Unott arckifejezéssel, zsebre vágott kézzel baktatok végig az utcákon. Hát, mondanom se kell, hogy nincs jobb dolgom ennél, és ezt, szerintem mindenki észrevette. Nem vagyok az a tipikus, minden nap a suliban ülök típus, hogyha tehetem, akkor gond nélkül dobom a tanulást, és azt csinálom, amit akarok. Ami általában abból áll, hogy járkálok az utakon, és, hogyha olyan helyre érek, betérek egy bárba, és iszok pár pohár italt, és, körülbelül ennyi. Természetesen a drága családom nem díjazza ezt a viselkedést, de nem tehetek róla, ilyen vagyok. Hozzá teszem, Reina se egy ma született bárány, neki is vannak zűrös ügyei, e mindig én kapok azért, hogyha valamit csináltam. Bezzeg őt nem szidnák le semmi pénzért, csak engem. Mindig én vagyok az, aki, hogyha bármi van, szidást kap. Hát, én vagyok a középső gyerek, nem mellesleg még a fiú is. Szóval, igazán nem kéne ezen csodálkoznom, ez alap. Mivel drága nővérem, és húgom könnyű szerrel be tudják adni, hogy nem akarták, csak ez meg az, de, mivel én már milliárdszor bajba sodortam magam, már nem fogadják el tőlem, hogy nem akartam belekötni a csávóba, ő jött nekem. Ami közel sem igaz, mivel, általában mindig én vagyok a nyitó fél, és megyek neki az embereknek. Hát, forrófejű kamasz vagyok, nem tudok ellene mit tenni. Kétség kívül, a fiúknak nehezebb életük van, mint a csajoknak. Nekik mindent elhisznek... nekünk, szinte semmit. Hát, mit is várok, ez az élet rendje...
Ilyen eget rengető problémákkal elhalmozva fordulok be a következő utcánál, hol éppen egy páros csetepatéjába keveredek bele. Egy pillanatra megtorpanok, hogy alaposabban szemügyre vegyem a helyzetet. Nos, hogyha nem tévedek, egy hölgy éppen a táskáját próbálja visszakaparintani a csávótól, kisebb nagyobb sikerrel. Ami annyit tesz, hogy a férfi csak szimplán ellöki a nőt, és futásnak ered, kezében a táskával. Én pedig nem várok tovább, a hapsi után indulok, és, amint a sarokhoz ér, el is érem. A pólóját megragadva hátra rántom, melytől rögtön a földre esik, és csak bamba arckifejezéssel néz rám. Amint levágja a helyzetet, a tekintete agresszívvá változik, eldobja magától a táskát, és pár másodperc töredéke alatt felpattan, és egy jobb horoggal a földre küld. Hát, amilyen kicsi a hapsi, olyan erős. Most már értem a "kicsi a bors, de erős" szólást... vagy mondást... Halványan mosolyogva pillantok fel a hapsira, majd felpattanok, és szembe állok vele, ezzel elérve, hogy akaratán kívül, de felnézzen rám.
- Szerintem jobban teszed, hogyha elhúzol... jó messzire... -mondom fej rázva, de akármennyire is szeretném, hogy eltűnjön, legalább ötven méternyire tőlem, nem érem el a várt hatást. Csak szimplán a pofámba röhög, és egy újabb ütéssel sújt le rám. Ezzel ugyan nem éri el, hogy a földre zuhanjak, hanem, csak a falnak dőlve próbálom beazonosítani, hogy hova mérjem az ütésemet. De ehelyett csak a földre lököm, a bordái közé rúgok, majd elsétálok mellette, felkapom a táskát, és visszamegyek a nőhöz. Odaadom a táskát, majd biccentve egyet továbbmegyek. Nos, ma is összetűzésbe keveredtem, ami magától értetődő, hisze, én mi mást tudnék csinálni? És még ezek után várom el az őseimtől, hogy higgyenek nekem, ne gyanúsítsanak olyannal is, amihez közöm sincs.