettelk Michele felől kevésbé. A találkozás alkalmából Mich ezt(katt) viseli.
Tudjuk mi történt Ronnie édesanyjával és bár nem éppen a szívem csücske nagyon sajnálom őt. Senkinek sem kívánom ezt a tragédiát. Mikor a reményről beszél szívem össze szorul. Legszívesebben most átölelném minden rosszalló gondolat nélkül. De nem! Nem vagyunk korántsem ilyen viszonyba, hogy ezt megejthetném, valamint lehet azt hinné képmutató vagyok. Nem akarok, hogy még nagyobb legyen benne a tüske, így is megtudjuk keseríteni egymás iskolai éveit. De jelen pillanatban nem igazán akarok a rossz „ügyeinkre” koncentrálni, ha lehet így nevezni a csetepatéinkat, hanem arra, hogy ne ájuljak el. Klausztrofóbiám van és ez az öltöző nem csak kevés levegővel, hanem kevés hellyel is van megáldva. Nem bírok egyszerűen itt megmaradni, muszáj kimennem. Ez a szag elkábít és érzem, ha nem mozgok akkor összecsúszok mint egy kártyavár. Kiszaladok a tornaterembe ahol szuszogva előre hajolok, hogy vért kapjon a fejem. De igazából nem ezért jöttem ki, hanem mert ötletem támadt. Nem valami fantázia dús, de talán hatásos. Ezek az ajtók elég rozogák, már cserélésre szorulnak, lehet belehetne rúgni ahogy Ronnie is tette mikor az öltözőben elbújtam. Megragadom a kilincset és teljes erőből rángatni kezdem. Mikor ez nem használ lendületet veszek, hogy oda rúgjak mikor kinyílik az ajtó én pedig hátra esem. Egy munkás jött be, gondolom meghallhatta a zajongásom. Ronnie-nak kiáltok, hogy jöjjön. Végre megszabadultunk. Örömteli mosolyom azonban lefagy arcomról mikor mogorva férfi megszólal. Hirtelen nem tudom mit feleljek, de Ronnie hamar mellettem terem és miután felsegít vissza szól a munkásnak. Szótlanul figyelem. Tulajdonképpen igaza van. Nem valami feltűnő helyre tették ki a papírt. Én viszont tudtam...de ezt nekik nem kell tudniuk. Remélem nem rángat minket az igazgatóihoz. Bár ahogy elnézem nem igazán tetszett neki ahogy drága ellenségem vissza szólt. -Meg ne lássalak titeket itt még egyszer..- Arrébb áll, hogy eltudjuk hagyni a termet. Vigyorogva pillantok a lányra, majd táskáimért gyors elszaladva már itt sem vagyok. -Remélem többször ilyen nem történik! De túl éltük és ami a legfurcsább, hogy mindketten élünk.- Elnevetem magam, majd intve neki elköszönök. Otthon már várnak és én is vágyom már arra, hogy ledőlhessek.
Kezdőlap 
Vas. Okt. 20, 2013 8:48 am by 
