A válogatást mindig nagyon élvezem, különösen most, hogy komolyan rendezőként tekintenek rám. Ilyenkor jól meg kell fontolni mindent, nehogy olyan neve mellé kerüljön a pipa, aki használhatatlan, anyáskodó, tehetségtelen satöbbi, satöbbi... Igaz, az elején még nagyon izgalmas, de a végén, amikor már húszadszorra hallgatom meg ugyanazt a szöveget a sokszínű drámai arckifejezéseket figyelve, őszintén szólva, szinte nyitott szemmel alszom. Ilyenkor nagyon megszívják azok, akik azzal gyűjtenek bátorságot, hogy előttük párszázan előadják a választott szerepüket. Pár magával ragadó előadásnál mosolyogva nézek rá a mellettem ülő stábra, akik közül senki nem figyel arra, hogy ez egy válogatás, sokan néznek ki a fejükből, a kezüket vagy a cipőjük orrát bámulják... Úgy látszik, egyedül maradtam. Persze ez most az én filmem lesz, én irányítok, és én hozok döntéseket, de nem kaphatnék egy kis segítséget? Egy jobb kéz, vagy akár bal is jól jönne. Habár így nem kell győzködnöm a másikat az igazamról, azt csinálok, amit akarok - hiszen az én filmem lesz! Az utolsó jelentkező is meghajol, és köszönömöt rebegve elhajt az öltözőbe. - Az utolsó előtti jó volt, nem? - nézek a stábra 'egy próbát megér' alapon. Elhebegnek valamit, majd gyorsan közlik velem, hogy sietniük kell, és holnap jönnek, ezután összeszedik a cuccaikat, és kirontanak az ajtón. Hitetlenkedve levágom magam egy díszlet-fotelre, és a névsort az ölembe vágva kezdek el pipálgatni. Sokan pályáztak a főszereplőre, de nem mindenki kaphatja meg a szerepet, így jön a legnehezebb rész: a beosztás. Úgy döntök, hogy túl fáradt vagyok én most ehhez, 'elegem van'-stílusban hátravetem a fejem, és nagyokat sóhajtva bámulom a mennyezetet. A mai nap fáradalmain elmélkedem, hirtelen elkap az érzés, hogy elkezdődött a suli, és nincs több nyári lazulás. Na, nem mintha júniustól augusztusig pihentem volna. Még csak szeptember van, és máris egy filmmel kell előrukkolnom, azután ruhákat terveznem pár dráma szakosnak, elintézni az új díszletek fizetését, és ha már itt tartunk, a régieket is leltároznom kellene. Szeretem ezeket csinálni, sőt, némelyiket szenvedélyesen, de úgy érzem, hogy ez kicsit kemény már így év elején. Milyen lesz a tanév többi része?
Unott léptekkel szelem át a folyosót. Belebotlom barátokkal kikkel eddig még nem nagyon volt időm beszélni és megölelve vagy csak pár szóra de megállok. Ma különösen jó kedvem van, így bárkivel találkozom mosollyal arcomon köszöntöm, még az ellenségemre Ronnie-nak sem vágok semmi gonoszat oda, tekintve, hogy a rosszat nem kell bevonzani. Lehengerlő üdeséggel köszönök rá és ugyan nem vetem rá magam, hogy megölelgessem (hisz nem hiányzott a csesztetése) de legalább ez egy kedves gesztus részemről. Az, hogy ő mit reagál az már rég nem érdekel elsuhanok mellette és utam egyenest a stúdióba vezet. Ha jól tudom Summer ma tartja a válogatást filmjéhez. Nagy meló lehet megrendezni, de nagyon ügyes kíváncsi leszek, hogy milyen gyümölcsöt terem végén munkája. Vele nemrég ismerkedtem meg, jelmezt készített a fellépésemhez mivel az enyém tönkre ment. Eredetileg ő csak forgatni jött a háttérmunkáról és magáról a show-ról, de aztán tervezésével villogott. Nah de persze az összevágott film is tökéletes lett. Azóta vagyunk barátok és mire való egy barát, ha nem arra, hogy az unalmas válogatáson ahol szinte mindenki a főszerepet akarja és ugyanúgy játszanak minden egyéniség nélkül meg látogassa? Lassan, csöndben haladok el az ajtónál, résnyire nyitom azt és bekukkantok. -Vége?- Suttogom csak úgy magamnak, majd rendesen kinyitva az ajtót betoppanok és Summer-t keresem tekintetemmel. Meg is pillantom egy fotelben ücsörögve. Odarohanok hozzá és hatalmas vigyorral arcomon köszönök neki. -Sziaaaa- Sikkantom, majd mellé állok és minden „színészi tehetségemet” össze szedve győzedelmes tekintettel a plafon felé emelem fejem, egyik kezem pedig csípőre teszem. -Ne is mondj semmit, tudom, hogy megkaptam a szerepet..- Hangom komoly, de nem bírom sokáig így elnevetve magam ülök le törökülésben a földre és nézem őt meg ami a kezében van. -Volt valaki aki jó volt?- Érdeklődöm a meghallgatással kapcsolatban.
Az egész tanmenet olyan, mintha direkt ki akarnának szúrni a diákokkal, kicsit nagy az elvárás. A meghallgatáson résztvevők listáján a sorok összemosódnak, amikor újra megpróbálok dolgozni, és úgy érzem, nekem csak maga a pozitív erő segítene - vagy egy kiadós alvás. A következő pillanatban Michele toppan - mit toppan, ugrál - be, sugárzik belőle az energia és a jókedv. Ez valamennyire hat rám is, mosolyogva köszöntöm, és figyelem, ahogy lehuppan a fotel elé. Mindig is szimpatikus volt számomra, de kifejezetten barátok akkor lettünk, amikor megkértek engem, hogy vegyem fel Mich-ék táncprodukcióját, de szegény lány ruhája teljesen tönkrement, így terveztem neki újat, ami megfelelt számára. - Ahj, most elrontottad a meglepetést - nevetek fel, amikor 'szuperhős-pózt' láttat, és a 'megkapott szerepére' utal. - Páran jók voltak, de néhányuknál nem tudom eldönteni, hogy viccből jöttek ide, vagy ennyi az össz tehetségük... Félreteszem a papírokat, és Mich elé pattanok. Hangulata teljesen átragadt rám, a nap fényesebben ragyogott be az ablakon, a világ színesebb lett, az ellenszenv eltűnt, minden barátságosan tekintett rám, és ezúttal én is barátságosan tekintettem vissza rájuk. - Van kedved szórakozni? - teszek fel egy költői kérdést, és meg sem várva válaszát karon ragadom, és elhurcolom a stúdió másik végébe. Matatni kezdek a zsebemben, míg végül megtalálom az apró ezüst kulcsot, amit kerestem. Beillesztem a terem sarkában lévő kétszárnyú ajtó lyukába, párszor elforgatom, majd kitárom a szemünk elé. Mindketten azonnal belelkesedünk a jelmeztár látványát illetően, ott állunk, és bámuljuk, a következő pillanatban pedig már azon tanakodunk, melyiket vegyük fel először. - Kezdjük a Büszkeség és balítélet-göncökkel - nézek Michele-re. Nincs gondja vele, tehát megmutatom neki, hol találhatóak a bizonyos ruhák, veszünk egyet-egyet, majd besietünk a jelmeztárhoz tartozó öltözőkbe. Nehezen tudok belebújni az abroncsos, virágmintás báli öltözékbe, nem is tudom, hogyan csinálták a régi időkben. Bizonyára akik ilyet hordtak, azok igényt tartottak cselédre, vagy ilyesmi, akik segítettek felvenni ezeket. Kiderül, hogy tényleg sokat szöszmötöltem a felöltözéssel, amikor kilépek a kabinból, Mich már ott vár rám a jelmezében. - Ezzel simán meghódítanád Mr. Darcy-t - vigyorgok rá, miközben tetőtől talpig megvizsgálom a szerkóját.
El sem tudnám magam képzelni média szakon. Egész nap roskadjak a számítógép előtt, és figyelve a monitort minden apró részletre ügyelni. Vagy éppen megfelelő szögből felvenni a kisfilmhez a jelenetet, összevágni azt és bemutatni. Nah meg a teljes rendezés? Le a kalappal Summer előtt, de tényleg! Olyan ügyes, és sok rétű. Nem csak a fotóval, a filmezéssel, annak rendezésével sőt még a ruhákkal is foglalkozik. Emlékszem! Akkor lettünk igazán barátok mikor egyik fellépésemkor kihúzott a csávából. Ha ő nincs akkor valószínűleg hibás, ócska ruhába kellett volna kiállnom a színpadra. Neki épp felkellet kamerázni a háttérben zajló munkát, ugyanis akár hiszik akár nem de nehezebb mint maga a fellépés. Rohangálni össze vissza! Utolsó simítások a frizurán, a ruhán. Utolsó pár perc mikor átvehetem még, ha nem is az egész, de a neccesebb részeket a koreográfiából és aztán elhúzzák a függönyt és ki kell állni, hol a reflektor fény szinte vakító erejű. Tapsolnak, rengeteg szempár ránk összpontosul, s ahelyett, hogy a félelemtől kidobnám a taccsot táncolni kezdek. Ha szerencsém van hibátlanul, ha eluralkodik rajtam a remegés és bármi negatívra gondolok a tánccal kapcsolatban már is jön a baki, a bakiért pedig nem jár taps csak szidás és sírás. Legalábbis az ember ostorozza magát, ha a legjobb akar lenni... Noh kicsit elkalandoztam hisz a barátságunkat akartam ismertetni e helyett pedig már a színpadi produkcióról hablatyolok. Summert igyekszem felkeresni kinek gondolatai valószínűleg a pódium körül forog akárcsak az imént nekem is. Ám ő neki nem a tánc, hanem a színészet része. Ha jól tudom most tartja a válogatást az új saját rendezésű filmjéhez. Remélem jól átrostált szereplők fognak végül színpadon állni. Sajnos sokan nincsenek tisztában azzal, hogy bolondot csinálnak magukból. Én ezért sem szoktam nézni például az X-faktort, maximum a döntőt. Szánalmasnak tartom az olyan embereket kik kergetnek egy álmot, de olyat ami nevetséges. Hisz kiállni több millió ember elé és ez esetben énekelni nem könnyű és akinek nem megy ne csináljon bohócot magából.... Így hát csak remélni tudom, hogy a sok ügyetlen elkerülte a stúdiót és a tehetséges ifjoncok jelentek csak meg (ohh ha ez ilyen egyszerű lenne). Bekukkantok óvatosan a terembe ami láthatóan üres, csak Sum ücsörög egymagában egy listával a kezében. Besuhanok egy kis életet lehelni barátosnémba kin látszik a meggyötörtség. Ennyi rossz lett volna? Mindegy, a munka várhat én nem. Szuperman pózt felvéve jelentem ki, sőt inkább követelem a nekem járó szerepet, ami nincs de jó poén lesz, hogy felrázzam a papírok világából. Lehuppanok a földre és elégedett mosollyal nyugtázom, hogy végre kivirul az arca. Válaszán csak elnevetem magam, majd nézem őt mint rozi a mozit. -Igen..ép ezen gondolkoztam ide fele, hogy vajon mennyi olyan jelentkező akad aki valóban tehetséges és nem csak bohóc..- Felelem visszagondolkozva korábbi gondolatmenetemre. Hirtelen elém pattan a lapjait félretéve és karon ragadva vonszol hátra felé. -Hogy van-e? Szerinted?- Kacér vigyor kúszik vonásaim közé, majd kíváncsian várom mire is gondol. Előkap egy kulcsot zsebéből majd kitárja az ajtót. Csillogó szemekkel pásztázom végig a jelmez szektort. -Wáóó!- Jegyzem meg ámulatomban. Minket sosem engednek ide, csak amit fel kell vennünk azt viszik ki elénk. -Büszkeség és balítélet? Jól hangzik.- Leakasztok a fogasról egy régies ruhát amin mindenféle fodor, és csipke meg abroncs. Nevetve pillantok rá, majd bevonulok az egyik öltözőfülkébe és nagy nehezen, de bele „ugrok” a ruhába. Nekünk táncosoknak meg kellett tanulni, hogy rövid időn belül szépen vegyük fel a ruhákat így hát hamar kész is vagyok és türelmetlenül várom Sum-t hogy kiballagjon a fülkéből. Közben megpillantom magam egy nagy tükörben. -Jesszus, úgy nézek ki mint egy felfuvalkodott cárné...- Nevetve szólom le magam, mert ez a ruha borzalmas. Megfordulok mikor Summer is előlép a jelmezben. -Meg kell, hogy mondjam illik hozzád ez a stílus.- Röhögve cukkolom, de azért ő is tesz megjegyzést. -És jó pasi ez a Mr?- Vigyorogva kérdem majd megpillantom a tavalyról maradt meseországos jelmezeket. -Az legyen a köviii.- Mutatok arra, de még mielőtt átvedlenénk előkapom telefonom és fényképeket kezdek el gyártani. -Csííííííííííííííííz-
Régen nem értettem, mi olyan szórakoztató a plázacicáknak abban, hogy ezer ruhát felpróbálnak és fotózzák magukat a tükörben. Ezen biztosan gondolkodtak már mások is, de az a helyzet, hogy rájöttem, nem kell ahhoz cicababának lenni, hogy mindenféle göncöket felvegyél és röhögj rajta. Ez csak egy lányos tevékenység, amit csak élvezel, és kész. Különösebb oka nincsen. Önfeledten vigyorgok a kamerába, majd átveszem, hogy megörökíthessem Michele-t is. A fotózkodás után a meseország-részlegre mutat, mire elnevetem magam. Az egész jelenet egy vicc volt, nem is értem, hogy egyezhetett bele az igazgatóság abba, hogy egy gimnáziumban (!) ezt adják elő. Felkapok egy törpe-jelmezt a szekrényből, amit különösen kedvelek, mert úgy tervezték, hogy a ruhát hordó ember csak térdelve tudjon belebújni, elintézve a manó-méretet. Újra bevonulok a kabinba, ahol gyorsan felöltözök. Nevetve totyogok ki térden állva, miközben a sapkámat igazítom. A felsőm ujja lóg rólam, a nadrág is bő. Talán a hét törpe közül éppen Kukát fogtam ki? Várakozóan nézek Michre, hallani akarom a véleményét erről a göncről. Próbálom visszatartani a röhögést és komolyan nézni rá. - Nekem különösen tetszik, laza és csini, lehet, ebben megyek a tanévköszöntőre... - a kevés színjátszó képességem minden részét bevetem.
Már normális ruhában vezetem fel Michele-t a titkos létrán, ami a jelmeztár fölötti helységébe vezet. - Üdvözöllek a stúdió kozmetikai termében! - nézek rá ünnepélyesen, majd gyorsan megmutatok neki mindent. - Ezen a polcon található az összes színes máz, zombialkotáshoz tökéletes. Rögtön mellette minden, ami kapcsolódik a sebekhez. Művér, ceruza, amivel meg lehet rajzolni, vagy ezzel a trutyival asszem' még vart is csinálhatsz... Folytatom a normális, majd a vadabb sminkekkel, mindent ismertetek. Mindezek után ránézek, és 'melyikkel kezdjük?'-vigyort villantok.
Minden hülyeségben őrültségben benne vagyok annak ellenére, hogy a szabályokat még is előszeretettel betartom. S, hogy miért? Melyik az igazi Mich? Valahol mindkét véglet a valóságot takarja ám az elsőhöz jobban húzok még is azt az énemet látja kevesebbet a nagy világ. Régen elszaladt velem párszor a ló és nem éppen cselekedtem józanul! Valószínűleg, ha tudom mit teszek, nem csinálok. Ezét döntöttem úgy szigorú keretbe zárom magam, hogy véletlenül se történjen meg ami a múltban lejátszódott. Sosem beszélek erről senkinek és nem is hiányzik, hogy szóba kelljen hoznom. Ha egy kicsit is engedek a gyeplőn félek, hogy ismét elszaladok és ezt nem szeretném. Most is engedtem a szigoromon, de valahol nem bánom. Summer olyan lány aki nem visz bele a rosszba, vele önfeledt jól érezhetem magam minden rosszat elkerülve. Kifejezetten tetszik az ötlete miszerint belopózva a jelmezek közé próbálgassuk azt. Mindig is imádtam a ruhákat, noh ha nem vagyok egy pláza őrült és nem élek pink világban azért meg kell hagyni, melyik lány ne szeretne öltözködni?! Imádom mikor Sum vigyorog, olyan jellegzetes nevetése van, csukott szemmel is felismerném. Röhögve fotózom ahogy pózol abban az abroncsos ruhában. Olyan különös, hogy a divat mennyit változott. És milyen jó, hogy manapság nem kell ilyeneket hordani, ki nem bírnám fűzőben!!! Mikor átveszi a telefonom, hogy engem is lefotózzon próbálok színészkedni és amolyan milady-sen nézni. Mikor kellő kép kiviháncoltuk magunkat átvedlünk a meseország témánál megtalálható jelmezek egyikébe. Én egy tigrises overallt választottam és abban léptem elő. Ahogy megpillantottam Sum-ot a törpe ruhában elkapott a röhögőgörcs. -Hát, ha ebbe a szerkóba jössz akkor garantáltan nagy sikered lesz.- Kuncogva felelem neki. Olyan hatalmas az a ruha, tuti egy husos színész palántának készült...
Átöltözve rendes ruhánkba Sum elvezet egy lépcsőhöz. Nem is tudtam, hogy itt még lehet más merre is menni. Mikor felmegyünk hatalmas ámulattal látom, hogy mindenféle smink cucc van. -Minket mért nem hoznak ide soha?- Sipítozom. Minket is kiszoktak kenceficélni de teljesen máshol. Mi értelme egy másik helye cipelni ezt a sok cuccot, ha ide tudnánk jönni? Meghökkenve vizslatóm a különböző tégelyeket a polcon. A mű vért és egyéb sebeket amiket arcra lehet munkálni, hogy olyan legyen mint az igazi. -Ohh...ismerem ezt a nézést.- Szemeim összeszűkülnek és felé hajolok, majd elnevetem magam. -Zombie vagyok és kiszívom az agyad..- Jelzem, hogy mivel kéne kezdeni. Kinyújtom felé a kezem és a lábammal csoszogni kezdek, a fejem nos...inkább egy beszívott fogyatékos de nem számít, most ez zombi style.
Amikor Mich zombit játszik, felnevetek. Már rá is képzelem a zöld mázt, a sebeket, a vért, némi földes hatást, mindent. Simán befogadnák a temetőben is akár! Vagy ha mégsem sikerülne olyan hiper-szuper-élethű sminket csinálnom, maximum az történne, hogy a sírkertbeliek fellázadnának, hogy utánozni próbáltuk őket. És megszállnák a földet. Érdekes lenne, éppen sétálsz az utcán, és szembejön veled egy élőholt. Valószínűleg mindenki sikítozva elrohanna egy biztonságos helyre, folyamatosan kikukucskálva, hogy 'tiszta-e már a levegő'. Nem tudom, lehet, hogy Mich-el inkább összebarátkoznánk az aranyos kis zombival? Bizonyára igen, milyen nagy lenne már, ha lenne egy élőhalott haverunk? Ha elvinnénk horrorra, előszeretettel nézné a társait a filmben, ha bántani akarnának minket, ő megvédene pusztán a jelenlétével, mindenkit levenne a lábáról a 'leveszem a karom-bűvésztrükkével', és ha beköszöntene a farsangi időszak, biztosan szívesen ellátna minket pár divattippel. Már a tükör előtt ülve bontok ki egy doboz zöld arcfestőport, majd egy vastag sminkecsettel elkezdem felvinni az arcára. A harmadik visításánál már együtt viháncolunk, egyszerűen nem bírom visszatartani. - Tudom, hogy csikiiz - nevetek. - De ki kell bírnod, még a fele sincs meg! Tulajdonképpen most fejeztem be az álla körüli részeket, a nagyrésze még hátravan. És még van a máz, a sebek, a föld... Hosszú, de mulatságos menet lesz ez. :)
Örülök, hogy nevet Summer. Imádom mikor mások nevetnek, velem vagy rajtam lényegtelen. Persze a rajtam rész rossz szándék nélkül! Abba hagyva a kis színjátékom foglalok helyett az egyik székben és kíváncsian várom a majdani eredményt. Vajon Sum tud ilyen sminket készíteni, vagy csak amit talál rám keni és még egy zombie is meg fog ijedni tőlem?! Mikor neki lát az arcom lefedésének a kartámlába markolok és elkezdek sikoltozva nevetni. -Csik-ihiiz- De ő csak folytatja és azt mondja még a fele sincs kész. Te jó ég! Hogy fogom én ezt kibírni. Mindenféle grimaszt vágva próbálom túlélni az elkövetkezendő pár percet. -Jáhááj!- Visítok egyet mikor hozzá ér a nyakamhoz. Elkezd rám pakolászni különféle zöld trunyókat, meg sebeket. Lehunyom szemem, próbálok meditálni, hogy még véletlenül se vihogjak mint egy idióta. Lábam törökülésbe teszem a széken és ujjaimat összefogva nyugtatom kézfejeim térdeimen. Hümmögő hangot adok ki mint, ha egy keleti pap lennék. Szinte oly ügyességre fejlesztem ezt az állapotom, hogy majdnem el is alszok mikor Sum elkészül, vagy is azt hiszem mert nem érzek semmi motoszkálást az arcom körül. Kinyitom szemem és elképedve bámulom tükörképem. -A rohadt élet...hát ez..- Elképedve hajolok közelebb és vizslatóm a művért az életű sebeket stb.. a fejemen. -Hát ez nem semmi Sum!- Marha jó lett. Most már lehetnék egy zombi bácsi, zombi asszonykája. Megfordulok a székben és ördögi tekintettel nézek a lányra. -Nah reszkess, most te jössz...muha-ha-haaa- Ördögi kacaj a végére inkább fuldoklás lesz. Nah ezt még fejlesztenem kell... Felállok a székből és megvárom, hogy a kisasszony helyet foglaljon benne. -Semmi szuperionálisra ne számíts!- Komoly ábrázattal szögezem le még az elején kidülledt szemekkel, majd elvigyorodva állok a szék mögé.
Az általánosban sokan ötödiktől kezdve sminkelni kezdték magukat. Jött a nagy 'ribancozás', szinte senkinek sem tetszett az új 'láz', de végül egyre többen kezdték el, és így történt, hogy a lánytársaság felén négy kiló alapozó volt. És mindez hatodikban. Nem tagadom, sokszor én is kedvet kaptam ehhez, emlékszem, belopóztam a fürdőszobába, amikor nem láttak, és anya szekrényében turkálgattam. Ezek után következtek az apró célzások, amiket azonnal vettek a szüleim, de rögtön nekikezdtek a beszédnek, miszerint a természetes szépséget nem szabad lefedni ilyen kencékkel meg stb, stb... Egyébként teljes mértékben igazuk volt, mégis, miért kéne egy 11-12 évesnek sminkelnie magát? Persze, most szidhatom a régi, taknyos énem, de biztosan felsorakoztattam legalább nyolcszáz érvet akkoriban, szóval, mindegy. Utolsó simításként arcára fröccsentek egy kis művért, majd vigyorogva a tükör felé fordítom Mich székét. Én magam is meglepődöm az eredményen, rájövök, hogy nagyot tévedtem. Azt gondoltam, túl nagy falat lesz ez a zombi-dolog, hiszen nem szoktam sminkekkel foglalkozni, kivéve persze a reggeli szempillaspirált meg néhány farsangi vagy halloween-i alkalmat. De az igazat megvallva, nagyon könnyű dolog az élőholt-fej, ennél nem kell figyelni az esztétikára, arra, hogy szimmetrikus legyen minden, mert a zombi ilyen. A tökéletesség ellentéte. Izgatottan huppanok le a fekete székbe, majd vigyorogva várom, hogy Mich belekezdjen. Biztos vagyok benne, hogy neki is menni fog, én is ráeszméltem a végén, hogy iszonyat könnyű volt, úgyhogy jó lesz az. Egy idő után felvisítok. - Ez tényleg nagyon csikiz! - sipítozom nevetve. Hirtelen teljesen megértem Michele-t, akárhányszor hozzámér az az ecset, újra felnevetek.
![Mich & Summer [stúdió] Z4q8tJf](https://2img.net/h/i.imgur.com/z4q8tJf.jpg)
Kezdőlap 
![Mich & Summer [stúdió] Empty](https://2img.net/i/empty.gif)
Vas. Okt. 20, 2013 8:48 am by 
![Mich & Summer [stúdió] Tumblr_mczjgfVZvs1rj4ktlo1_500](https://2img.net/h/25.media.tumblr.com/tumblr_mczjgfVZvs1rj4ktlo1_500.jpg)
kiszívom az agyad