Lapozok a vaskos kötetben, Millió apró darabban a címe. Rongyosra van olvasva, az alakja már amorf, a lapjai puhák, akárcsak a felpöndörödött borítója. Könyvtári példány, hisz nekem másra nem telik. A brácsám ott ül mellettem az ülésen, biztonságosan betámasztva, hogy hirtelen fékezésnél ne eshessen baja, ne dőlhessen el. Lábam keresztbe vetve tartom, hajam előrelóg a szemembe, ahogy olvasok.
A fülkében összesen ketten vagyunk, én meg a férfi, mikor belép a lány. Felnézek, felegyenesedem az ülésen, hogy elférjen és le tudjon ülni. Még egy futó mosolyt is küldök felé, alighanem zavaromban. Nemigen számítottam már felszálló utasra ilyenkor, bár... hol is vagyunk? Nos, fogalmam sincs, de az órám szerint még hátra van több mint háromnegyed óra. A vonatok nemigen szoktak késni... kint különben sem látni már semmit. Sötét van, ráadásul zuhog az eső (mi mást csinálna?), a kemény cseppek olykor nagyot koppannak a vonat ablakán. Idebent kellemes fényt ad a fülke világítása, és az enyhe fűtésnek köszönhetően az ujjaim sincsenek lefagyva.
A férfi azonban, aki mindezidáig velem szemben ült (Bridgewaternél szállt fel, ha jól emlékszem, még az út elején), igencsak fázhat, alig van rajta ruha: összesen egy rövid ujjú ing, vékony, nyári nadrág, mintha teljesen máshová készült vagy máshonnan érkezett volna. Aktatáska volt nála, a lábán szandál természetesen zokni nélkül, csuklóján vastag karóra. Az arcát nagy aviator napszemüveg takarta mindvégig. Igazából az volt a tippem, alszik, csakhogy mindig mereven rám nézett épp, mikor rápillantottam. Nem zavartattam magam, inkább bedugtam a fülem, hogy lássa, nem kívánok most épp vele beszélgetni.
Szóval hely van mellette is, mellettem is. A lány bárhová le tud ülni. Futó pillantásom végigméri lopva, és kiveszem a fülemből a fülhallgatót. Lágy jazz hallatszik ki, míg le nem állítom a telefon zenelejátszóját. Előzékenyen megigazítom a nagy, kemény, fából és bőrből készült ódivatú brácsatokot, hogy elférjen.

Vajon ez milyen nyelven volt? Mintha orosz lenne. Igen, biztosan orosz. Az angolt ugyanolyan bizonytalanul beszéli, mint én, vagy még bizonytalanabbul, az akcentusából ítélve. Ez mondjuk bájos, még ha a külseje távolságtartónak is tűnik. Csinos, de szőke és kék szemű (ez is tipikus orosz, ha belegondolok, vagy épp tipikus skandináv, nem is tudom). Bár általánosítani és sztereotipizálni nem szeretek, ostoba dolognak tartom, ennek ellenére néha beleesek a hibába...
- Hello - válaszolok neki. - Semmi gond - egészítem ki, sőt meg is kérdezem: - Orosz volt?
Udvariasságból felállok, ha vannak csomagjai, felajánlom, hogy segítek elpakolni őket, elvégre a kabinokban ezért van rendszeresítve a fölső csomagtartó, hogy ne azt kelljen kerülgetni leszálláskor.
Udvarias, kimért, mint egy hölgy. Ahogy leül, szinte látom lábai körül ringani a hatvanas évek lábszárközépig érő szoknyáját.
Miután sikerrel megbámultam hosszú lábait, feltekintek rá. Amint elhelyezkedett, leeresztem a brácsatokot, újból elhelyezem biztos pozícióba, és elhelyezem magam is.
Elkapom a pillantását, ahogy a napszemüvegesre néz. Felfelé kunkorodik az ajkam, és félreteszem a könyvet.
- Egész úton meg se szólalt. Szerintem alszik.
Erre sem reagál, úgyhogy felteszem, igazam van.
Ebben a percben a vonat megrándul alattunk, és a kerekek sikoltozva fékezésbe kezdenek. A rántástól minden leborul a fejem feletti csomagtartókról és én is előre bukom félig. Azért csak félig, mert reflexből kapok a brácsám felé, nehogy baja essen, és meg is óvom attól, hogy eldőljön.
Amint a fékezés rántóereje megszűnik és visszacsapódunk, a férfi, aki mindeddig velem szemben ült, most egyszerűen előrebukik és mereven, ahogy eddig is ült, arccal előre leesik a fülke padlójára.

~

Kilépek a fülkéből, amint a kocsi megáll és mindenki feltápászkodott. Nem tudom, a lány követ-e, de én biztos, hogy nem leszek ott, mikor a pasast megtalálják.

bocs, nem tudtam kivárni, hogy "jobb legyen"
Köszönöm a játékot!