Ásítva tekintek körbe a nappaliban, meggyőződve arról, hogy rajtam kívül senki nem tartózkodik a helyiségben. Megrántva a vállamat visszafordulok a tv felé, majd csatornát váltogatva megállapítom, hogy egy értelmes műsort se képesek adni. Így hát, kénytelen vagyok megállapodni egy sport csatornánál, hol éppen egy focimeccset közvetítenek. Nem vagyok nagy foci rajongó, de, hogyha nincs más, akkor elnézem, és szidom az anyjukat, hogyha félrerúgják, vagy, hogyha nem az a csapat nyer, amelyikre én tippeltem. Szóval, a foci csak egy dologra jó. Hogy az ember felhúzza magát. Vagy, hogyha az ember fogad, akkor arra, hogy annak a csapatnak visítson, amelyikre fogadott. Én pedig, inkább az első lehetőséget részesítem előnyben. Hogy őszinte legyek, azt se, de végül mindig sikerül. És, az ilyesféle "izgalmak" mellé nem árt, hogyha az ember egy jó hideg sörrel csillapítja a szomját. Én pedig, öt perces gondolkodást követően megrántom a vállamat, felpattanok a kanapéról, és megcélzom a konyhát. Odaérve megállok a hűtő előtt, két percig csak tétlenül állok előtte, majd megragadok egy üveg sört, ezt követően pedig visszabotorkálok a nappaliba. Éppen elfoglalnám a helyemet, amikor is az egyik játékos megközelíti a kaput. Én, pedig lélegzetvisszafojtva, tátott szájjal várom, hogy a labda végül a kapuban landoljon. De, ez, természetesen nem így történik. Amikor a drága játékos a kapu előtt öt méterrel megáll, nagyban nekikészül a rúgásnak, de a bénája, egy méterrel odébb rúgta. Ezt látva egy jó cifra káromkodás hagyja el a számat, majd bosszankodva helyet foglalok, és belekortyolok a sörömbe. Fújtatva nézem a visszajátszást, és még most is hangot adok a nem tetszésemnek. Ilyenkor szokták mondani drága testvéreim, hogy hiába ordibálok torkom szakadtából, a játékosok nem fogják meghallani. Hát, hogyha ők is férfiak lennének, és focimeccset néznének, nem tennének máshogy. Csak végigordítanák az egészet, ahogy azt én is tenni szoktam apámmal.
A meccs alig fél órája tart, de engem már az őrületbe kerget, úgyhogy idegesen kapok a távirányító után, és határozott mozdulattal kikapcsolom a tévét. Megiszom az üvegben maradt utolsó korty sört, majd nagy lendülettel lecsapom az előttem lévő asztalra. Ezt követően egy parasztfelkelést hajtok végre, és felsietek a szobámba. Még jó, hogy ilyenkor eszembe jutnak az iskolai feladatok, amiket, hogyha jövőhétre nem csinálok meg, a seggemet kettérúgják. És ezek közé tartozik a természetfotózás, az egyik kedvenc irányzatom. Ilyenkor, általában a parkba megyek, és most se teszem máshogy. A nyakamba akasztom a nikon gépemen, majd lecaflatok a lépcsőn, és körbetekintek a nappaliban. Hát, szokás szerint rendetlenséget hagyok magam után, de majd a csajok elintézik. Mert, hogy én nem fogok takarítani, az is biztos. Nem vagyok holmi házi tündér, aki seprűvel megy a porszemek után. Hogyha egy hétre, vagy kettőre rám hagynák a házat, biztos, hogyha visszaérnének, rendet nem találnának. Széthagyott ruhadarabok, szemét mindenhol. Így tudnám leírni azt az élményt. Nekik nem lenne az, hogyha meglátnák, de nekem igen, mivel röhöghetnék a meglepett képükön.
Kilépve a házból rögtön a park felé veszem az irányt, közben pedig, néhány útba akadó virágot lekapok, amik igazán szép látványt nyújtanak. Hát, szerintem a tanáraim azt várják el tőlünk, hogy majd lejárjuk a lábunkat, hogy az erdőben tudjunk fényképezni, mivel ott lehet a legjobb természetfotókat gyártani. Páran képesek erre, de én a parkban is jó képeket tudok csinálni, nem kell ahhoz erdő. Csak pár darab fa, és virág. Ahogy odaérek, rögtön bevetem magam a fotózás világába. Mosolyogva nézegetem végig az eddig ellőt képeket. Alig fél órája hagytam el a házat, de már kétszáz képpel lett gazdagabba  memóriakártyám. Kétség kívül jelest fogok kapni erre a feladatra.

Miután minden lehetséges csatornát átvizslatok, megállapodok egy focimeccsen, melynek láttán rögtön a hideg sör jut eszembe. Így, hangosabbra veszem, majd sóhajtva felkelek, és megcélzom a konyhát. Kitárva magam előtt az ajtót alaposan szemügyre veszek minden lehetőséget, majd megrántom a vállamat, és előhalászok egy sört. Kinyitva azt megyek vissza a nappaliba, majd, amikor meglátom, hogy gólhelyzet van, leülni is elfelejtek. Tátott szájjal várom, hogy a labda végül a kapuban landoljon, de ennek pont, hogy az ellenkezője történik. Káromkodva foglalok helyet, majd belekortyolok a sörbe és várom, hogy végre akadjon olyan játékos, aki nem téveszti el öt méterről a kaput. Csak, hogy ez fél óra múltán sincs példa. Dühtől fortyogva keresgélek a távirányító után, majd, amint meglátom azt magam mellett, felkapom, és kinyomom a tv-t. Lehúzom az utolsó korty sörömet, majd lecsapom az üveget az előttem lévő asztalra. Elgondolkozok rajta, hogy most, tulajdonképpen mi tévő is legyek, majd eszembe jutnak az iskolai feladatok. Hát, még jókor... ilyenkor szoktam hálát adni annak a drága tanárnak, aki kitalálja a feladatokat. Így, újult erővel pattanok fel a kanapéról, felsétálok a lépcsőn, meg se állva a szobámig. Megállok a szoba kellő közepén, és a fényképezőképem után kezdek kutatni. Amikor megpillantom, széles mosoly ül ki az arcomra. Felkapom az asztalról, majd a nyakamba akasztom, végül elhagyom a szobát, és lekocogok a lépcsőn. Tekintetemmel végigszántok a nappalin, majd, miután megállapítom, hogy teljes káoszt hagyok magam után, csak szimplán megrántom a vállamat, és kilépek a házból. És, a célom nem más, mint a park. Hiszen, természetfotókat kér a tanár. Ott pedig akad bőven fa, virág, fű, tó, de még emberek is, akik igaz, hogy tönkreteszik, de azért beletartoznak a természetbe. Jobb helyet akarva se találnék. Jó, mondjuk egy erdő sokkal inkább az ínyemre lenne, de azért nem fogok kilométereket sétálni, hogy ellőjek pár képet, majd sietve hazataláljak, mivel addigra már nyolcszor besötétedik. A park pedig itt van egy köpésre, és ugyan olyan képeket lehet csinálni. Csak jónak kell lennie a fotósnak, és az alanynak is.
Miután odaérek, rögtön belevetem magam a fotózás világába. Igaz, hogy már ellőttem pár képet idefele jövet, pár virágról, egy két kutyáról, de itt azért mégis szebbeket tudok csinálni, mint sétálgatás közben.
A fotósoknak igazán nehéz dolguk van. Főleg akkor, amikor mindent be kell vetni csak, hogy le tudják fényképezni, amit éppen akarnak. Néha ülésbe kényszerülnek. És ez, még a jobbik eset. A rosszabb, amikor hasalva próbálunk lefényképezni egy virágra rászállt méhet. És én most pont így teszek. Hasalva kapok le pár képet róla, majd, amikor szélesen mosolyogva felállok, már a mosolyom koránt sem olyan őszinte, mint ez előtt. Hát, mondanom se kell, hogy a lehető legnagyobb sártócsába feküdtem bele. Így, minden erőmet bevetve próbálom magamról eltüntetni a foltokat, és ez valamennyire sikerül is. Már, legalább nem úgy nézek ki, mint akit telibe sz*rt egy kutya. Így hát, figyelmen kívül hagyva lépdelek odébb a tóhoz, hol egy csaj az imént végrehajtott manőveremet alkalmazza. Mindenhonnan megszemléli a tavat, majd végül lehasal, és úgy kapja el a tökéletes pozícióban lévő virágot. Halványan mosolyogva teszek felé pár lépést, majd már méterre tőle megállok, és lefényképezem, amikor éppen a szeme elé kapja a gépet, és a tavat fotózza. Próbálom úgy belőni a képet, hogy ő is lásson, de azért a tavon tükröződő napsugarakat és fákat is tökéletesen ki lehessen venni. Amikor megtekintem a képet, mosolyogva tekintek a képernyőre majd a lányra, és végül közelebb merészkedek hozzá. Csak arra nem számítottam, hogy ügyességemben megbotlok, és véletlen meglököm a lányt, aki, ahogy a nagykönyvben meg van írva, beleesik a tóba. Kiguvadt szemekkel pillantok rá, majd fél perc tétovázást követően lerakom a gépet a földre, és odasietek, hogy ki tudjam segíteni. Ebben az esetben igazán a gépet féltem, hiszen a csoporttársam meg tud száradni, de a gép az nem fog megjavulni.