Hét hónapja történt, hogy karon ragadtak és egy kocsiba beráncigálva elraboltak. Még mindig érzem a kis, kopott falú szoba (részletek az ET-mben, de nem szükséges elolvasni) dohos bűzére, a hidegre, a szél suhogására a törött üvegű ablakon át. Ösztönösen megborzongok tőle minden alkalommal, amikor eszembe jut. Ilyen pedig sok van, azt hiszem, az ilyet bő fél év alatt sem lehet elfelejteni. A tettes arcára tisztán emlékszem, fantomkép is készült, bár úgy érzem, sosem lesz meg a pasas, hiszen az ország, a világ hatalmas, bárhol lehet. Tudom, a rendőrök mindent megtesznek, és - elvileg - bevált módszereik vannak, de olyan reménytelennek tűnik az egész.
Újabb kék sávokkal díszített borítékot találok a kávézóasztalon, az én nevemmel ékelve. Szinte rutinosan kapok oda, unottan feltépem, és a benne pihenő lapot kihajtva átfutom a sorokat. A szokásos. Kívülről fújom a benne álló szöveget, majd a papír alján elhelyezkedő időpontot lesem meg. Találkozó az őrsön háromnegyed óra múlva. Nem, az egyenruhások nem hülyék, biztosan nem ma küldték a levelet, hanem már vagy napokkal előtte. Rendben, talán kicsit hosszú időközönként megyek ki a postaládához, de mentségemre legyen szólva, hogy mostanában kissé el vagyok havazva.
Gyorsan felsietek a szobámba, majd kapkodva próbálok kiválasztani összeillő ruhadarabokat. Nem, nem vagyok plázacica, nem is zúgtam bele valami rendőrbe, ez automatikusan így megy. Az ösztöneim valahogy nem engednek innen-onnan összekapott göncökben távozni, nem is igazán tudom, mi ennek az oka, csak így van. Kezeim sebesen matatnak a széttúrt szekrényemben, majd kirángatok pár darabot, és magamra kapom őket (outfit). Mivel az öcsém valahol a haverjaival lóg, apa pedig dolgozik, senkire nem sózhattam rá a 'sofőr-szerepet', így kénytelen vagyok előkapni a bérletem, és busszal eljutni a rendőrökhöz, hogy újra megnézzek egy pár fickót, akik közül, lehet, hogy az egyik a rabló. Számtalanszor kellett már ilyet tennem, persze, a látogatásom eredménytelen volt: a tettes sehol. Ez sosem táplált reményeket belém, így minden levél elolvasása után 'úgysem lesz meg'-fejjel sietek a városba. Fél óra utazás után ott is vagyok, rutinosan sétálok fel az emelkedőn, és ragadom meg a kilincset. Unottan a pulthoz lépek, hogy elmondjam a szokásos szöveget: miért vagyok itt, hogy hívnak, bla bla bla. A recepciónál ülő hölgy a munka fáradalmaival fordul felém, majd elküld a terembe, ahol már várnak. Az ismerős ajtó előtt megállva ráhelyezem a kezem a kilincsre, mire a zsebemben lapuló mobilom rezegni kezd. Azonnal megnézem a kapott üzenetem. Dean-től jött. Találkozzunk fél óra múlva a mekiben. A torkomba ugrik a szívem, mire idegesen megrázom magam. Ő csak egy barát, egyébként sem lenne mostanában időm kapcsolatokra, és biztos, hogy nem érez irántam semmit. De kit érdekel, hiszen én sem vagyok belé zúgva! Azon vagyok, legalábbis. Tény, hogy irtó helyes, imádom a humorát meg elképesztő az egész lénye. De. Nem vagyok szerelmes belé, ő se belém, és csak barátként tekintek rá. Azt hiszem.
Tekintetem a kilincset és az sms sorait bámulja felváltva, majd zsebembe süllyesztem a készüléket. Újra az ajtóra pillantok, majd végül rohanni kezdek. A pult mögött ülő nőnek elhadarom kilétemet, majd gyorsan elintéztetem vele, hogy rakják át másik napra a vizitemet. A hölgy fáradtan sóhajt, láthatóan semmi kedve mindent átszervezni, de mielőtt reagálna, már ott sem vagyok. Nem értem, miért sietek ennyire, nem értem, miért megyek egyáltalán, és nem értem, hogy tartom fontosabbnak ezt az üzenetet a rendőrségnél. Egy mágnesszerű erő húz a gyorsétterem felé. Elhaladok a buszmegálló mellett, eszem ágában sincs a piros járműre felszállni. Azzal percek alatt odaérnék, bőven az sms-ben említett fél óra előtt. Nehogy azt higgye, hogy olyan fontos ez nekem. Hogy minél előbb oda akarok érni. Persze valahol motosztkál bennem, hogy mindez teljes mértékben igaz. Felsóhajtok, majd lassítva a tempón úgy döntök, sétálva/kocogva/futva fogom megközelíteni a kajáldát, akkor még egy elegáns késés is belefér.
A gyorsétteremtől 20 méterre megállok, gyorsan összeszedem magam, és ezredszerre pillantok az órámra. Még mindig pontosan 32 perce küldte az üzenetet. Azon agyalok, hogyan köszöntsem, legyek kedves vele, vagy a ki tudja, honnan jövő (nem, biztosan nem zúgtam bele, és biztosan nem ezért van! nem, és kész! ahh.) apró gúnyolódást vegyem elő. Végül a kettő közötti fázis választom, majd megközelítem a a helyszínt, és hevesen próbálom lebeszélni magamat arról, hogy tekintetemmel folyamatosan őt keressem. És akkor meglátom. A kültéri asztalnál ül háttal nekem, sokkal jóképűbben, mint emlékeztem. De nem érdekel! Áhh. Zavartan lépkedek a székek felé, és még egyszer megigazítom a ruhám. Te jó ég, miért vagyok ilyen ideges?!

Ha, mondjuk pár hónappal ezelőtt valaki nekem lelkizne arról, hogy a szíve ellentmond az agyának, azt hiszem, a képébe röhögnék, és visszaküldeném őt a saját kis amerikai tinifilmes világába. Ilyen tényleg csak az erőltetett stílusú, sablonos romkom-okban lelhető fel! - gondolnám én. Hiszen ha valakibe beleszeretek, azzal tisztában vagyok, és mivel megvan a józan eszem, el is fogadom, mert bizonyára tudom, miért is tetszett meg nekem az illető. Mi az, hogy szereted is meg nem is? Képtelenség.

Kicsoda nekem Dean David Dreyer? Egy barát. Egy helyes, jó humorú, egyedi, lenyűgöző stílusú.. haver. Teljességgel. Nem szerethetem! Ő az, aki bárkit megkaphat, minden lány álma (csak az enyém nem! akkor sem!), mondhatni, tökéletes. Talán ezért rogy meg a térdem minden egyes alkalommal, amikor meglátom? Talán ezért keresem akaratlanul a tekintetemmel? Talán ezért.. szeretem? De nem! Nem eshetek belé! Nem kérek még egy érzelmi összeomlást! Hiszen tudom, hogy egy ilyen lányra, mint én csak egy barátként tekint (az érzés pedig kölcsönös! vagy nem...), sosem lennék megfelelő az elvárásainak. Nem vagyok elég egy ilyen srácnak, még az is lehet, hogy letagadna, vagy rejtegetne, ha járnánk. Ha beleesnék, az abból állna, hogy jelenlétében össze-vissza magyaráznék dadogva, a fejem égne, és megállás nélkül epekednék érte, holott tisztában vagyok vele, hogy sosem fog rám úgy tekinteni. Egy idő után beletörődöm ebbe, és sírómaratont tartok. Még belegondolni is szörnyű. Szerencsére nem fenyeget ilyen veszély, mert nem szeretem. Nem szerethetem.

Már csak pár lépés választ el a székétől. Hogyan szólítsam meg? Dean? David? Vagy csak köszönjek? Kezdek konkrét pánikba esni, fejemben szövődik a terv, hogy esetleg elfutok félelmemben. Úgy tűnik bármelyik pillanatban összeeshetek, és magamban megköszönöm a sorsnak, hogy nem vetetett fel velem magas sarkú cipőt. (Vagy lehet, hogy azt kellett volna? Nem vagyok így túl alacsony hozzá képest? Zara Törpe Kingsley. Hah.) Mi van, ha ez egy teljesen másik ember? Vagy.. nincs is itt, és becsapott? Ebbe inkább nem gondolok bele, igyekszem talpon maradni, amikor Dean feláll, majd megfordul, és egyenesen felém közeledik. Végignézek rajta, azon tűnődöm, hogy hogyan lehet valaki ilyen helyes, miközben tuti, hogy nem szöszmötölt az öltözéssel. A kedvenc, sokszor látott, fekete cipője van rajta. Gondolatban fejenvágom magam, mégis honnan tudom, hogy milyen cipőt hord? Talán megfigyeltem? Kicsit beteges lenne, biztos, hogy nem figyeltem meg. Egyáltalán nem szoktam rá figyelni. Vagy talán egy kicsit...
Odaérek hozzá, mosolyogva állok meg előtte. Úgy tűnik, nem tudok kinyögni egy sziát sem, és kezdek megint pánikba esni. Szerencsére köszönt, így nem áll be kínos csend, aminek rettentően örülök. Odahajol hozzám, ad egy puszit, és úgy érzem, menten elolvadok. Ez persze cseppet sem lehetséges, mivel, egyrészt, nem szeretem!, másrészt, nem válhatok folyékonnyá, mivel nem a Holdról érkeztem, de ha úgy is lenne, akkor sem menne, mert a szél kegyetlenül fúj, és meg lehet fagyni.
- Szia - mosolygok rá, erősen koncentrálva, hogy ne piruljak el még jobban.
Itt, ebben a pillanatban, ahogy állok előtte, látom az észvesztően gyönyörű, kék szempárt, kedvem támadna a nyakába borulni, és megcsókolni. De persze semmi ilyen nem történik, hiszen valószínűleg totális idiótának nézne, és egyébként sem ment el az eszem. Az önbizalmam viszont biztosan.
Zavartan, letörölhetetlen vigyorral ülünk le a hat személyes asztalhoz (miért hat? van egy csomó kettes is.. mi van?!), ahol már várt. Egy ideig csak nézünk egymásra mosolyogva (miért vigyorgok folyamatosan?! a végén még hülyének néz!), és azon kezdek tanakodni, hogy somolygása azt jelenti, hogy örül nekem? Vagy most jót derül azon, hogy tiszta ideg vagyok? És egyébként is, mi ez a kínos csend? Mit mondhatnék neki?
Sokszor szoktál ide járni? - túl erőltetett, egyébként is, ez egy gyorsétterem, a válasz egyértelmű! Öhm, rendelünk? - na, ezt ha feltenném, akkor főbe lőném magam. Tisztára, mintha csak azért jöttem volna el, mert kifizeti a kaját, ergo ingyen ehetek. Persze ez nem igaz, valójában egy falat sem fér a golflabdányira szűkült gyomromba. Miért ülünk hatos asztalnál? - nem tudom, ez hogy a fenébe jutott eszembe, idióta kérdés, és amellett, hogy elérném, hogy Dean vallatáson érezze magát, megtudnék egy olyan választ ami nem is igazán érdekel. Mi újság? - tipikus csend-megszakító, amire valószínűleg azt válaszolná, hogy 'Semmi, veled?'. Szóval értelmetlen.  Látni akartál? - tisztára, mintha munkatársak lennénk, burkolt 'Miért hívtál el?', amire igazából kíváncsi vagyok, de nincs szükségem arra, hogy hülyének nézzen.
Görcsösen várom, hogy szólaljon már meg!, mert kezdem úgy érezni magam, mint egy lökött. Na, nem mintha nem bámulnám olyan szívesen minden tökéletes porcikáját. Nincs mese, úgy látszik, visszafordíthatatlanul beleszerettem. Ááá.

Kezdem magam idiótá(bb)nak érezni, amiért kérdésekkel bombázom, de lazán kezeli a helyzetet, így valamennyire megnyugszom. Már csak az hiányozna, hogy a képembe röhögjön, vagy nem is tudom, kiírná a közösségi portáljára, mekkora lökött vagyok. Na, mindegy. Az idő múlásával kezdek felengedni, és sikerül megtalálnom azt az énem, aki nem dadog össze-vissza. Nálam ez a dolog szokatlan, mert már megtetszett régebben egy-két fiú, jelenlétükben sosem pirultam el/kezdtem el remegni. Egy mélyen motoszkáló, elnyomott énem erre rávágja, hogy azért van, mert Dean más, de nem foglalkozok vele.
Kérdésére a választ nem igazán tudom, csöppet sem vagyok éhes, úgy érzem, ha ennék is valamit, azt előbb-utóbb kihánynám - ez pedig nem a legjobb tevékenység, amit Dean előtt végre lehet hajtani, mert szerelem vagy barátság, tökmindegy, inkább nem rókáznék. Mindegy. Szóval, mégsem mondhatom, hogy nem szeretnék semmit, enyhén furán venné ki magát egy gyorsétteremben, így végül csak egy üdítőt kérek. Hamar ki is hozzák a rendelést, majd elveszem a becsomagolt szívószálat, feltépem a papírt, és beleszúrom a pohárba.
- Ahha - mondom furán, és mosolyt erőltetek az arcomra.
Egy ideig Dean-t fürkészem, miközben válaszán töprengek. Különös arckifejezését, és az asztalt beterítő morzsát látva egyáltalán nem vagyok meggyőzött, de inkább hagyom. Amikor a "húga nyálas zenéit" említi, akaratlanul is elmosolyodok. Párszor már beszéltem Lucy-val, kedves lány, bár többet nem igazán tudok róla, mert egyikünknek mindig sietnie kellett órára, vagy ha nem, akkor Dean is csatlakozott, ilyenkor pedig eszébe jutottak a rendkívül hasznos és fontos dolgai, amelyeket azonnal megosztott velem, szegény lányt kizárva. Nos, testvéri szeretet, ezt meg tudom érteni, valószínűleg én sem hagynám szóhoz jutni az öcsémet egy ilyen szituációban.
Tudtam, hogy megkérdezi, és bár utálom a 'semmi, veled?' típusú mondatokat, titkon mégis reméltem, hogy ezt mondja, és nem kell elmesélnem az imént történteket. Enyhén szólva nem akarom, hogy megtudja, otthagytam a rendőrséget holmi sms miatt.
- Semmi különös, suli után fotózgattam egy kicsit... - vonom meg a vállam. Végül is, ez nem hazugság, tényleg fényképezgettem a kertben, és csak utána néztem meg a postaládát...
Tulajdonképpen tényleg az igazat mondtam, részletkérdés, hogy a fontosabb dolgokat elhallgattam, mégis van egy leheletnyi lelkiismeret furdalásom, de próbálom elnyomni. A fenébe már, csak egy kis lódítás, ez még nem probléma!
Válaszát hallva csak zavartan bólintok, és nem tudom megállni, hogy ne mosolyodjak el. Csak egy pillanatig tart, utána jön is a kérdése, amitől vad töprengésbe kezdek. Igyekszem nem hosszú ideig gondolkozni, így próbálom másodpercek alatt kieszelni válaszomat. Barát barát barát barát. Csak egy haver. Nem mondhatom, hogy látni akartam, hiszen ez nem teljesen igaz (akkor sem!), de irtó nagy bunkóság lenne azt mondani, hogy nem.
- Hát, a suliban úgyis találkoztunk volna - vonom meg a vállam zavartan.
Irtó gyenge, és érzem, hogy ez nem esik jól neki, de valami ezt mondatta velem. És, azt hiszem inkább magamnak akartam bizonygatni, hogy én bizony nem akartam látni, mint neki. És de jó, most szörnyen érzem magam. Ááá, ilyenkor kellene egy időgép!
Bókját hallva újra elmosolyodok, és még nagyobb dögnek érzem magam. A fenébe, ilyen kedves velem, én meg... Arghh.
- Köszönöm - motyogom, majd lesütöm a szemem, és a szívószálamat kezdem birizgálni.
Nem merek ránézni, attól is rossz kedvem lenne, ha csak kedvesen pillantana rám, és attól is, ha csalódott lenne; így inkább csak a poharamat bámulom.