A szél a fák leveleit zörgeti, a madarak csiripelnek. Már születésemkor beleszerettem Londonba. Nem olyan zajos, inkább kellemes, civilizált, de mégis természetközeli. Az emberek kedvesek, kulturáltak, az egész város tiszta. A járdán kopogó cipőm orrát figyelgetem, amikor el nem érkezik egy betonrepedéshez. Annyiszor jártam itt, hogy a Coffy Bar minden egyes részletét kívülről fújom. Mosolyogva nézek fel a napszemüvegemen át, és szívom be a bejáratnál már érződő kávé- és csokoládé illatot. Imádom.
A következő pillanatban megszólít egy huszonöt körüli nő. Magázódik. Ez talán csak jólneveltség jele. Miután válaszolok, a nő bemegy, én pedig gyorsan megnézem magam a tükröződő üvegben. Ez a napszemüveg öregít? Betolom a kávézó ajtaját, majd belépek. Sokkal erősebbek az illatok, már-már mámorítóak. A kávébarna falak, a kényelmes boxok, az enyhe világítás és a félhomály... Azt hiszem, ez a harmadik otthonom. A pulthoz lépve ismerősként fogadnak, és szó nélkül elkészítik a szokásos rendelésemet. Ezúttal a latte macchiatómhoz adnak pár ajándék csokidarabkás kekszet. Mosolyogva megköszönöm, majd egy kis töprengés után végül odasétálok az imént útbaigazítást kérő nőhöz.
- Először jársz itt? - kérdezem mosolyogva.
Int, hogy üljek le.
- Egyébként Summer vagyok - mutatkozom be, majd belekortyolok a kávémba.
Lara kuncogást hallat, mire kérdőn nézek rá. Vörös fejjel jövök rá, hogy a tejhab bajuszként keretezi a számat, majd elnevetem magam, és egy szalvétával letörlöm. Együtt nevetgélünk ezen, majd amikor csitul a sztori, segítek neki kávét választani.

Kevés Londonban az ilyen ember. Barátságos, nyitott, feltehetőleg nincs hátsó szándéka (legalábbis remélem), és ha nem is leszünk legjobb barátok, azért szerintem tartani fogjuk a kapcsolatot.
A tekintetem a listán cikázik, igyekszem valami nem túl drágát, de nem is túl olcsót választani. Nem is volt nehéz, kiderül, hogy Lara nagy koffeinbarát. Talán ma valami ajándékos nap van, esetleg nem fogynak a sütik, mert amikor a pincér odaviszi hozzánk a rendelést, egy tányér keksz is koppan az asztalon. Láthatóan frissen sült, minden bizonnyal nagyon finom.
- Ühümm - bólintok, és felhagyok az udvariasabb válaszokkal. - És te? Egyetem, vagy már dolgozol?
Egyre több ilyen típusú kérdés jön (mióta élsz itt? tetszik ez a hely? szereted a munkád?), majd a pincér verejtékező homlokkal fut ide, és hadarja el, hogy igazán megérdemlünk egy kis extra adagot, majd az asztalra helyez egy óriási papírszatyrot tele kávéval és süteményekkel. Mielőtt még kikérdeznénk a részletekről, elsiet a következő boxhoz, ahol megismétli az imént történteket más emberekkel. Egyre csak megy, az összes asztalhoz odasétál.
Értetlenül nézünk össze Larával.
- Ez mi volt? - kérdem, majd megvizsgáljuk a zacskó tartalmát.
Összesen nyolcféle kávé, kétféle forrócsokoládé és tizenkét sütemény elvitelre csomagolva. Megvizsgáljuk a pultot, a kivilágított kirakat üres.
- Ennyire nem megy az üzlet? - kérdezem egy kis cinikus beütéssel, hiszen ez a kávézó iszonyatosan népszerű.
A bár három részre oszlik. Az egyik részébe tartoznak az értetlen vendégek, a másikba azok, akik semmit sem vesznek észre ebből, majd az alkalmazottak, akiknél mintha megnyomták volna a gyorsító gombot. Sokan közülük elsiet a dolgozóknak fenntartott széfhez, és magukhoz veszik értékeiket, van, aki pénztárgépből pakolja ki a bevételt, míg vannak, akik a szőnyeget tekerik fel vagy a függönyt szedik le (?!).
Larával egyre lehetetlenebb ötletek jutnak eszünkbe, mint például, hogy amit leszednek, az mind lopott tárgy, és jönnek a rendőrök, vagy éppen megszállták a Földet a zombik. Végre bekapcsolják a hangszórót, amibe eleinte csak dadognak, majd kerek-perec bejelentik a helyzetet. Elkerekedett szemmel nézünk össze, miközben felhangzik pár sikoly, és mindenki pánikban tör ki.

Kisebb robbanásszerű hang hasít a levegőbe - egy pisztolylövedékkel együtt. Gondolkozás nélkül felállunk, és megcélozzuk a kijáratot; amit eltorlaszolt három fekete maszkos. A dolgozók, ha tudtak róla, miért nem szóltak és hessegettek el mindenkit? Sejtelmem sincs, miért jöttek ide, talán a pénz miatt?
- Ne-he, Ja-ack, ne csi-náld! - csendül fel egy sírós hang a pénztárgépnél.
Mindenki a fegyvertartó és a pultos között kapkodja a fejét, és várja a fejleményeket.
- Az ígéret szép szó - búgja a betolakodó, mire a következő pillanatban egy csecsemő sírása csendül fel.
Jack felemeli pisztolyos kezét, és a baba felé tartja. Visszatartott levegővel lesem meg az anyát, akinek a homlokáról verejtékcseppek vándorolnak le. Gyermekét a mögötte állónak adja, és védelmezően elé áll. A maszkos nyugodtan lő egyet, mire többen felsikítanak. A golyó végül egy pohárba csapódik bele, pár centiméterre a csecsemőtől.
Mi csak állunk, és várunk. Miért jöttek? Ez talán a Csipkerózsika Londonban, és most jön az orsós jelenet pisztollyal? Egy férfi idegesen rohan át a terem egyik feléből a másikba egyenesen a kijárathoz. Az egyik bűnöző tarkón csípi, és fegyvert tart a fejéhez. A vendégek szinte egy emberként nyelnek egyet. Hívni kéne a rendőrséget. A táskám mögöttem, az asztalon van.
A sírós nő a pultnál közben nyugodt üzemmódra vált, pokerfacet ölt, és rezzenéstelen arccal Jack elé sétál. Apropó, ezek honnan ismerik egymást? A nő terhes. Mi van itt?!
- Mondd a szemembe, hogy nem az enyém - szól az irritálóan mély hangjával a maszkos.
- Tedd le a fegyvert - nyel egyet a nő.
Lesajnálóan néz a várandósra. Az ajkamba harapok, de olyan erővel, hogy talán vérezni is kezdett. Nem fontos, kérdőn és ijedten nézek Larára, aki körülbelül ugyanúgy reagál.

Hihetetlen, hogy milyen különböző az emberek reakciója. Lehet, hogy nem most kéne gondolkoznom a rendezői fejemmel, de ez tényleg nagyon fura. Páran tényleg ijedtek, de vannak, akik olyan képet vágnak, mintha rajzfilmfigurák lennének. És ami a legérdekesebb: Ott egy pasas hátul, aki tök nyugodtan mobilozik! Nincs időm átgondolni, ez itt komoly. Az ajtó nyílik, és egy feszült képű idegen lép be rajta. - Ennyi! - kiáltja. Lefagyva állunk, míg a többi vendég felsóhajt, és kimegy az épületből. Ez egy film volt?! Larával együtt elsietek a feszült arcúhoz. - Sziasztok, nagyon jók voltatok - motyogja monoton hangsúllyal, miközben az okostelefonját nyomogatja. Egyszerre kezdünk magyarázni neki, de láthatóan nem nagyon izgatja, hogy hozzá beszélünk, így egy idő után feladjuk, és faképnél hagyjuk az őrültek házát. Lehuppanunk a kávézó előtti szökőkút szélére, és összevont szemöldökkel figyeljük, ahogy számtalan kamerás és statiszta rohangál össze-vissza. - Akkor most benne leszünk egy filmben? - kérdezem némi töprengés után. Az egyik pisztolyos közeledik felénk, azt hiszem, Jack. Fáradtan levágja magát közénk, és letépi a fekete maszkját. Larával szinte egyszerre akad el a lélegzetünk, érzem, hogy gyengülnek a lábaim. A fejfedő alatt Ashton Kutcher arca bújt meg.

Nehezemre esik visszatartani pár rajongói sikolyt, akárhányszor ránk néz, egy részem elolvad tőle. Talán Ashton Kutcher(!) helyett is elég feszültek vagyunk, hiszen olyan nyugodtan és lazán kezd el mesélni a filmjelenetéről, mintha rég nem látott haverjai lennénk. Néha felnevetünk vele együtt, néha megértően bólogatunk.
- Láttalak titeket, kiváló statiszták vagytok, lehet, hogy még találkozunk - paskolja meg a vállunkat, majd feláll, egy utolsót biccent, és elsiet a rendezőhöz.
- Azta - ennyit tudok kinyögni, miközben még mindig őt bámulom, ahogy beszélget a munkásokkal. - Hihetetlen, hogy csak kávézni jöttünk, és az lett a vége, hogy maga Ashton velünk sztorizgat.
Igen, úgy látszik, vannak csodák. Léteznek ilyen lehetetlenségnek tűnő véletlenek. Ezt most már tapasztalatból mondhatom, hiszen egy kávézóban statisztaként kötöttünk ki, Mr. Görögisten Kutcher filmjében.
Veszek egy mély lélegzetet, amelyben még érződik a színész szélben egyre elvesző kölnije. Ez talán minden embernek egy titkos álma, amire talán nem is gondol túlzottan. És, úgy látszik, ma nekünk valóra vált.
A szemem előtt lebegő ködöt egy sms hangja oszlatja szét, mire előkotrom a táskámból a telefonomat. Apa írt, hogy ebédidő van. Tépelődve nézem a sorokat, majd azon kapom magam, hogy Ashton és a kijelző között kapkodom a fejem. Már három hívást kinyomtam. Végül egy sóhajjal felállok.
- Sajnos haza kell mennem - mutatom fel a telefonom. - Örülök, hogy megismerhettelek, remélem, még találkozunk, Lara - mosolyodok el, majd egy intés után hazasétálok.
Tartalmas nap volt a mai. Szereztem egy új barátot, és benne leszek egy filmben. És még csak fél egy lesz.