Hát persze... mi lett volna ezzel a jeggyel, ha nem lepasszolja nekem? Mostanában semmire sincs ideje, még színházra sem. Minden idejét máshol, vagy azzal a nővel tölti.
Kint állok a színház előtt, és a jegyet fixírozom, memorizálva a szektort, a sort, a szék számát. Feltekintve látom a musical, meg még két másik darab óriásplakátját. Szép színésznő, félreérthetetlen motívum, és egy emblematikus díszlet... Elegáns ruhás nők és férfiak, fiatalok, idősek kezdenek hemzsegni a bejáratnál. Az alulról jövő megvilágításban mind sztároknak látszanak. Mikor ilyen romantikus fényben látom a dolgokat, hiányozni kezd Párizs... ott minden falból csak művészet árad! London egészen más, hideg, nyirkos és depresszív...
Elszívott cigim csikkjét az utcai hamutartóba nyomom, majd a füstöt kieresztve a számból lépek be a színházba. Még van 18 perc az előadás kezdetéig, úgyhogy nyugodtan kérek egy kávét az oldalsó büfében, majd elmegyek mosdóba, végül ismét a jegyemre tekintve elindulok megkeresni a helyemet.
A nézőtér ajtajában a bordó kosztümös hölgy elkéri a jegyem, ellenőrzi és mosolyogva visszaadja. Nem értem, mit mond, de nem kérdezek vissza, mivel beenged. Innentől kezdve már boldogulok.
Bal oldalon jöttem be, azon belül jobbra orientálódom. Le-lehajolok ellenőrizni a sorok számozását: idióta szögben esik az ezüst számokra a fény, úgyhogy alig látni, de végül megtalálom a nyolcadik sort. Hely is van benne még. Fel kell állítanom az 1-2. székről két matrónát, majd beljebb lépdelnem onnan már gyerekjáték, valószínűleg ott lesz a helyem a lány mellett... vagy várjunk csak.
Megtorpanok. Nézem a jegyem. Majd nézem a lányt. A jegyet, majd a lány székén a számot. Végül kénytelen vagyok megszólalni:
- Ne haragudj, de azt hiszem, a helyemen ülsz.
A hangomon érződik egy erős francia akcentus, máskülönben nyelvileg helyes volt... úgy gondolom. De ha nem, az se baj, legalább kifejeztem magam.

Nem tudom, értelmetlen volt-e a mondatom, vagy csak nem sikerült kifejeznem magam elég világosan, vagy egyszerűen a lány is úgy csinál, mint sokan, mikor meghallják az akcentust, és rájönnek, hogy francia vagyok: arrogánsan úgy tesznek, mintha egy szavamat se értenék. Értelmes tekintettel nézek rá, de nem vagyok hajlandó megismételni magam. Egyedül szemöldököm szökken fel féloldalt, meglepetésemet és nemtetszésemet kifejezve harsány és kiadós válaszát hallva. Enyhén lehajoltam hozzá, de most felegyenesedem. Engem is kihoz a sodromból, ha így viselkedik! Lefitymáló tekintettel várom, hogy a kistáskájában turkáljon, majd rosszindulatú bájmosolyt villantok rá, mikor rájön, hogy tévedett. Ha én keverném össze a számokat játék közben, abból iszonyatosan nagy baj lenne, de az átlagember van olyan szerencsés, hogy bármikor lehet ostoba! Hát persze! És még neki áll feljebb! Hihetetlen!
- Nem probléma - felelem szárazon. - Legközelebb nézd meg jobban - tanácsolom jóóóindulatúan utána, csak hogy ne higgye, hogy ez a hiszti eltűrt itt általam. - Köszönöm.
Kicsit félrehúzódom, csak hogy lássa a szándékot, de el kell kúsznia mellettem, ha ki akar menni. Nemigen igyekszem túl sok helyet biztosítani neki. Nem azért, mert egy hatvanéves szexuális éhségével rendelkeznék, és igényelném, hogy fiatal női testek dörgölőzzenek nekem lenge pánt nélküli ruhákban, hanem egyszerűen csak kibszásból. Nehogy már elkerüljem annak kellemetlenségét, hogy meg kelljen kérnie, hogy menjek odébb, ha ki akar menni! Idegengyűlölő kis liba.

Mindig gyűlöltem az ilyen libákat, mint ő. Már a ruháján levő három fodor is többe kerül, mint az én egész öltözékem. A haja tökéletes, a manikűrje, sminkje tökéletes. Ő lehetett a gimi szépe, az iskola sztárja, mindenki kedvence. Valószínűleg mindig mindene megvolt és soha nem kellett megküzdenie semmiért, és valószínűleg azt se tudja, mi az, hogy nélkülözés, fizetési határidő, vagy hogy milyen három héten át minden este 1 Euros instant pizzát enni vacsorára. Érzem a gúnyt és a cinizmust ebben a negédes mosolyban.
Látom, bajban van a tanakodással, pedig ha színházban van és még egy megfelelő ruhát is fel tudott venni, nem lehet olyan sok hiányossága agyban. Na de miért van egyedül?
- Hát hogyne - felelem a tőle pillanatokkal ezelőtt eltanult szófordulattal. Felhajtom az ülést, belépek a két karfa közé, és egy intéssel mutatom neki az utat. Na csak gyorsan, mielőtt annyira gonosz lennék, hogy beakasztom a szoknyáját valahová, miközben lép. Utálhatom, de durva azért nem lehetek vele, pedig szívesen tenném.
- Chienne... - préselem ki inkább a fogaim között, jól hallhatóan azért annyira, hogy felfogja. Vajon van elég jólértesült ahhoz, hogy tudja, mit jelent? Akárhogy is... én, hacsak nem jön közbe valami, kigombolom a zakómat és helyet foglalok ott, ahol az imént még ő üldögélt.

Nagyon bírom, mikor ilyen apucikedvence lánykák felháborodnak a viselkedésemen. Pedig őszintén mondom, udvarias férfi vagyok, főleg azért, mert francia, de vannak, akik bekúsznak az ingerküszöböm alá. Örvendve, hogy a hölgy elsasszézott, visszaülök a helyemre, és kezdetét veszi végre a darab is lassan... addig is, a minimális fényben, valami kintről hozott prospektust nézegetek, és kedvtelve támasztom hosszú lábam az előttem levő szék támlájának, csak úgy extra bosszantásként.

~

Nagyon sajnálom, hogy ilyen soká várattalak! A helyzet mégsem vált olyan életképessé, mint reméltem, de ez persze nem lett volna ok arra, hogy szó nélkül itt hagyjalak. Még egyszer elnézést, és
köszönöm a játékot!