Zsebre vágott kézzel, vigyorogva állok meg a tőlem jócskán magasabb és erősebb srác előtt, ezzel kihívva magam ellen a sorsot. Igen, jól tudom, hogy balhés ember vagyok, általában akkor is bajba sodrom magam, amikor eszem ágában sincs, de hát, nem tudok mit tenni. Szinte vonzom a bajt, és a különböző embereket, akik éppenséggel el akarják verni a náluk jóval fiatalabb, és véznább srácot. Aki, természetesen én vagyok, hiszen, ki más. A haverjaim egyfolytában azon vannak, hogy megfékezzék az ilyeneket, mivel már jó sok verést kaptam, de, akárhogy is próbálkozok, nem tudom velük megértetni, hogy nincs szükségem a segítségükre. Vagy elverem az ellenfelemet, vagy ő engem. És általában a második lehetőség szokott előfordulni, mivel, én vadbarom, mindig azokba kötök bele, akik egy kisebb hegyomlásnak megfelelő alkattal vannak megáldva. Mint, ahogy most is… Teljesen nyugodtan sétáltam az utcán, pár haverral, amikor is belefutottunk egy motoros csapatba, akik éppen a dolgukra siettek. És, miután majdnem a földön találtam magam az egyik hapsi miatt, aki véletlen nekem jött, belekötöttem. Talán nem kellett volna? Igen, biztos, hogy nem szorultam rá a verésre, de, nem hagyom annyiban azt, hogyha véletlen is tette, majdnem a földre zúgtam miatta. Ezért is állok most, széles, magabiztos vigyorral a hapsi előtt, aki már feszíti is az izmait, és ökölbe szorítja a kezét. Na igen, a karja is jócskán izmosabb, mint az enyém, de hátha lesz olyan jó fej, és visszafog az erejéből, hogy legyen nekem is lehetőségem. Ugyan, mit beszélek itt hülyeségeket? Még szép, hogy nem fogja!
- Ide kérem, legyél olyan kedves. –mutatom az arcom bal oldalát, természetesen vigyorogva. Valamiért úgy érzem, hogy nem kellett volna ezt csinálnom. Ezt pedig, már a földön állapítom meg, mivel a kőbunkó egy erős, jobb horgossal a földre küldött. Valamilyen nevetésszerű hangot hallatok, majd feltápászkodok, és megtörlöm a szám szélét. Kiroppantom az ujjaimat, majd a nyakamat, végül összeszorítom az öklömet, és, amilyen erősen csak tudok, a pacák képébe ütök. Hát, nem értem el vele sokat, csak annyit, hogy hátrébb tántorodott pár lépést, de, csak szimplán kiröhögött. Na, ez idegesít a legjobban… amikor, csak úgy kiröhögnek. Fújtatva teszek pár lépést felé, majd hátrébb lököm, végül, teljes erőbedobással a hapsi orrát célzom meg, melyből, az ütés után rögtön ömleni kezd a vér. Szerintem szép ütés volt, de ezt ő nem így véli. Miután letörli az orrából ömlő vért, a földre lök, ezt követően pedig a bordáim közé mér egy bazi nagy rúgást. A szemeim kiguvadnak, mozdulni se tudok a fájdalomtól. Valamiért úgy érzem, hogy eltört, vagy, legalábbis megrepedt bár bordám. Jó pár… hasonló erővel még egyszer se rúgtak, vagy ütöttek meg, pedig már párszor megtörtént ez az eset. Csak, akkor kisebb volt az ellenfelem és akkor, körülbelül egyenlő volt az állás. De most, szinte száz százalék, hogy ezt a menetet ő fogja nyerni.
Szenvedek még két percet a földön, majd nagy sóhajtás közepette a földre tenyerelek, és felküzdöm magam. Már éppen mennék neki a hapsinak, amikor hátulról lefog egyik haverom, jelezvén, hogy szerinte már eleget kaptam. És, a tekintetéből még azt is ki tudom venni, hogy esélyem sincs a nyerésre. Grimaszolva visszafordulok a kopasz felé, aki csak vigyorogva, szinte lenézően vizslat engem.
- Örülj, hogy csak ennyit kaptál. –szólal meg, majd röhögve a haverjai felé fordul, és otthagynak minket. Lehetséges, hogy nem kellett volna beléjük kötnöm, de nem hagyta a becsületem, hogy annyiba hagyjam a lökdösődést. És amúgy is, hogyha tehetem, fűnek fának nekimegyek, hogyha nem tetszik valami, amit csináltak. Na jó, túlzásokba nem esek, de azért, amelyik hapsi nem tetszik, annak szó nélkül nekirontok. És van, hogy megbánom, van, hogy nem. De ezt, most szerintem rosszul tettem. Minden esetre, megint beszereztem pár sérülést, amiért megkapom mag otthon a magamét, minden egyes családtagomtól. Remek…