Rögtön feldobom a kezem a magasba, és kijelentem, hogy a rendező-szerep az enyém. Mr. Hudson megrázza a fejét, megigazítja szemüvegét, ami mögül próbál sajnálkozóan tekinteni rám, de a szeme sarkában összefutó ráncok jelzik a belőle áradó gúnyt. Hiába, sosem voltam a kedvence, az ok a ismeretlen, de nem is bánom. A következő tanévet feltehetőleg máshol fogom tölteni.
- Darren már elvállalta, sajnálom, Shine - mondja nyugodt hangsúllyal, majd továbblapoz, hogy megnézze, ki akar operatőr lenni.
Bólintva nyugtázom, hogy már megint csak engem szólít a vezetéknevemen, majd kitépek egy lapot a füzetemből, és firkálgatni kezdek. Újratervezem a Sikoly film szobáját (az ablaknak a másik oldalon kell lennie, mert a lámpa miatt tükröződött volna az álarcos gyilkos), közben unottan hallgatom Sue és Hannah vitáját a hátam mögül. Megint összekaptak azon, hogy melyikük a nagyobb One Direction-fan, így az egykori legjobb barátnők újra versengenek egymással. Elkapom Mr. Hudson pillantását, csak sóhajtva megrázza fejét Sue-ék láttán. Bezzeg ha én csinálnám ezt, rögtön bevésne egy szaktanári intőt, majd kivágna a teremből egyenesen a dirihez.
Tovább megy a téma az évi osztályfilmről, azután is, miután kiosztották a feladatokat. A tekintetem ide-oda vándorol, megfigyelem az osztálytársaimat, ahogy a táblát bámulják, megnézem, mit írt fel nekünk Mr. Hudson (a beosztásokat - természetesen statiszta szerep jutott csak nekem), majd a fekete óramutatót lesem meg. Előre-előre ugrik, miközben szuggerálom, hogy érje már el a félig lekopott kilencest, majd a csengőt kezdem kémlelni türelmetlenül, mintha jelentene valamit. Berregő hang hasít a levegőbe, hallani, hogy a folyosó kezd életre kelni, a tanár pedig elköszön tőlünk, és kitárja nekünk a szünet tizenöt percét. Komótosan összepakolok, növekvő sorrendbe belehelyezem a könyveket a táskámba, majd felállok, hogy kidobjak egy alufólialabdát a padom mellől. Az osztálytársaim száguldanak, mindenki a maga barátjához, hogy megbeszéljenek egy fergeteges történetet - vagy éppen, hogy csináljanak valami fergetegeset. A napi tíz órakor kezdődő Kajacsere című műsor elkezdődik, a fiúk egymásnak dobálják a magukkal hozott ételeket. Csak remélni tudom, hogy kihagynak belőle.
- Hé, Shine, kapd el! - hajítanak felém valamit a vezetéknevemen szólítva.
Zavartan a hang irányába fordulok, miközben a homlokom felé tart egy doboz. Szétplaccsan a fejemen a rózsaszín tartalma, és szomorúan veszem észre, hogy a szemüvegem egyik lencséje kiesett, a másik betört. Lassan leveszem a rajtam maradt keretet, és a kezemmel letörlöm az arcom. Hmm, epres joghurt. Körbepillantok, az egész osztály körbegyűlt és kacagott. Rezzenéstelen arccal bólintok, felszedem a szétszakadt dobozt, majd kidobom. A többiek fevont szemöldökkel figyelnek. Kirántok a polcon lévő csomagból egy zsebkendőt, és nyugodtan letörlöm a folyadékot. Hogy is mondjam, megszoktam. Már jártas vagyok az ilyen helyzetekben, és tudom, hogy csak arra várnak, hogy sírva kirohanjak a teremből.
- Bocs, sosem voltam jó elkapó - keresem meg a tettest.
Pár másodperc után visszajön az élet a terembe, én pedig gondosan berakom egy zacskóba a szemüvegem maradványait.


Ha visszagondolok arra, mi történt egy évvel ezelőtt... Sokat változtam. Már nincs őrületbe kergető szemüvegem. Mivel a nyáron a nagynéném eléggé a szívére vette, hogy 'úgy öltözködöm, mint egy könyvtáros', így amikor nála töltöttem a július első két hetét, tulajdonképpen kidobta a ruháimat, elmentünk shoppingolni, elvitt a fodrászhoz - szóval teljesen átalakított. Azt kell, hogy mondjam, nagyon tetszik a mostani énem, szépnek látom magamat - és ami a legfontosabb: ilyen kinézettel nagyobb a tekintélyem, szóval jól fog menni a rendezőség. Izgatottan ülök be az első média-órámra. Jól megbámulnak, mint új diákot, de most ez teljesen más, mint tavaly volt. Akkor úgy néztek rám, mintha leprás lennék, és hogy merészeltem a közelükbe menni, de most... Most csak egy rövid barátságos mosolyt küldenek felém, mert már bejött a tanár.