Egy ásítás után a falamon függő órám mutatóira pillantok. Negyed kilenc. Ez némi töprengésre késztet, de végül az ágyamhoz ballagok, és bedőlök a takarót fedő ruha- és füzetrengeteg közé. Tapsra eloltódik a villany, és hagyom, hogy elvigyen az álom. Bizonyára mindenkinek érdekes, hogy péntek van, a srácok buliznak, reggelig fennmaradnak, én meg kilenc előtt az ágyban heverek. Igen, az én drága apámnak mindenképpen reggel (hajnal!) ötre kell raknia a vívóedzést, hiszen ez egy olyan létfontosságú elem az életben, hogy még az alvást is ki kell hagynom érte.
Felkelek, komótosan kisétálok a szobámból, majd bekopogok Sarah-hoz. Furcsán magas hanggal jelzi, hogy beléphetek. Nyitom az ajtót, és hirtelen a sok rózsaszín szinte megvakít a szobájában. Maga Sarah hajcsavarókkal a fején és erős sminkkel fordul felém, majd magyarázni kezd valamiről, amire nem tudok figyelni, mert a szemfesték rajta olyan bohócosan hat, hogy nevetnem kell. Unottan felveszem egy füzetét, beleolvasok, mire sipítani kezd:
- Örülnék neki, ha befejeznéd, amit csinálsz... Aludni akarok és a francnak sincs szüksége arra, hogy az éjszaka közepén pakolássz, vagy tudom is én... Hallod, te nyomi?
Zavartan nyitom ki a szemem, és hallom, hogy a tündéri hugicám az ajtómon dörömböl. Sarah, a sminke és a rózsaszín szobája szertefoszlott, rájövök, hogy csak álom volt az egész. Mérgesen a fejemre nyomom a párnám, de nem segít, a pancser tovább folytatja. Zombiként sétálok a zaj irányába, és beengedem a húgom.
- Mi a francért kell dörömbölni az ajtómon? - nézek rá kómásan.
Azért remélem, hogy nagyon fontos, szívesen néztem volna még a bohócfejű Sarah-t. Az ő esetében valami olyan vészhelyzetet tudok elképzelni, hogy beragadt a fésű a hajába, és meggyanúsít, hogy beragasztóztam. Valójában ez igaz, nem tudom, mikor veszi észre...

Ezt az észkombájnt! Vagy talán csak vak. És süket. És hülye. És a húgom.
- Max álommanó lehetett a szobámban, de sikerült elkergetned! - teszek egy egyértelműbb utalást arra, hogy éppen aludtam.
Unottan meredek rá, valószínűleg megint ugrat, de nem veszem be, nincs kedvem semmiféle trükkhöz, vagy ahhoz, hogy elrángasson az ágyam ötméteres körzetéből.
- Nem, pancser, nem hallottam, hagynál végre aludni?! - nézek rá fáradtan, és kezdem behajtani magam előtt az ajtót.
Komoly pánik tükröződik az arcáról, én viszont álmos vagyok, úgyhogy némi töprengés után nyitva hagyom az ajtót, bedőlök az ágyba, és intek, hogy ha ennyire retteg, jöjjön be. Idegesen a fal felé fordulok, nincs kedvem nézni az undorodó arcát, ahogy a szobámat méregeti. Egy kis idő után az ajtóm csapódása és a babzsákom hangja csendül fel, így tudom, hogy a pancser végül bejött. Nem beszél, nem ad ki semmilyen hangot. Ez szokatlan. Máskor nem tudja fogni a pofáját, folyamatosan locsog.
- Jó ég, te tényleg berezeltél - fordulok felé.
Igen, ő most ott kuporog a babzsákfotelen, csendben, szótlanul. Néhány percig élvezem, hogy nem dirigál azzal az idegesítő hangjával, majd újra ránézek. Fáradt sóhajjal felkelek.
- Honnan jön a hang? - nézek rá.
Ha lemegyek, aztán a képembe röhög, hogy 'haha, bevettem!', akkor én kinyírom. De nincs mit tenni, már feltettem a kérdést, és az életben sajnos nincs Ctrl+Z.
Halkan, szinte settenkedve lépkedünk le a lépcsőn, minden egyes lépésnél érzem a zsebemben lapuló zseblámpát. Útközben szereztünk egy hosszú, vékony deszkát (?), azt Sarah fogta. Leérve a földszintre megállunk, és fülelünk. Csörömpölés. Kisebb tárgyak felborultak. Összerezzenünk, és visszatartott lélegzettel állunk, és várjuk a fejleményeket.

Estére minden redőny le van húzva, vaksötét honol a házban. Semmi utcai fény, pislákolás, vagy bármi, ami legalább segítene abban, hogy fekete foltokon kívül mást is lássunk. A sötétítő két hangos csettintésre húzódik fel, amit most nem vethetünk be, bizonyára elég feltűnő lenne a házban ólálkodó alaknak csattogás és, hogy mozog valami az ablaknál. A zseblámpa is várhat, az simán felfedné kilétünket. Sarah hadonászik, jelzi, hogy a riasztón fogja értesíteni a rendőröket, majd elhúz. Megragadom a fadarabot, és rájövök, hogy simán leterítek bárkit, ez a deszka olyan mint a vívótőr.
Sarah már köbö öt perce elment. Ennyire lassú lenne? Sosem volt egy sprintbajnok, de a riasztó ennyire nincs messze. Nem hallok sikítozást, szóval biztosan nem kapták el. Akkor most hol a francban van?! A deszkát markolva indulok el az előszoba felé a riasztóhoz. Csak remélni tudom, hogy észreveszek valami hasznosat ebben a vaksötétben. Mondjuk, a húgomat. A nappaliban osonva nézek körbe-körbe, de sehol. Idegesen megállok, a falhoz támaszkodom és fülelek, hátha... Csend. Talán a betörő felszívódott. Az a probléma, hogy Sarah is, én pedig itt ácsorgok a nappaliban egyedül, a sötétben. Reménykedve lépkedek előre, míg el nem érkezem a konyhához. Igen, én a riasztót akartam csekkolni, de egy aprócska jel simán elhozott ide. Hogy micsoda? Csak annyi, hogy itt égett a lámpa. Óvatosan bekukkantok, majd összerezzenek. Riadtan nézek hátra, de szerencsére csak Sarah az. Úgyhogy ketten lesünk be a konyhába. Semmi. A szoba üres, minden a helyén, mintha csak elfelejtettük volna lekapcsolni a villanyt. Értetlenül nézünk össze, majd hirtelen a ház másik végében is felvillan a fény. Apám dolgozószobájából jön.

A dolgozószobában van minden értékünk, van, amiről még csak nem is tudok, apám annyira félti. Ha oda behatolnak, akkor talán csődbe is mehetünk. Azonnal a fény irányába sietek - nem, nem az alagútra gondolok - a fadarabot markolászva, és csak remélni tudom, hogy nem tesznek kárt a vagyonunkban. Már az sem érdekel, ha meghallják a lépteimet, így is-úgy is szarrá verem őket. Jelzem Sarah-nak, hogy készüljön a harcra.
Elérkezünk a dolgozószoba ajtajáig. Óvatosan belesek. A két alak közel van hozzánk.
- Háromra szétvered az alacsonyabbat, én meg a másikat, oké? - nézek a húgomra.
Meg sem várom válaszát, számolok, majd határozottan belépek a szobába, és fejenütöm a magas illetőt. Újra megteszem, habár tudom, hogy az első is nagyon erős volt, de megérdemli, ne ólálkodjon senki a házamban és ne lopjon semmit. Lopva oldalra nézek, reménykedem, hogy Sarah elintézi a másikat. Szerencsémre így van, majd vissza is fordulok. Elakad a lélegzetem. A család közeli barátja néz vissza rám nyúzottan, szétverve. Na, basszus. Csak bámulok rá, ő is rám. Határozottan köhintek egyet Sarah-nak, remélve, hogy ő is leáll, és észreveszi, hogy...

A nappaliban ülök, felkapcsolt villannyal, a húgom mellett, a kanapén, előttünk pedig a család két barátja néz vissza ránk. Nem mellesleg, monoklikkal. Kínos, nem mindennapi helyzet. Már tíz perce csönd van és bámuljuk egymást. Hatodszorra nyitom a számat, hogy mondjak valamit, de nem tudom, mit. Ezer bocs meg egy jegesmedve, hogy szétvertelek titeket? Sajnálom, hogy kékek-lilák lettetek miattunk, csak azt hittük, galád betörők vagytok? Úgy érzem, egyik mondat se magyarázhatná ki ezt a szitut.
- Khm.. - köhint még egyszer John.
Reménykedem, hogy szól valamit, de nem. Csak köhint. Újra. Végül felállnak, és megcélozzák az ajtót.
- Bocsánat - nyögöm ki gyorsan, mire bólintanak, és elhagyják a házat.
Ideges sóhajjal felállok én is, majd felsétálok a lépcsőn; a hangok szerint Sarah is jön. Az emeleten felé fordulok.
- Tudom, az én hibám, mindenről én tehetek, és nyomi vagyok - mondom unottan, majd besétálok a szobámba.

Meg sem próbálok újra elaludni, csak a lila foltokkal keretezett tekinteteket látom magam előtt. Mi lesz ennek a következménye? Persze George és John (a 'betörők') minden sajnálkozásunkra csak legyintettek, úgy viselkedtek, mint akik megértik, hogy okunk volt a verekedésre, de valószínűleg legbelül nem kezelik ilyen lazán a helyzetet. Az is lehet, hogy már hívták az ősöket, és bármelyik pillanatban ideérhetnek. Apámtól nem tartok, őt bármikor le lehet fizetni, őt az sem érdekli, ha kiraboltunk egy bankot, ha kap egy méregdrága hajót. Ha anyámnak kell bevallanunk, mit műveltünk a szerencsétlenekkel, akkor van nagy gáz. Rákenhetném Sarah-ra, de nem venné be, főleg, hogy valószínűleg George-ék is beszámoltak már az esetről. De mi történhet? A szobafogság semmiképp nem lenne nagy büntetés, nem lenne "thorpos", hiszen a szobánkban éppen elég olyan tárgy van, amivel lefoglalhatjuk magunkat. A kitagadás is kizárt, ahhoz anyának nem lenne szíve, apám pedig elveszítené az énekhangunkat, a suli reklámjának annyi, és csődbe megyünk. Szóval a mi családunk esetében nincs semmi olyan büntetés, amivel igazán nagy kárt tennének bennünk.
Az órámra pillantok. Másfél óra telt el azóta, hogy George és John elhagyta a házat. Kisétálok a szobámból, és lekocogok a lépcsőn. A konyhába érve megcélzom a hűtőt, és keresek valami kaját. Kotorászok, kotorászok, kotorászok, majd egy zacskó nasival a kezemben az asztal felé fordulok. Sarah ott ül. Esküszöm, amikor bejöttem, még nem volt itt. Ah, mindig kikészülök a surranó lépteitől. Levágom magam elé, és enni kezdek. Sok ideig csak csendben ülünk, a gondolatainkba merülünk, nem is tudom, mennyi idő telhetett el.
- Érdekes este volt a mai - nézek rá.